Élő víz

Mai man­na­cso­dák

A címbéli esetet ta­pasz­tal­hat­ták meg azok a fi­gyel­mes és rend­sze­res Szent­írás-ol­va­sók, akik 2010. áp­ri­lis 21-én es­te és 22-én reg­gel ugyan­azt az új­szö­vet­sé­gi ige­sza­kaszt ta­lál­ták ki­je­löl­ve mint lel­ki ke­nye­ret Ef 4,7–16 ver­se­i­ben. Tud­juk, hogy Is­ten­nél nin­cse­nek vé­let­le­nek, és ez a jó pász­tor he­té­ben szó­ló üze­net: „ő ťadottŤ né­me­lye­ket pász­to­ro­kul”, va­ló­ban pá­rat­lan je­len­tő­sé­gű öröm­hír a min­den­ko­ri kó­bor­ló ju­hok­nak.

Ezt a pár­ját rit­kí­tó Út­mu­ta­tó-tör­té­ne­ti ese­ményt (hogy tudniillik az es­ti ige­sza­kasz más­nap reg­ge­li lel­ki táp­lá­lé­kunk is lett) így utó­lag is az­zal kí­ván­juk em­lé­ke­ze­tes­sé ten­ni, hogy két rö­vid kom­men­tárt köz­lünk ezek­ről a ver­sek­ről.

Em­lé­kez­zünk: a vá­lasz­tott nép pusz­tai ván­dor­lá­sa so­rán a ha­to­dik na­pon sze­dett man­na más­nap is ehe­tő volt, te­hát nem rom­lott meg a nyu­ga­lom nap­já­ra szánt táp­lá­lék (lásd 2Móz 16,16–35)! Ezért mi is min­den koc­ká­zat és mel­lék­ha­tás nél­kül épül­he­tünk most is Is­te­nünk „kéthe­tes”, ám örök ér­vé­nyű üze­ne­té­ből. Íme, a két ige­ma­gya­rá­zat; vedd és ol­vasd – na­pon­ként!

Le­vert­ség el­len

Van­nak szür­ke, bo­rús na­pok, ami­kor az em­ber ma­gá­nyos­nak és ha­szon­ta­lan­nak, sőt szá­nal­mas­nak ér­zi ma­gát, és az ön­saj­ná­lat ke­ser­édes gon­do­la­ta­i­ba bur­ko­ló­zik. Is­me­red ezt az ér­zést? A mai ige­sza­kasz az el­len­szer ezek­re a hely­ze­tek­re. A 8–10. ver­sek a Zsol­tá­rok 68,19-et idé­zik: A győz­tes ki­rály be­vo­nul Je­ru­zsá­lem­be, fog­lyo­kat hoz, és a zsák­mány­ból aján­dé­kot oszt az övé­i­nek. Ez pár­hu­zam­ba ál­lít­ha­tó Krisz­tus menny­be­me­ne­te­lé­vel: Krisz­tus le­győz­te az Is­ten­nel el­len­sé­ges ha­tal­ma­kat, és ke­gyel­mi aján­dé­ko­kat osz­to­gat kö­ve­tő­i­nek. Az aján­dé­kok a gyü­le­ke­zet lel­ki fej­lő­dé­sét szol­gál­ják, hogy min­den­ki Jé­zus­ban higgyen, hoz­zá ra­gasz­kod­jon, és ne „len­ge­dez­zen” ide-oda, mint egy zász­ló a szél­ben.

De jó len­ne ezt a gya­kor­lat­ban meg­ta­pasz­tal­ni! Min­den gyü­le­ke­ze­ti mun­ka­társ­nak, min­den szol­gá­lat­nak ezt a célt kel­le­ne szol­gál­nia. Ne­ked mi a fel­ada­tod a gyü­le­ke­zet­ben? Ho­gyan is­mer­he­ted fel az adott­sá­ga­i­dat, lel­ki aján­dé­ka­i­dat? Mi kell ah­hoz, hogy hasz­no­sítsd azo­kat? „Az a kö­zös­ség, amely hagy­ja, hogy tét­len tag­jai le­gye­nek, előbb vagy utóbb tönk­re fog men­ni. Ezért jó, ha min­den egyes tag­nak fel­ada­ta is van a kö­zös­ség fe­lé, mert így a ké­tel­ke­dés órá­i­ban tud­ja majd, hogy nem fe­les­le­ges és hasz­na­ve­he­tet­len.” (Di­et­rich Bon­hoef­fer: Kö­zös élet)

