Élő víz

Né­hány év­ti­zed­del ez­előtt vá­gya­ko­zó szív­vel vet­tem részt a pün­kös­di is­ten­tisz­te­le­ten, mert sze­ret­tem vol­na iga­zán meg­ér­te­ni a pün­kös­di jel­ké­pek ér­tel­mét. Az ige­hir­de­tés alap­igéi Jn 3,8; Mt 3,16; Ap­Csel 2,2–4 vol­tak. A pré­di­ká­ció ar­ról szólt, hogy az Írás­ban a Szent­lé­lek ki­töl­té­sé­vel és mun­ká­já­val kap­cso­la­to­san jel­ké­pe­ket is ta­lá­lunk. A re­for­má­tus ige­hir­de­tő há­rom jel­kép­re hív­ta fel a fi­gyel­mün­ket, és ezek­nek kap­csán szólt az ige hoz­zám is.

Az el­ső jel­kép a ga­lamb. Azt ol­vas­suk az igé­ben: „…ami­kor Jé­zus meg­ke­resz­tel­ke­dett a Jor­dán fo­lyó vi­zé­ben , azon­nal kijö­ve a víz­ből; és ímé az egek meg­nyi­lat­ko­zá­nak né­ki, és ő lá­tá az Is­ten­nek Lel­két alá­jő­ni mint­egy ga­lam­bot, és ő reá szál­la­ni.” (Mt 3,16; Károli-fordítás) Té­ved­ne az – hang­sú­lyoz­ta az ige­hir­de­tő –, aki azt hin­né, hogy a Szent­lé­lek ma­ga a ga­lamb volt. Nem. A ga­lamb csak jel­ké­pe volt a Lé­lek je­len­lé­té­nek, a meg­ha­sadt ég­ből mint­egy ga­lamb ké­pé­ben szállt alá a Lé­lek.

Gon­dol­kod­ni kezd­tem: mit je­lent szá­mom­ra ez a jel­kép? Azt je­len­ti, hogy a Szent­lé­lek el­ső­sor­ban Jé­zus mel­lett, Jé­zus­ról tesz bi­zony­sá­got. Azt te­szi szá­mom­ra nyil­ván­va­ló­vá, hogy szük­sé­gem van Jé­zus Krisz­tus­ra, és er­re hív­ja fel most a fi­gyel­me­met. De biz­ta­tást és bá­to­rí­tást is je­lent. Biz­tat, hogy ne fél­jek Jé­zus­tól, mert ő nem el­ve­szí­te­ni, nem meg­ítél­ni, nem kár­hoz­tat­ni jött, ha­nem meg­ke­res­ni, meg­tar­ta­ni és meg­men­te­ni. Sze­líd hí­vo­ga­tá­sá­ról így szól egy ked­ves ének: „Sze­lí­den a Jé­zus hang­ja hív, / Szí­ve­men úgy át­ha­tol. / Nem hagy­lak el, ár­ván meg­tört szív, / Ki­von­lak a bűn alól.” De így szól­tak Jé­zus­ról már a pró­fé­ták is, akik el­mon­dot­ták, hogy a meg­re­pe­de­zett ná­dat nem tö­ri el, és a pis­lo­gó gyer­tya­be­let nem olt­ja ki. Mind­ez meg­nyug­ta­tott en­ge­met.

Van egy cso­dá­la­tos tör­té­net az Ótes­ta­men­tum­ban Il­lés pró­fé­tá­ról. A ha­lál­ra ül­dö­zött pró­fé­ta ki­ön­ti pa­na­szát az Úr előtt. Az Úr azt mond­ja ne­ki, hogy áll­jon a kő­szik­lá­ra. Előbb nagy föld­in­du­lás tá­mad, de Is­ten nincs a föld­in­du­lás­ban. Majd tűz jött ki, de Is­ten nem volt a tűz­ben sem. Ek­kor egy sze­líd és halk szó hal­lat­szott. Eb­ben a sze­líd és halk szó­ban volt je­len Is­ten. A Szent­lé­lek ga­lamb­ja te­hát ar­ra fi­gyel­mez­te­tett, hogy Is­ten ma is sze­lí­den szól, sze­lí­den hí­vo­gat és küld szol­gá­la­tok­ra. Öröm­mel fo­gad­tam el kül­de­té­se­it.

