Keresztény szemmel

A fa­gyos­szen­tek után fa­gyos fé­le­lem der­mesz­tet­te az or­szá­got. Árad­tak a fo­lyók. Bal­jós elő­re­jel­zé­sek szü­let­tek: ka­taszt­ró­fa fe­nye­get csa­lá­do­kat, fal­va­kat, ka­taszt­ro­fá­lis kár ér­he­ti ha­zán­kat.

Ár­nyék bo­rult a ta­vasz leg­szebb ün­ne­pé­re, pi­ros pün­kösd nap­já­ra. Ne­héz le­he­tett egy­ko­ri szol­gá­la­ti he­lyün­kön, Bor­sod-Aba­új temp­lo­ma­i­ban a lel­ké­szek­nek öröm­ről, bé­kes­ség­ről, a Szent­lé­lek ere­jé­ről pré­di­kál­ni – a Sa­jó, a Her­nád áz­tat­ta föl­dek lát­vá­nya mel­lett.

Pe­dig bár­mennyi­re a föld­re sze­ge­zik is sze­mün­ket a ba­jok, a „mennyei dol­gok­ról” be­szél­ni kell!

Jé­zus a Szent­írás egyik kulcs­fon­tos­sá­gú he­lyén, a Ni­ko­dé­mus­sal foly­ta­tott pár­be­széd­ben hasz­nál­ja ezt a meg­kü­lön­böz­te­tő szó­for­du­la­tot: föl­di dol­gok, mennye­i­ek. Ni­ko­dé­mus le­súj­tó bí­rá­la­tot mond fa­ri­ze­us­tár­sa­i­ról, akik Jé­zus ta­ní­tá­sát ak­kor is el­uta­sí­tot­ták, ha egy­sze­rű, hét­köz­na­pi té­mák­ról szólt. Ho­gyan vár­ha­tó így tő­lük kész­ség a mennye­i­ek be­fo­ga­dá­sá­ra? Jé­zus ez­zel a kér­dés­sel va­ló­já­ban Ni­ko­dé­mus haj­lan­dó­sá­gát vizs­gál­ta. Is­ten cso­dá­la­tos tit­ka­it tár­ta fel előt­te: a Szent­lé­lek új­já­te­rem­tő mun­ká­ját, az üd­vös­ség út­ját. Az írás­tu­dó fo­gé­kony­sá­ga ké­sőbb de­rült ki, ami­kor Jé­zust el­te­met­ték. Vál­lal­ta, hogy hoz­zá tar­to­zik. Nem tán­to­rí­tot­ta el a vár­ha­tó ül­döz­te­tés sem.

Az is le­het, hogy a mennyei tit­kok utá­ni vá­gya­ko­zás ép­pen a ba­jok, szo­ron­gá­sok ide­jén nő meg. Ha a jö­vőnk ret­tent, ha a hol­nap ke­nye­rét kell fél­te­nünk, könnyeb­ben nyí­lik meg fü­lünk Jé­zus sza­vá­ra: „Ne fél­je­tek… Ma­ga az Atya sze­ret ti­te­ket… ha­ja­tok szá­lai is szá­mon van­nak tart­va.” És ami­kor a pusz­ta szó­ra meg­te­lik a szí­vünk bé­kes­ség­gel, nincs két­ség már, hogy van Is­ten, van Jé­zus, van Szent­lé­lek. Hogy len­ne más­képp ennyi bi­zo­nyos­ság ben­nem, ha nem a menny­ből kap­nám?!

Mennyei tit­kok, mennyei lá­tá­sok. Ró­luk szól ka­rá­csony, hús­vét, pün­kösd üze­ne­te s mind­ezek össze­fog­la­ló­ja: Szent­há­rom­ság ün­ne­pe.

Két­ség­te­len, hogy van­nak, akik nem tud­nak mit kez­de­ni az ün­ne­pek mon­da­ni­va­ló­já­val. Nem ta­lál­nak ben­ne sem­mi kéz­zel­fog­ha­tót. Mint ahogy so­kan az­zal sem tud­nak mit kez­de­ni: sze­resd em­ber­tár­sa­dat, ne csalj, ne lopj. Job­ban hisz­nek az „élj a má­nak, élj ma­gad­nak” szlo­gen hasz­nál­ha­tó­sá­gá­ban…

A mennyei dol­gok ar­ra ta­ní­ta­nak, hogy Is­ten vi­lá­gá­nak a lel­kü­le­te más. Er­ről a tel­jes „más-ság­ról” hár­mas ki­nyi­lat­koz­ta­tást adott az Is­ten.

