Keresztény szemmel
826 kilométer hosszú szivárvány
Az elmúlt napokban a Bayern München a Bundesliga után a német kupát is megnyerte, a napokban pedig eldől, hogy elhódítja-e a Bajnokok Ligájának trófeáját is. Nem csoda, hogy ezen a tavaszon a közvélemény figyelme a bajor fővárosra irányul. Ám korántsem csak a foci, hanem – ha hiszi az olvasó, ha nem – az egyházi jelenlét miatt is.
Tanúsíthatom, hogy a sajtó nemcsak Robben, Schweinsteiger vagy Olic nevétől hangos, hanem olyanoktól is, mint Hans Küng, Anselm Grün vagy éppen Reinhard Marx és Johannes Friedrich… Pedig ők az „egyházi ligában” szerepelnek mint lelkészek vagy teológusok… Az egyházak társadalmi beágyazottságát mutatja, hogy Horst Köhler német államfő a nyitó istentiszteleten volt jelen (és tartott hatásos beszédet), Angela Merkel kancellár pedig a rendezvényfolyam félidejében látogatott el Münchenbe, a május 12–16. között zajlott második ökumenikus egyházi napokra.
Azt sem szabad persze elfelejteni, hogy a német egyházak rendkívül válságos időket élnek át ezekben a hónapokban. Mind több olyan esetre derül fény, hogy papok annak idején molesztálták, megrontották a rájuk bízott gyermekeket és fiatalokat. Ilyen döbbenetes hírek elsősorban a katolikus egyházból érkeznek, ám a bajor evangélikusok hetilapja is éppen ezekben a hetekben írt arról, hogy a nürnbergi városmisszió Luther Márton Házában a 70-es évek elejétől a 90-es évek végéig rendszeres volt gyermeklányok szexuális és lelki kizsákmányolása. Nem csoda, hogy sokan demonstratív módon elfordultak az egyházaktól, akik pedig maradnak, azok – teljes joggal – elvárják a múlttal való szembenézést, a felelősök megnevezését és egy immár valóban hiteles egyház megjelenését.
Jó reménységünk lehet arra, hogy a 2010-es müncheni Kirchentag jelentős állomásává válik ennek az egyházi megújulásnak. Mégpedig azért, mert az egyházak vezetése és közvéleménye a jelek szerint valóban elszánta magát a múlt gyalázatos örökségének felszámolására, és hívek tíz- és százezrei juttatták kifejezésre abbéli szándékukat, hogy nem hagyják el az egyházat, sőt éppen ezekben a nehéz időkben keresik a helyüket benne.
Sokak szerint Margot Käßmann személye is azért került ismét a középpontba, mert ismertté vált súlyos botlása miatt – vállalva annak következményeit – lemondott püspöki és EKD-elnöki tisztéről. Bárhol jelent azonban meg az egyházi napokon, hívek tömege köszöntötte, többnyire hangos tetszésnyilvánítással. Annak a hatezer személyt befogadó kiállítási csarnoknak a bejáratára, ahol ő tartott reggeli bibliatanulmányt, ki kellett tenni a „megtelt” táblát. A belvárosi könyvesboltban hosszú sorok kígyóztak, hogy dedikáltassák vele új könyvét. A Frauenkirchében hatalmas tömeg hallgatta prédikációját. (Ahol aztán, önmagát meg nem tagadva, kiállt a nők jogai, így például a fogamzásgátlás lehetősége mellett.) Nem csoda hát, hogy a másnapi Bild, a nagy német bulvárlap címlapjáról is a törékeny és elszánt asszony képe köszönt vissza.
A Kirchentagot azonban korántsem csak ezek a harsány események jellemezték. Szólni kell az esti áhítatról, amikor a sűrű sorokban álló hívek kezében tartott gyertyákon végigfutott a belvárosi körutakon a láng. Említést kell tenni az ortodoxok kenyérszentelő istentiszteletéről vagy a színpadokon egymást váltó komoly- és könnyűzenei együttesek koncertjeiről, az éjszaka is nyitva tartó templomokban felhangzó taizéi énekekről és természetesen a sok ezer önkéntes szolgálatáról, akik egy logisztikai mestermunka alkotó részesei lehettek.
Sokan azt várták a müncheni ökumenikus Kirchentagtól, hogy végre áttörés lesz a közös úrvacsora kérdésében. Mások mellett a vegyes házasságban élő párok tömegeinek jelent nagy fájdalmat az a tény, hogy nem részesedhetnek közösen, egy asztalnál a szentségben. Sajnos még nem értük el a látható egységnek ezt a szintjét, Münchenben is csak „illegális” közös úrvacsoravételre volt lehetőség. Csak remélni lehet, hogy a mind többek által és mind erőteljesebben követelt asztalközösség belátható időn belül megvalósul.
Az egyházi napok forgatagában tárgyaltam számos egyház és szervezet vezetőjével, köztük a Lutheránus Világszövetség szeptemberben szolgálatba álló új főtitkárával és a következő evangélikus Kirchentag szervezőivel. A 2011-es drezdai találkozóra különösen sok előadót és résztvevőt várnak majd térségünkből, így Magyarországról is.
A magyar részvétel azonban már Münchenben is számottevő volt. Mindhárom nagy egyházunk valamely püspöke kapott felkérést szolgálatra, Prőhle Gergely országos felügyelő pedig egy jelentős kerekasztal-beszélgetés résztvevője volt. Testvér-gyülekezeti és énekkari kapcsolatok révén sok magyar evangélikus csoportosan érkezett Münchenbe. A pécsi gyülekezet fiataljai magyar ételkülönlegességekkel kínálták a Kirchentag résztvevőit.
Magam a találkozó első teljes napjának reggelén tarthattam bibliatanulmányt a belváros egyik legszebb épületének, a régi városházának a dísztermében. A kijelölt igeszakasz Nóé és a vízözön története volt. A téma annyiban némi derűt fakasztott, hogy, ha nem is negyven nap és negyven éjjel, de aznap Münchenben is szinte egyfolytában esett az eső. Ám aztán rámutathattam a szivárványra, amely a megbocsátó és új esélyt kínáló Isten szövetségének a jele. Ebben a képben is megragadható volt az idei Kirchentag témája: „…hogy reményetek legyen.”
Másnap délután aztán haza kellett indulnunk, hogy – rövid budapesti pihenés után – Salgótarjánba menjünk tovább, az egyházkerületi missziói napra. Megnéztem az autó műszerfalán: Münchentől Salgótarjánig 826 kilométert tettünk meg. A nógrádi megyeszékhely sportcsarnokában, az oltárrá szentelt színpadon egy hatalmas horgonyt helyeztünk el, ugyancsak a reménység szimbólumát. Nemcsak az özönvízszerű eső volt közös a németországi és a hazai rendezvényben, hanem – még inkább – az a tény, hogy a reménység Istene új szövetséget köt az ő népével.
Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület