Cantate

Mai éne­künk, a Jöjj, égi szent láng, Szent­lé­lek Is­ten (EÉ 239) pün­kösd ün­ne­pé­nek leg­hang­sú­lyo­sabb és tu­laj­don­kép­pen egyet­len ké­ré­sét és imád­sá­gát fo­gal­maz­za meg: a Szent­lé­lek hí­vá­sát.

Nem vé­let­len, hogy az ének meg­je­le­né­se óta nép­sze­rű, így a lu­the­rá­nus is­ten­tisz­te­le­te­ken gyak­ran meg­szó­lalt, ugyan­ak­kor fel­dol­go­zá­sai meg­ta­lál­ha­tó­ak a leg­is­mer­tebb evan­gé­li­kus ze­ne­szer­zők – pél­dá­ul Sa­mu­el Sche­idt (1650) és Jo­hann Se­bas­ti­an Bach (Sche­mel­li-gyűj­te­mény) – mű­vei kö­zött is. Ez fel­té­te­lez­he­tő­en két do­log­nak kö­szön­he­tő. Az egyik a dal­lam, amely­nek hár­mas lük­te­té­se és ze­ne­i­leg vi­lá­gos fel­épí­té­se jól ta­nul­ha­tó­vá és könnyen éne­kel­he­tő­vé te­szi az éne­ket. A má­sik ma­ga a szö­veg, amely­nek új­ra és új­ra vissza­té­rő vers­szak­kez­dő és -zá­ró so­rai az ősi imád­sá­got idé­zik: „Ve­ni Sanc­te Spi­ri­tus!”, az­az „Jöjj, Szent­lé­lek!”

A szö­ve­get Jo­han­nes Ni­ed­ling (1602–1668) al­ten­bur­gi gim­ná­zi­u­mi ta­nár­nak tu­laj­do­nít­ják, s ha a szer­ző­ség nem is, annyi azon­ban bi­zo­nyos, hogy egy 1651-es, ál­ta­la jegy­zett, több ki­adást is meg­ért gyűj­te­mény­ben je­lent meg. A né­met éne­kes­könyv-ki­adá­sok hat vers­sza­kot kö­zöl­nek, éne­kes­köny­vünk­ben ötöt ta­lá­lunk meg.

Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy az ének a Szent­írás alap­ján kö­ze­lí­ti meg és ír­ja le a Szent­lé­lek mun­ká­ját, vers­sza­kon­ként egy-egy mo­tí­vu­mot ki­emel­ve a bib­li­ai bi­zony­ság­té­tel­ből. Így ve­zet­ve vé­gig az ének szö­ve­gé­vel imád­ko­zót mind­azo­kon a te­vé­keny­sé­ge­ken és tu­laj­don­sá­go­kon, ame­lyek a har­ma­dik is­te­ni sze­mélyt jel­lem­zik. A Ni­ce­ai hit­val­lás­sal össz­hang­ban ál­lít­ja az el­ső vers­szak, hogy a Szent­lel­ket az Atya és a Fiú kül­di a föld­re. A pün­kös­di tör­té­net­re (Ap­Csel 2), az­az a Szent­lé­lek tűz for­má­já­ban va­ló je­len­lé­té­re utal­va fo­gal­maz­za meg a má­so­dik vers­szak azt az össze­füg­gést, hogy az is­te­ni mér­cé­nek meg­fe­le­lő sze­re­tet láng­ját az em­ber­szí­vek­ben is csak Is­ten Lel­ke ké­pes meg­gyúj­ta­ni. A Szent­lé­lek mun­ká­já­nak leg­fon­to­sabb ha­tá­sát, a Krisz­tus­ban va­ló hit éb­re­dé­sét – amely egy­ben a Lé­lek ki­zá­ró­la­gos, más­sal nem he­lyet­te­sít­he­tő mun­ká­ja az em­ber­ben – a har­ma­dik vers­szak ének­li meg. Nem­csak a hit szü­le­té­se, ha­nem az ab­ban va­ló meg­ma­ra­dás is élet­prog­ram a ke­resz­tény em­ber szá­má­ra, ami – a 4. vers­szak ta­nú­sá­ga sze­rint – ugyan­csak el­kép­zel­he­tet­len a Lé­lek mun­kál­ko­dá­sa nél­kül. Az éne­kes­köny­vünk­ből ki­ma­radt vers­szak buz­dí­tást tar­tal­maz a menny­or­szág fe­lé tö­rek­vő hit­harc­ra (1Tim 6,12), aho­gyan a kor nyel­ve­ze­té­vel a szer­ző fo­gal­maz: a lo­va­gi­as küz­de­lem­re. A zá­ró vers­szak sze­rint a Szent­lé­lek ve­ze­ti az em­bert a föl­di élet nyo­mo­rú­sá­ga­in és a ha­lá­lon ke­resz­tül az örök élet­be is.

