Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2010 - 22 - Szent­há­rom­ság – az egy­ség mo­dell­je

A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE – JN 17,1–10

Szent­há­rom­ság – az egy­ség mo­dell­je

Az in­tel­lek­tu­á­lis tisz­tes­ség meg­kö­ve­te­li, hogy Szent­há­rom­ság ün­ne­pén év­ről év­re ki­mond­va is el­is­mer­jük: a Szent­há­rom­ság – mint ki­fe­je­zés – nem for­dul elő a Szent­írás­ban. A ki­fe­je­zést te­hát nem te­kint­het­jük ki­nyi­lat­koz­ta­tott­nak. A tar­tal­mát azon­ban igen. Fel­té­ve, hogy a ne­gye­dik szá­zad­ból ere­dő dog­ma­ti­kai fo­gal­mat va­ló­ban az­zal a tar­ta­lom­mal tölt­jük meg, ame­lyet az ige tár fel előt­tünk.

Ha ko­mo­lyan vesszük Lu­ther el­vét, hogy az igei ki­nyi­lat­koz­ta­tá­son be­lül el­sőd­le­ges­nek kell te­kin­te­nünk mind­azt, amit az evan­gé­lis­ták Jé­zus sa­ját sza­va­ként je­gyez­tek le, ak­kor a Jé­zus fő­pa­pi imád­sá­ga­ként is­mert evan­gé­li­u­mi sza­kasz irány­adó se­gít­sé­get nyújt az Atya és a Fiú vi­szo­nyá­nak meg­ér­té­sé­ben.

Mind­járt az el­ső, amit meg kell ál­la­pí­ta­nunk: Jé­zus az Atyá­hoz imád­ság­ban for­dul. Fő­pap­nak ugyan nem ne­ve­zi ma­gát, még pap­nak sem, de – mi­ként az evan­gé­li­u­mok ta­nú­sá­ga sze­rint rend­sze­re­sen tet­te – most is imád­ko­zik. Ez­zel két dol­got tesz vi­lá­gos­sá: nem azo­nos az Atyá­val, és az Atyát ön­ma­ga fö­lött ál­ló­nak is­me­ri el. Ég fe­lé emelt te­kin­tet­tel – és nem le­haj­tott fej­jel és le­sü­tött szem­mel – mon­dott imád­sá­gá­val meg­erő­sí­ti, amit nem sok­kal ko­ráb­ban így mon­dott: „Ha sze­ret­né­tek en­gem, örül­né­tek, hogy el­me­gyek az Atyá­hoz, mert az Atya na­gyobb ná­lam.” (Jn 14,28)

„Atyám, el­jött az óra: di­cső­ítsd meg a te Fi­a­dat, hogy a Fiú is meg­di­cső­ít­sen té­ged” – hall­juk Jé­zus el­ső ké­ré­sét. Ez két, sa­ját gon­dol­ko­dás­sal, sa­ját aka­rat­tal és sa­ját cse­lek­vő­ké­pes­ség­gel ren­del­ke­ző sze­mélyt fel­té­te­lez. Ami még­sem zár­ja ki en­nek a két – egy­más­sal nem azo­nos – sze­mély­nek az egy­sé­gét. Ez ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy az Atya is­me­ri és sze­re­ti a Fi­út, a Fiú is is­me­ri és sze­re­ti az Atyát, és ezért – bár az Atya kész tisz­te­let­ben tar­ta­ni a Fiú aka­ra­tát – a Fiú sze­re­tet­ből ön­ként vál­lal­ja az Atyá­nak va­ló en­ge­del­mes­sé­get, és ha ez szá­má­ra éle­te oda­adá­sát, a ke­resz­tet és a kín­ha­lált je­len­ti is, ki­mond­ja: „Atyám, ha nem tá­voz­hat el tő­lem ez a po­hár, ha­nem ki kell in­nom, le­gyen meg a te aka­ra­tod.” (Mt 26,42) Vagy ahogy Lu­kács­nál ol­vas­suk: „…mind­az­ál­tal ne az én aka­ra­tom le­gyen meg, ha­nem a ti­ed.” (Lk 22,42)

Mi­u­tán a Fiú aka­ra­tát össz­hang­ba hoz­ta az Atyá­é­val, ket­tő­jük egy­sé­ge a cse­lek­vés­ben is meg­nyil­vá­nul. Nem úgy, hogy mind a ket­ten ugyan­azt te­szik, ha­nem azért van egy­ség­ben az Atya cse­le­ke­de­te a Fi­ú­é­val, mert egy célt szol­gálnak. És ez a cél nem más, mint az em­ber meg­vál­tá­sa, üd­vös­sé­ge és örök éle­te. Itt, a föl­dön e cé­lért vég­zett el a Fiú min­dent, amit az Atya rá­bí­zott. Az Atya pe­dig lát­ha­tat­lan ha­tal­má­val e cél ér­de­ké­ben irá­nyí­tot­ta úgy az ese­mé­nye­ket, hogy a pas­sió „ne­ga­tív sze­rep­lői” – Jú­dás­tól a fő­pa­po­kon és Pi­lá­tu­son át az íté­le­tet vég­re­haj­tó ka­to­ná­kig – tud­tu­kon kí­vül mind azt te­gyék, ami­vel „be­tel­je­sí­tik az Írást” a Mes­si­ás sor­sát il­le­tő­en.