Az el­ső ar­ról szól, hogy mér­he­tet­len sze­re­tet­tel vesz kö­rül a te­rem­tő mennyei Atya. Gyer­me­kei va­gyunk. A bű­nös­nek sem azt mond­ja: meg­rom­lot­tál, nem kel­lesz, ha­nem azt: ma­radj meg a sze­re­te­tem­ben. És Párt­fo­gót ál­lít mel­lénk: az igaz Jé­zus Krisz­tust, szent Fi­át, aki ese­de­zik ér­tünk, és en­gesz­te­lő ál­do­zat lett vét­ke­in­kért. Ez a má­so­dik a hús­vét ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa. A har­ma­dik a pün­kösd cso­dá­ja. Hogy mind­ezt el­higgyük, Is­ten el­küld­te zá­lo­gul szí­vünk­be Szent­lel­két. Ő győz meg min­ket na­pon­ta ar­ról, hogy min­den igaz, amit Jé­zus tett ér­tünk. Nem va­gyunk ár­vák, nem va­gyunk egye­dül. Ma­ga a Szent­há­rom­ság Is­ten őriz, véd és küzd ér­tünk.

A „mennye­i­ek” Is­ten hár­mas sze­re­te­té­ről szól­nak. Az Atya-Fiú-Szent­lé­lek hár­mas sze­re­tet­kö­te­lé­ke úgy fon­ja kö­rül övé­it, mint ahogyan a cse­cse­mőt fon­ja át és tart­ja él­te­tő me­le­gé­ben a pu­ha pó­lya.

A mennyei dol­gok transz­cen­dens, e vi­lá­gon tú­li üze­ne­tek, me­lyek Is­ten tet­te­i­ben ér­kez­nek hoz­zánk, Is­ten cse­le­ke­de­te­i­ből ol­vas­hat­juk ki őket. Ak­kor va­gyunk baj­ban, ha ar­ra kény­sze­rü­lünk, hogy szük­ség­kép­pen em­be­ri fo­gal­mak­ba, dog­mák­ba sű­rít­sük Is­ten meg­fog­ha­tat­lan lé­nye­gét. Ilyen­kor mond­juk azt: Is­ten egy cso­dá­la­tos lé­nyeg, aki egy­ben há­rom sze­mély: Atya, Fiú, Szent­lé­lek. Egy és még­is há­rom. Nem há­rom Is­ten, ha­nem egy. Egy a há­rom­ság­ban, há­rom­ság az egy­ség­ben. Ő a Szent­há­rom­ság.

Mond­hat­juk jog­gal, hogy mind­ez fel­fog­ha­tat­lan az ér­te­lem szá­má­ra. De hát Is­ten, az Is­ten. Az em­ber pe­dig olykor legfeljebb meg­fo­gal­maz­ni tud va­la­mit, fel­fog­ni kép­te­len. Az a cso­dá­la­tos, hogy a ke­resz­tény, hí­vő em­ber még­is úgy jár-kel Is­ten fel­fog­ha­tat­lan tit­ka­i­ban, akár a leg­ott­ho­no­sabb szo­bá­ban. Sem­mi nem ide­gen, sem­mi nem fé­lel­met kel­tő, min­den a he­lyén van, min­den fel­üdít, bá­to­rít. Mint ahogy is­me­rős lesz a mennyei ha­za is, ame­ly el­ké­szít­ve vár­ja Is­ten gyer­me­ke­it.

Vi­szony­lag ké­sőn, a 14. szá­zad­ban ke­rült – le­zá­rás­kép­pen – a nagy ün­ne­pek so­rá­ba Szent­há­rom­ság va­sár­nap­ja. Mint­ha az egy­ház­atyák so­ká­ig mér­le­gel­ték vol­na a kér­dést: el­bír­ja-e Tri­nit­as üze­ne­tét az egy­sze­rű hí­vők szí­ve? Meg­fel­leb­bez­he­tet­len vá­la­szul temp­lo­mok so­ka­sá­gá­ból hang­zik majd fel az ének: „Jó Atyám, imád­lak, / Úr Jé­zus, imád­lak. / Szent­lé­lek, úgy vár­lak, / le­bo­rul­va áld­lak, / szív­ből sze­ret­lek.”

Pin­tér­né Nagy Er­zsé­bet