A vasárnap igéje

PÜN­KÖSD 2. napja – AP­CSEL 2,42–47

Ha­zánk leg­na­gyobb ba­ja évek (?), év­ti­ze­dek (?), év­szá­za­dok (?) óta az, hogy sok min­den nem mű­kö­dik. Nem­csak a gaz­da­ság­ban, ha­nem az em­be­ri kap­cso­la­tok­ban, kö­zös­sé­gi élet­ben, szer­ve­ze­tek­ben, a kul­tú­rá­ban, s még so­rol­hat­nám. Sok min­den nem mű­kö­dik. Az egy­ház­zal kap­cso­lat­ban is van né­ha ilyen ér­zé­sünk… Az­után egy­szer csak ilyen meg olyan je­le­ket lá­tunk, s a je­lek nyo­mán rá­cso­dál­ko­zunk, hogy mi­lyen is, ami­kor mű­kö­dik va­la­mi. Sem­mi kü­lön­le­ges, sem­mi ext­ra, egy­sze­rű­en csak mű­kö­dik. De mi­től tud még­is mű­köd­ni az, ami „már-már meg­szo­kot­tan” nem funk­ci­o­nált? Mi vagy ki moz­gat­ja a dol­go­kat?

Eszem­be jut egy­ko­ri ked­ves mun­ka­tár­sam vissza­té­rő gon­do­la­ta: „a Szent­lé­lek nem há­zi­a­sít­ha­tó”. Igen, a Szent­lel­ket nem tud­juk hely­hez, idő­höz, em­be­ri for­mák­hoz és te­vé­keny­sé­gek­hez köt­ni, nem tud­juk ka­lit­ká­ba zár­ni, nem le­het rög­höz köt­ni. Já­nos evan­gé­li­u­má­nak har­ma­dik fe­je­ze­té­ben Jé­zus is er­re in­ti Ni­ko­dé­must: „A szél ar­ra fúj, amer­re akar; hal­lod a zú­gá­sát, de nem tu­dod, hon­nan jön, és ho­va megy: így van min­den­ki, aki a Lé­lek­től szü­le­tett.” (Jn 3,8)

Mi­kor mű­kö­dik, és mi­kor mű­kö­dik ren­del­te­tés­sze­rű­en az egy­ház? Ak­kor, ha a dol­gok, az ese­mé­nyek moz­ga­tó­ru­gó­ja, az em­be­rek mo­ti­vá­ló­ja ma­ga a Szent­lé­lek. A mai evan­gé­li­um a meg­fá­radt eu­ró­pai ke­resz­tény­ség­nek, a „lel­ke­se­dés­hi­á­nyos” em­be­rek gyü­le­ke­ze­té­nek szól: az egy­ház mű­kö­dő­ké­pes! Ne higgyünk azok­nak, akik le­ír­ják az egy­há­zat! Ne me­red­jünk a sta­tisz­ti­kák­ra! Ne gon­dol­juk, hogy az egy­ház és a ke­resz­tény­ség kor­sza­ka le­járt! Az egy­há­zat nem em­be­rek, nem szo­ká­sok, nem tra­dí­ci­ók tart­ják meg, ha­nem a meg­tar­tó Úr és az ő Lel­ke, a Szent­lé­lek Úr­is­ten. Lel­ké­szek, gyü­le­ke­ze­ti ta­gok, szer­ve­ze­tek és kö­zös­sé­gek hi­bái, bű­nei, gyar­ló­sá­ga el­le­né­re van és lesz egy­ház. Sőt mű­kö­dik és mű­köd­ni is fog. Nem biz­tos, hogy úgy, ahogy sze­ret­nénk, ahogy el­kép­zel­jük. De úgy, hogy Is­ten ke­gyel­me ha­té­kony lesz ben­ne, és Is­ten sze­re­te­te árad raj­ta ke­resz­tül. Az egy­ház nem em­be­ri szer­ve­zet, amely meg­be­teg­szik, le­gyen­gül, meg­hal. Az egy­ház Krisz­tus tes­te, ame­lyet Lel­ke ál­tal épít és mű­köd­tet.

Az Ac­ta Apos­tol­orum, az­az Az apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­ről írt könyv va­ló­já­ban nem a ta­nít­vá­nyok vagy az apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­ről szól, ha­nem a Szent­lé­lek cse­le­ke­de­te­i­ről, mun­ká­já­ról, ha­tá­sá­ról. Így ol­vas­hat­juk-hall­hat­juk mai ige­sza­ka­szun­kat.

Az apos­to­li kor­ban a Szent­lé­lek tet­te élő­vé az is­ten­tisz­te­le­tet, a Szent­lé­lek mun­ká­ja nyo­mán tör­tén­tek cso­dák, és a Szent­lé­lek hoz­ta lét­re és tar­tot­ta fenn azt az egy­sé­get és kö­zös­sé­get, amely meg­mu­tat­ko­zott az is­ten­di­csé­ret­ben, az össze­tar­to­zás­ban, a kö­zös anya­gi te­her­vál­la­lás­ban.