A ki­je­lölt evan­gé­li­u­mi sza­kasz­ban, sőt a „fő­pa­pi imád­ság” egé­szé­ben sem esik szó a Szent­há­rom­ság har­ma­dik sze­mé­lyé­ről, a Szent­lé­lek­ről. Ám a Szent­lé­lek so­sem at­tól van je­len, hogy be­szél­nek ró­la! De je­len van min­dig és min­de­nütt, ami­kor az Is­ten je­len­lé­té­nek tu­da­tá­ban ki­mon­dott em­be­ri szó imád­ság­gá lesz. Mert imád­koz­ni csak a Szent­lé­lek ál­tal le­het. A Szent­lé­lek nél­kül mon­dott ima nem ima, ha­nem Is­tent so­ha el nem érő ki­ál­to­zás vagy szó­zu­ha­tag. Ezért „iga­zi imá­dói lé­lek­ben és igaz­ság­ban imád­ják az Atyát, mert az Atya is ilyen imá­dó­kat ke­res ma­gá­nak. Az Is­ten Lé­lek, és akik imád­ják őt, azok­nak lé­lek­ben és igaz­ság­ban kell imád­ni­uk” – fe­le­li Jé­zus a sa­má­ri­ai asszony kér­dé­sé­re (Jn 4,23–24).

Az Atya és a Fiú egy­sé­ge a Szent­lé­lek nél­kül nem le­het­ne tel­jes. Aki ma­ga is ön­ál­ló sze­mély, mi­ként ezt Jé­zus több ki­je­len­té­se is egy­ér­tel­mű­vé te­szi. „Én pe­dig kér­ni fo­gom az Atyát, és má­sik Párt­fo­gót ad nek­tek, hogy ve­le­tek le­gyen mind­örök­ké: az igaz­ság Lel­két, akit a vi­lág nem kap­hat meg, mert nem lát­ja őt, nem is is­me­ri; ti azon­ban is­me­ri­tek őt, mert ná­la­tok la­kik, sőt ben­ne­tek lesz” – ígé­ri Jé­zus az apos­to­lok­nak nem sok­kal ko­ráb­ban az utol­só va­cso­ra asz­ta­lá­nál (Jn 14,16–17).

Az Atya és a Fiú azo­nos­ság (uni­tas) nél­kü­li egy­sé­ge (unio) csak a Szent­lé­lek­ben áll­hat fenn. „Higgye­tek ne­kem, hogy én az Atyá­ban va­gyok, és az Atya én­ben­nem van” – mond­ja Jé­zus az Atyá­val va­ló egy­sé­gé­ről nem sok­kal előbb, Fü­löp ké­ré­sé­re vá­la­szol­va (Jn 14,11). Ez a sze­mé­lyek ke­ve­re­dé­se nél­kü­li tel­jes egy­ség az Atya és a Fiú Szent­lé­lek­ben va­ló egy­sé­ge. Ép­pen így mo­dell­je a Szent­há­rom­ság az egy­ház egy­sé­gé­nek. Mert egye­dül a Szent­lé­lek­ben le­het­sé­ges az iden­ti­tá­sok fel­adá­sa és ke­ve­re­dé­se nél­kü­li, va­ló­di egy­ség.

Az övéi ilyen egy­sé­gé­ért imád­ko­zik Jé­zus a fő­pa­pi imád­ság foly­ta­tá­sá­ban: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te ne­ved ál­tal, ame­lyet ne­kem ad­tál, hogy egyek le­gye­nek, mint mi! (…) De nem ér­tük kö­nyör­gök csu­pán, ha­nem azo­kért is, akik az ő sza­vuk­ra hisz­nek én­ben­nem; hogy mind­nyá­jan egyek le­gye­nek úgy, aho­gyan te, Atyám, én­ben­nem és én te­ben­ned, hogy ők is ben­nünk le­gye­nek, hogy el­higgye a vi­lág, hogy te küld­tél el en­gem. Én azt a di­cső­sé­get, ame­lyet ne­kem ad­tál, ne­kik ad­tam, hogy egyek le­gye­nek, ahogy mi egyek va­gyunk: én őben­nük és te én­ben­nem, hogy tö­ké­le­te­sen eggyé le­gye­nek, hogy fel­is­mer­je a vi­lág, hogy te küld­tél el en­gem, és úgy sze­ret­ted őket, aho­gyan en­gem sze­ret­tél.” (Jn 17,11b–23) Nem em­be­ri óhaj, ha­nem Jé­zus akar­ja, hogy a ben­ne hí­vők mind olyan mó­don le­gye­nek egyek, aho­gyan ő egy az Atyá­val a Szent­lé­lek­ben.

A Szent­lé­lek nél­kül, a Szent­lé­lek hi­á­nyá­ban per­sze ér­tel­mez­he­tet­len az olyan tel­jes egy­ség, amely kü­lön­bö­ző sze­mé­lyek ön­ál­ló­sá­guk fel­adá­sa nél­kü­li „egy­más­ban lé­té­ről” szól. Ér­tel­mez­he­tet­len az Atya és a Fiú egy­sé­gé­re néz­ve épp­úgy, mint a ke­resz­té­nyek, az egy­ház egy­sé­gé­re néz­ve. A Szent­lé­lek­től el­ha­gyott vi­lág és em­ber csak a „nagy hal be­ke­be­le­zi a kis ha­lat” tí­pu­sú egy­sé­get is­me­ri. A Szent­lé­lek­ben azon­ban le­het­sé­ges az „egy­más­ban lét” össze­ol­va­dás vagy össze­ke­ve­re­dés nél­kü­li egy­sé­ge, amely itt a föl­dön az egy aka­rat­tal, egy cé­lért va­ló cse­lek­vés­ben nyil­vá­nul meg. A Szent­há­rom­ság­ban va­ló­ság, a föl­di egy­ház­ban még csak re­mény­ség.

Vég­he­lyi An­tal