A má­so­dik jel­kép a szél.

Já­nos evan­gé­li­u­ma sze­rint ma­ga az Úr Jé­zus, ami­kor Ni­ko­dé­mus­sal az új­já­szü­le­tés­ről be­szél, a szél­hez ha­son­lít­ja a Szent­lel­ket. Az apos­to­lok cse­le­ke­de­te­i­ről szó­ló könyv­ben is azt ol­vas­hat­juk, hogy se­be­sen zú­gó szél­nek zen­dü­lé­sé­vel jött el a Lé­lek. Meg­ér­tet­tem, hogy ez a jel­kép azt mu­tat­ja meg: a Szent­lé­lek mun­ká­ja olyan ti­tok­za­tos, mi­ként a szél mun­ká­ja. Nem le­het ki­szá­mí­ta­ni, hogy mi­kor jön el, hon­nét tá­mad, egy­szer csak érez­zük, hogy je­len van.

Mint ahogy a szél mun­ká­ja el­vég­zi a vi­rág­zó ga­bo­na be­por­zá­sát és ter­mé­ke­nyí­té­sét, ép­pen úgy a Szent­lé­lek ti­tok­za­to­san vég­zi el az em­be­ri szív­ben a Jé­zus­ba va­ló be­ol­tást. Csak a Szent­lé­lek ál­tal tör­té­nik meg, hogy az em­be­ri szív meg­ter­mé­ke­nyül. Csak a Szent­lé­lek ké­pes ar­ra, hogy az em­be­ri szív­ben meg­fo­gan­jon a Meg­vál­tó, az élő Jé­zus. Csak a Szent­lé­lek ál­tal jö­het el ben­nünk a krisz­tu­si élet meg­szü­le­té­se. En­nek meg­ta­pasz­ta­lá­sá­ért há­lát ad­tam.

Cso­dá­la­tos do­log a szél mun­ká­ja. Meg­fi­gyel­tem, hogy ami­kor igen sok eső esett, s azt gon­dol­ta vol­na az em­ber, hogy hosszú idő kell ah­hoz, amíg a vi­zek fel­szá­rad­nak, és a vi­zet el­issza a föld, hir­te­len szél tá­madt, és pár óra alatt fel­szá­rí­tot­ta a föl­det. Ami­kor a bá­nat ter­hes fel­hői vo­nul­nak át éle­tünk egén, s meg­ered sze­münk­ből a könny­zá­por, a bá­nat­eső­zés, ami­kor hul­la­nak a fáj­da­lom könnyei, el­jön a Szent­lé­lek, és fel­szá­rít­ja könnye­in­ket. A leg­cso­dá­la­to­sabb az volt éle­tem­ben, ami­kor a bű­ne­im mi­att össze­ros­kad­va, könnyes sze­mek­kel kér­tem Atyám bo­csá­na­tát, és azt el is nyer­tem, eze­ket a könnye­ket is Is­ten Szent­lel­ke szá­rí­tot­ta fel, s biz­ta­tó sze­re­tet­tel in­dí­tott el az ő szol­gá­la­tá­ra.

Ami­kor Iz­rá­el né­pét ül­döz­te az el­len­ség, há­ta mö­gött a ro­ha­nó se­reg, előt­te a Vö­rös-ten­ger hab­ja ál­lott, Is­ten sze­let tá­masz­tott, és a ke­le­ti szél szét­vá­lasz­tot­ta a vi­ze­ket. A nép szá­raz láb­bal ment át a ten­ge­ren. A hi­tet­le­nek sok helyütt ma is ül­dö­zik a hí­vő em­bert. A Szent­lé­lek azon­ban ma is se­gít­sé­gük­re van a hí­vők­nek. A Szent­lé­lek a ma­ga cso­dá­la­tos ere­jé­vel min­dig utat nyit az iga­zi sza­ba­du­lás fe­lé.