Igénk cso­dá­la­tos egy­sze­rű­ség­gel fog­lal­ja össze az ős­ke­resz­tény is­ten­tisz­te­let leg­fon­to­sabb al­ko­tó­ele­me­it: ta­ní­tás (ige­hir­de­tés), kö­zös­ség, a ke­nyér meg­tö­ré­se (úr­va­cso­ra) és imád­ko­zás. Ezek között és ezek­ben ősi, az Ószö­vet­ség né­pé­től örö­költ ele­mek és új, spe­ci­á­li­san ke­resz­tény ré­szek egy­szer­re je­len van­nak, sőt egyen­súly­ban van­nak. Nem nyi­tot­tak teo­ló­gi­ai és li­tur­gi­ai vi­tá­kat ar­ról, mi a he­lyes, ki­nek mi tet­szik, ki me­lyik tra­dí­ci­ót sze­ret­né kö­vet­ni, ki­fej­lesz­te­ni, meg­ho­no­sí­ta­ni. Él­vez­ték azt, hogy mű­kö­dik. Hang­zik az ige­hir­de­tés, táp­lál­ja éle­tü­ket az úr­va­cso­ra, él az imád­ság pár­be­szé­de Is­ten és né­pe kö­zött.

Van per­sze em­be­ri vo­nat­ko­zás, ame­lyet Lu­kács, a Cse­le­ke­de­tek köny­vé­nek író­ja, a mon­dat ele­jé­re té­ve hang­sú­lyoz: ki­tar­tó­an. De nem ez a mű­kö­dő­ké­pes­ség tit­ka. Ez is a Szent­lé­lek aján­dé­ka. Az, hogy nem adom fel ak­kor, ami­kor va­la­mit nem ér­tek, ami­kor va­la­mi­re nem va­gyok rá­han­gol­va, ami­kor va­la­mi még nem egé­szen lett a sa­já­tom­má.

Ak­kor vá­lik mű­kö­dés­kép­te­len­né az is­ten­tisz­te­let, az egy­ház li­tur­gi­kus éle­te, ami­kor csu­pán el­me­gyünk meg­hall­gat­ni a pa­pot, ki­ele­mez­zük, meg­bí­rál­juk, mit mond a pré­di­ká­ci­ó­ban. Né­ző­ként, hall­ga­tó­ként va­gyunk je­len. S ak­kor kezd mű­köd­ni az egész, ami­kor nem­csak né­zők és hall­ga­tók va­gyunk, ha­nem részt ve­szünk. Ezért kell hív­ni és kér­ni a Szent­lel­ket. Ő te­het az Is­ten­nel va­ló ta­lál­ko­zás ré­sze­sé­vé, az Is­ten-ese­mény részt­ve­vő­jé­vé.

Igénk cso­dák­ról és je­lek­ről is tu­dó­sít. So­kan úgy vé­lik, ezek a bib­li­ai kor ve­le­já­rói vol­tak. Holott cso­dák ma is tör­tén­nek, is­te­ni je­lek ma is van­nak. De van-e sze­münk, hogy meg­lás­suk, fü­lünk, hogy meg­hall­juk, an­ten­nánk, hogy fog­juk eze­ket? Is­mét ugyan­oda ju­tunk: a Szent­lé­lek ad az élet dol­ga­i­ra meg­fe­le­lő rá­lá­tást, ő nyit­ja meg a sze­mün­ket és a fü­lün­ket, ő éle­sí­ti ér­zék­szer­ve­in­ket a cso­dák és a je­lek vé­te­lé­re.

Kü­lö­nö­sen is iz­gal­mas té­ma egy­há­zunk mai va­ló­sá­gá­ban az anya­gi­ak kér­dé­se. Egy­ház­fi­nan­szí­ro­zás, egy­ház­fenn­tar­tás, köz­pon­ti fi­ze­té­sek, gyü­le­ke­ze­ti gaz­dál­ko­dás, be­ru­há­zá­sok, fenn­tart­ha­tó mű­kö­dés. Ke­ret­szá­mo­kat ha­tá­ro­zunk meg, irány­szá­mo­kat te­szünk köz­zé, tá­mo­ga­tói fel­hí­vá­sok lát­nak nap­vi­lá­got. Az ál­do­zat­kész­ség je­len­tős, de nem ele­gen­dő, a gyü­le­ke­ze­tek alig egy­har­ma­da áll sa­ját lá­bon, a töb­bi se­gély­ből él, s már ré­gen messze va­gyunk a Bon­hoef­fer ál­tal hir­de­tett „az egy­ház ak­kor egy­ház, ha nem ön­ma­gá­ért, ha­nem má­so­kért él” alap­elv­től. Va­la­mi nem mű­kö­dik.

A Cse­le­ke­dek köny­ve köz­ben ar­ról szól, hogy „va­gyo­nu­kat és ja­va­i­kat el­ad­ták, szét­osz­tot­ták min­den­ki­nek: aho­gyan ép­pen szük­ség volt rá”. Az egy­ház iga­zi kér­dé­se nem az anya­gi kér­dés. Nem a pénz biz­to­sít­ja az egy­ház jö­vő­jét. A pénz esz­köz, ame­lyet elő­te­remt a mű­kö­dő­ké­pes egy­ház. Eh­hez azon­ban az egy­há­zat nem a pénz (és nem is a jog), ha­nem a Szent­lé­lek kell, hogy mű­köd­tes­se.

Vé­gül ar­ról ol­va­sunk, hogy „az Úr pe­dig nap­ról nap­ra nö­vel­te a gyü­le­ke­ze­tet az üd­vö­zü­lők­kel”. Nem mi pro­du­kál­juk a jó sta­tisz­ti­kai ada­to­kat. Mi csak zsong­lőr­köd­ni tu­dunk ve­lük. A cso­da az, ha az Is­ten Szent­lel­ke gya­ra­pít­ja az egy­há­zat. Ezért mi csak annyit te­he­tünk, hogy ki­tar­tó­an kö­nyör­günk – nem­csak pün­kösd nap­ja­i­ban, ha­nem éle­tünk min­den nap­ján –: Jö­vel, Szent­lé­lek Úr­is­ten!

Ha­fen­scher Ká­roly (ifj.)