Cantate

Cso­dá­la­tos ér­zés, mi­kor ta­vasszal az éb­re­dő ter­mé­szet­ben, er­dő­ben já­rok. Kü­lön­le­ges él­ményt je­lent át­él­ni az élet új­bó­li in­du­lá­sát. Min­dig van lát­ni­va­ló, és az élet gyö­nyö­rű je­lei en­gem is erő­vel töl­te­nek fel.

A sé­ták, ki­rán­du­lá­sok, tú­rák so­rán több­ször ta­lál­ko­zom út mel­let­ti ke­reszt­tel. Fá­ból ké­szült osz­lo­pon kis kép az üveg mö­gött vagy fes­tett pléh­da­rab: Jé­zus. Több he­lyen pad­dal kö­rül­vé­ve, az imád­ság he­lyé­nek ki­ala­kít­va. Gon­dos ke­zek ál­tal rend­ben tart­va, vi­rág­gal dí­szít­ve. Sze­re­tek eze­ken a he­lye­ken meg­áll­ni. Le­ülök, és nem kény­sze­rí­tem a gon­do­la­ta­i­mat se­mer­re, ha­nem fi­gye­lek. Fi­gye­lem a cso­dá­la­tos er­dőt, a rü­gye­ző-lom­bo­so­dó fá­kat, hall­ga­tom az in­du­ló élet ener­gi­á­já­ból me­rí­tő, vi­dá­man csi­cser­gő ma­da­ra­kat. Az ott­ho­nos­ság él­mé­nye ez, de nem egy­faj­ta ha­za­ér­ke­zés, ha­nem in­kább a ter­mé­sze­tes kö­zeg, a te­rem­tett vi­lág szép­sé­ge fe­let­ti öröm. Át­él­ni az ál­dás cso­dá­ját, meg­él­ni a meg­ál­dott élet cso­dá­ját.

Az­tán a kör­nye­zet­ről egy­re in­kább Is­ten és ma­gam fe­lé for­dul a fi­gyel­mem. Ér­zem az Úr je­len­lé­tét, ami erő­vel, élet­tel tölt el. Ál­dó ha­tal­mak ol­tal­má­ba rejt­ve – jut eszem­be. Is­ten sze­re­te­té­nek mély­sé­gé­ben for­má­ló­dik az éle­tem. Uram ön­ma­gát ad­ta ezért a vi­lá­gért, ér­tem is. Új­ra és új­ra élet­re ka­pok, mint a ter­mé­szet. A sza­bad­ság él­mé­nye ez, ahol nin­cse­nek el­vá­rá­sok, meg­fe­le­lé­si kény­sze­rek. Ahol az ál­dás ön­ma­gá­ban hor­doz­za a fel­tá­ma­dás cso­dá­ját.

És ő csen­de­sen oda­te­le­pe­dik mel­lém. Ne­ve­men szó­lít, is­mer. Eb­ből a meg­ál­dott lét­ből fa­kad­nak az én ál­dó sza­va­im is. Ál­dom Is­tent, az én Ura­mat. Ál­dom a te­rem­tett vi­lá­got. Ál­dom a sze­ret­te­i­met, a ba­rá­ta­i­mat és a ró­lam rosszat gon­do­ló­kat is. Nem is tu­dok mást ten­ni. Itt ér­zem meg, mit is je­lent az, hogy Is­ten sze­re­te­te sze­re­te­tet te­remt. Ez­zel van csor­dul­tig a szí­vem, ezt szól­ja a szám. El­fe­lej­tem a sok ne­héz prob­lé­mát, a meg­old­ha­tat­lan­nak lát­szó hely­ze­te­ket. Az em­be­ri élet küz­del­mei, a be nem tel­je­sü­lő ál­mok fel­ol­dód­nak az ál­dás­ban, a ben­ne lé­vő meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan, sza­vak­kal ki nem fe­jez­he­tő sze­re­tet­ben. Jé­zust lá­tom, őt hal­lom, az ő je­len­lé­tét élem át.

Ezt kell to­vább­ad­nom. To­vább kell in­dul­nom, és el kell mon­da­nom. To­vább kell ad­nom az ál­dást, mert ez a kül­de­té­sem.

Las­san fel­ál­lok; ne­héz a to­vább­me­ne­tel, de in­dul­nom kell. Erőt, éle­tet kap­tam is­mét. Eb­ből élek, és vá­rom a kö­vet­ke­ző ta­lál­ko­zást, ta­lán egy be­teg­ágy mel­lett, ta­lán egy gyer­mek őszin­te­sé­gé­ben, ta­lán… „Ál­da­lak örök­ké / Én is, jó Is­te­nem.”

Jo­hann Gyu­la