A har­ma­dik jel­kép a tűz. A ta­nít­vá­nyok­ra ket­tős tü­zes nyel­vek alak­já­ban töl­te­tett ki a Szent­lé­lek. Ami­kor ezek a nyel­vek rá­szálltak a ta­nít­vá­nyok­ra, azok be­tel­tek is­te­ni erők­kel, és ha­tal­ma­san tud­tak szól­ni a nép­hez. A Szent­lé­lek mun­ká­ja nem­csak ab­ban ál­lott, hogy bá­tor­sá­got ön­tött a ta­nít­vá­nyok szí­vé­be és hang­já­ba, ha­nem ha­té­konnyá tet­te szá­juk­ban az igét. En­nek az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy so­kan meg­tér­tek, és so­kan el­fo­gad­ták a Meg­vál­tót, a Jé­zus Krisz­tust. A Szent­lé­lek tü­ze olyan, mint Mó­zes égő csip­ke­bok­ra, mely égett, lán­golt ugyan, de el nem égett. A Szent­lé­lek nem meg­emész­te­ni, nem meg­sem­mi­sí­te­ni jön ben­nün­ket, ha­nem meg­erő­sí­te­ni és cso­dá­la­tos mun­ká­ra fel­hasz­nál­ni. A Szent­lé­lek tü­ze olyan, mint a ka­zán tü­ze, amely gőzt fej­leszt, s ez ál­tal a gőz ál­tal óri­á­si mun­kát vé­gez el.

Er­re a tűz­re van ma is szük­sé­günk. Szen­czi Mol­nár Al­bert sze­rint „mi­helyt a Szent­lé­lek az ő fé­nye vi­lá­gos­sá­gá­val a mi el­ménk­be, ér­tel­münk­be be­vi­lá­gít, az em­ber ak­kor jut el Is­ten­nek igaz is­me­re­té­re. Mi­kép­pen a tűz min­dent meg­me­le­gít, ak­kép­pen a Szent­lé­lek is me­leg szí­ve­ket sze­rez. Mert mi­kor az em­ber hall­ja Is­ten igé­jét, és az az ő fü­le­i­ben zeng, ott a tü­zes pün­kös­di Lé­lek mun­kál­ko­dik, fel­nyit­ja az em­be­rek szí­vét, a hit­nek va­la­mi tü­zes lán­gocs­ká­ját ve­ti ab­ba, és fel­kél az em­ber az ő bű­ne­i­ből, a Krisz­tus­hoz megy, és ér­zi, hogy Jé­zus őé­ret­te meg­halt, és tud­ja már, hogy az utol­só na­pon fel­tá­maszt­ja az örök élet­re.”

Szen­czi Mol­nár Al­bert ta­ná­csa te­hát ez: „Ki­álts azért ma tel­jes szí­ved­ből a szent Dá­vid ki­rállyal, és mondd ezt: Úr Is­ten, te­remts én­ben­nem tisz­ta szí­vet, és adj én­né­kem új bi­zo­nyos lel­ket, és is­mét: Ta­níts meg en­ge­met, Uram, hogy a te aka­ra­to­dat te­gyem. A te jó lel­ked ve­zé­rel­jen en­ge­met egye­nes úton. Ekkép­pen bír­ha­tod el a szent Lel­ket, hogy ő te­hoz­zád be­tér­jen, és te­ná­lad la­kó he­lyet sze­rez­zen.”

Fo­gad­juk meg eze­ket a ta­ná­cso­kat, hogy meg­szen­telt pün­kös­di ün­ne­pünk le­gyen!

Szen­czi Lász­ló