Cantate

Rovatunk mai té­má­ja, Az Urat ál­dom én (EÉ 250) – a Szent­há­rom­ság ün­ne­pét kö­ve­tő hét éne­ke – éne­kes­köny­vünk törzs­anya­gá­hoz tar­to­zik. Ne­gye­dik vers­sza­ka a 13. úr­va­cso­rai li­tur­gia Sanc­tus-éne­ke­ként is is­mert.

Az ének dal­la­ma és szö­ve­ge utá­ni ku­ta­tás szer­te­ága­zó ered­mé­nye­ket ho­zott.

A köl­te­mény szer­ző­jé­nek, Jo­hann Ole­a­ri­us­nak (1611–1684) nagy­ap­ja Kup­fer­mann né­ven olaj­ütő­ként ke­res­te ke­nye­rét. Édes­ap­ja lu­the­rá­nus teo­ló­gus, aki ne­vét e fog­lal­ko­zás nyo­mán, a hu­ma­nis­ta la­ti­ni­zá­lás ha­tá­sá­ra vál­toz­tat­ta Ole­a­ri­us­ra.

A ti­zen­két éves ko­rá­ban ár­va­ság­ra ju­tott Jo­hann Ole­a­ri­ust elő­ször a hal­lei And­re­as Sar­to­ri­us jo­gász­pro­fesszor fo­gad­ta há­zá­ba, majd a mer­seb­ur­gi ud­va­ri pré­di­ká­tor, Si­mon Ge­di­ke gon­dos­ko­dott ró­la. A fi­a­tal­em­ber a wit­ten­ber­gi egye­te­men teo­ló­gi­át hall­ga­tott, itt is dok­to­rált 1643-ban. Öt, fel­nőtt­kort meg­ért fia szin­tén teo­ló­gus­ként vált is­mert­té.

Ole­a­ri­us ki­emel­ke­dő lel­ké­szi pá­lya­fu­tá­sa mel­lett (töb­bek kö­zött szu­per­in­ten­dens, egy­há­zi fő­ta­ná­csos volt) nagy­szá­mú val­lá­sos köl­te­mé­nyé­ről is is­mert. 1671-ben je­lent meg Ge­ist­li­che Sin­ge-Kun­st cí­mű kö­te­té­nek el­ső ki­adá­sa, mely 1218 ének­szö­ve­get tar­tal­maz; eb­ből 296 (más vé­le­mény sze­rint 240) vers Ole­a­ri­us sa­ját mun­ká­ja.

Tár­gyalt éne­künk 1665-ben ke­let­ke­zett, né­met cí­me: Gelobet sei der Herr. A né­met éne­kes­könyv (EG 139) a Nun dan­ket al­le Gott (Jer, di­csér­jük Is­tent) dal­la­má­val pá­ro­sít­ja a ver­set. Ezt te­szi az 1911-es Du­nán­tú­li éne­kes­könyv is (Dt 252). Mos­ta­ni éne­kes­köny­vünk vi­szont az O Gott, du from­mer Gott (Is­ten, ó, szent Is­ten) el­ső dal­la­má­ra éne­kel­te­ti (EG 495), va­ló­szí­nű­leg azért, mert a má­sik dal­lam túl­sá­go­san „el­hasz­nált”. Er­re a dal­lam­ra épül J. S. Bach O Gott, du from­mer Gott cí­mű or­go­na­par­ti­tá­ja is (BWV 767).

Újabb ér­de­kes­ség, hogy az Is­ten, ó, szent Is­ten vers ná­lunk nem a má­so­dik né­met dal­lam­le­he­tő­ség­gel, ha­nem még egy újabb dal­lam­mal sze­re­pel (EÉ 436). Jó pél­dát lát­ha­tunk itt ar­ra, hogy egy szö­veg nem min­den eset­ben kö­tő­dik egy adott dal­lam­hoz. Az azo­nos stró­fa­fel­épí­tés (6, 7, 6, 7, 6, 6, 6, 6) mind­egyik itt fel­so­rolt meg­ol­dás­ra le­he­tő­sé­get ad.

A né­met ere­de­ti öt vers­sza­ká­ból a ma­gyar éne­kes­könyv né­gyet kö­zöl (a ne­gye­dik ki­ma­rad). A szö­veg a leg­je­len­tő­sebb 18. szá­za­di evan­gé­li­kus éne­kes­könyv, az Új zen­ge­de­ző mennyei kar (1735) for­dí­tá­sán ala­pul (ÚZMK 187), de azt je­len­tő­sen át­dol­goz­za. Nó­ta­jel­zé­se: Is­ten, ó, szent Is­ten; nem tud­hat­juk, ez me­lyik fen­tebb em­lí­tett dal­la­mot je­len­tet­te.

Be­fe­je­zé­sül kö­zöl­jük az ÚZMK-ver­zió har­ma­dik vers­sza­kát, mely­ből vi­lá­go­sab­ban ki­de­rül, hogy itt a Szent­lé­lek ál­dá­sá­ról van szó. „Ál­dott lé­gyen az Úr, / Vi­gasz­ta­lóm, éle­tem, / Az Atyá­nak lel­ke, / Kit Fiú adott né­kem, / Ki né­kem ád erőt, / Lel­kem bá­to­rít­ja, / Ín­ség­ben ta­náccsal, / Víg­ság­gal biz­tat­ja.”

Ecse­di Zsu­zsa