Pün­kösd… Nem pusz­tán em­lék­ün­nep. An­nál sok­kal több. A fél­re­ért­he­tet­len je­lek kí­sé­re­té­ben el­ér­ke­ző Szent­lé­lek min­dig ak­tu­á­lis ün­ne­pe. Nem­csak meg­tör­tént, ha­nem tör­té­nik, tör­tén­het ma is.

El­jö­ve­te­lé­nek meg­ta­pasz­ta­lá­sa, a sze­re­tet ige­hall­ga­tás ál­ta­li ér­le­lő­dé­se, a Krisz­tus-hit szü­le­té­se, Is­ten meg­is­me­ré­se, az örök élet fe­lé tö­rek­vés és a vég­ső ta­lál­ko­zás… – el­kép­zel­he­tő-e mind­ez egye­dül, ma­gá­nyos har­cos­ként foly­ta­tott küz­de­lem­ben? Alig­ha. S íme, az ének min­den ké­ré­sé­nek, imád­sá­gá­nak alap­jai „mi” ma­gunk va­gyunk. Mi, akik el­ma­gá­nyo­sod­tunk, de kö­zös­ség­re, em­be­ri, sőt hit­test­vé­ri sza­vak­ra vá­gyunk min­den­nap.

Pün­kösd igé­je fi­gyel­mez­tet: „Nem ha­ta­lom­mal és nem erő­szak­kal, ha­nem az én lel­kem­mel – mond­ja a Se­re­gek Ura.” (Zak 4,6) Ha­tá­ra­ink­hoz ér­ke­zünk: van, ami em­be­ri erő­vel, te­het­ség­gel, ké­pes­ség­gel vagy bár­mi más­sal, amit ma­gá­ban fej­leszt ki az em­ber, nem ér­he­tő el, nem sze­rez­he­tő meg. Még­sem le­he­tet­len, ha­nem egy olyan erő kell hoz­zá, amely­nek a je­len­lé­tét év­szá­za­do­kon át és ma is csak kér­ni le­het: „Jöjj, Szent­lé­lek!”

Ta­pasz­talt em­ber bi­zony­ság­té­te­le ez az ének. Olya­né, aki kap­cso­lat­ban áll Is­ten meg­ele­ve­ní­tő ere­jé­vel; aki tud­ja, hogy kit kell meg­szó­lí­ta­ni ak­kor, ha meg­ele­ve­ne­dést, új­já­szü­le­tést vá­runk a kö­zös­sé­günk szá­má­ra: a vi­gasz­ta­ló és te­rem­tő Szent­lel­ket. A ké­ré­sek le­het­né­nek az egyén ké­ré­sei is, még­is ki­vé­tel nél­kül a „mi” ké­ré­se­in­ket fo­gal­maz­za meg az ének. Mert hi­á­ba lán­gol, társ nél­kül még­sem gya­ko­rol­ha­tó a sze­re­tet. Hi­á­ba a „Krisz­tust Úr­nak val­ló hit” egye­sek­ben, ha e hit ál­tal még­sem tud­nak az Úr nyá­ja, gyü­le­ke­ze­te tag­jai len­ni; hi­á­ba kér­jük, hogy „él­tünk té­ged hir­des­sen”, ha nincs ki­nek bi­zony­sá­got ten­nünk… Még­is kér­jük, hi­szen bár szün­te­le­nül sze­münk előtt van a kö­zös­ség táv­la­ta, tud­juk, hogy a Szent­lé­lek ma is egye­sé­vel szó­lít meg és hív a Krisz­tust Úr­nak val­lók kö­zös­sé­gé­be, és ve­zet az örök élet­re.

„Jöjj, égi szent láng, Szent­lé­lek Is­ten!” „Jöjj, Vi­gasz­ta­ló, Szent­lé­lek Is­ten!” – mint egy­kor a 17. szá­zad­ban, úgy ma is ak­tu­á­lis a hí­vás, a „mi” hí­vá­sunk. Hi­szen nem­csak a hi­tet éb­resz­tő és a hit­ben meg­tar­tó láng­ra van szük­sé­günk, ha­nem a vi­gasz­ta­ló­ra, to­vább­se­gí­tő­re is.

Pün­kösd… Nem pusz­tán em­lék­ün­nep. An­nál sok­kal több. A fél­re­ért­he­tet­len je­lek ün­ne­pe. Itt a Szent­lé­lek!

Wag­ner Szi­lárd