(For­rás: Fény­su­ga­rak – Se­gít­ség a Bib­lia na­pon­kén­ti ta­nul­má­nyo­zá­sá­hoz, 2010. I. fél­év, 132. ol­dal; a ki­adá­sért fe­lel a Bet­há­nia CE Szö­vet­ség)

Az el­hí­va­tás­hoz mél­tó élet

a hit nagy­ko­rú­sá­gá­ban

és egy­sé­gé­ben

Is­ten nem vá­lo­ga­tás és kü­lönb­ség­té­tel nél­kül aján­dé­koz­za ke­gyel­mét, ha­nem ki­nek-ki­nek konk­ré­tan, egy meg­ha­tá­ro­zott, rá­sza­bott ado­mány, ke­gyel­mi aján­dék for­má­já­ban. A 8. vers ezt egy, a 68. zsol­tár­ból vett idé­zet­tel tá­maszt­ja alá, ame­lyet a 9. és a kö­vet­ke­ző ver­sek sza­ba­don ér­tel­mez­nek Krisz­tus föld­re jö­ve­te­lé­re és telj­ha­ta­lom­ba emel­te­té­sé­re. A föld Krisz­tus út­já­nak mély­pont­ja. (…)

A 11. vers nem so­rol­ja fel a ke­gyel­mi aján­dé­kok tel­jes ská­lá­ját, ha­nem csak né­hány, a gyü­le­ke­zet szem­pont­já­ból kü­lö­nö­sen fon­tos szol­gá­la­tot. Az apos­to­lok ter­jesz­tet­ték az alap­ve­tő misszi­ói üze­ne­tet, a pró­fé­ták konk­rét hely­ze­tek­re néz­ve hir­det­ték Is­ten aka­ra­tát, és az evan­gé­lis­ták ha­gyo­má­nyoz­ták to­vább az öröm­üze­ne­tet. A pász­to­rok és ta­ní­tók a lel­ki­gon­do­zás és az írás­ma­gya­rá­zat vég­zé­sé­vel ve­zet­ték a gyü­le­ke­ze­tet. Is­ten­től ka­pott ke­gyel­mi aján­dé­ka­ik se­gít­sé­gé­vel al­kal­mas­sá tet­ték a gyü­le­ke­ze­tet (a szen­te­ket) a szol­gá­lat­ra, és ve­zet­ték a bel­ső egy­ség és érett­ség fe­lé (a nagy­ko­rú­ság a tö­ké­le­tes em­bert je­len­ti). Krisz­tus va­ló­sá­gá­nak kell meg­ha­tá­roz­nia és be­töl­te­nie a gyü­le­ke­ze­tet (el­ér­ni Krisz­tus tel­jes­sé­gét). Ez te­szi küz­dő­ké­pes­sé és el­len­ál­ló­vá a tév­ta­ní­tá­sok­kal szem­ben.

A kö­vet­ke­ző ver­sek is­mé­tel­ten meg­ha­tá­roz­zák a gyü­le­ke­zet­ben fo­lyó szol­gá­la­tok po­zi­tív cél­ját, ami nem más, mint a gyü­le­ke­zet fel­nö­ve­ke­dé­se a sze­re­tet­ben Krisz­tus­hoz, aki, mint fe­je a test­nek, össze­fog­ja és a nö­ve­ke­dés erő­i­vel táp­lál­ja a gyü­le­ke­ze­tet, és­pe­dig ép­pen az­ál­tal, hogy tag­jai össze­tar­ta­nak, és együtt mun­kál­kod­nak a sze­re­tet­ben.

(For­rás: Bib­lia – ma­gya­rá­zó jegy­ze­tek­kel, 1420–1421. ol­dal)

Össze­ál­lí­tot­ta: G. A.