A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE – JN 17,1–10
Szentháromság – az egység modellje
Az intellektuális tisztesség megköveteli, hogy Szentháromság ünnepén évről évre kimondva is elismerjük: a Szentháromság – mint kifejezés – nem fordul elő a Szentírásban. A kifejezést tehát nem tekinthetjük kinyilatkoztatottnak. A tartalmát azonban igen. Feltéve, hogy a negyedik századból eredő dogmatikai fogalmat valóban azzal a tartalommal töltjük meg, amelyet az ige tár fel előttünk.
Ha komolyan vesszük Luther elvét, hogy az igei kinyilatkoztatáson belül elsődlegesnek kell tekintenünk mindazt, amit az evangélisták Jézus saját szavaként jegyeztek le, akkor a Jézus főpapi imádságaként ismert evangéliumi szakasz irányadó segítséget nyújt az Atya és a Fiú viszonyának megértésében.
Mindjárt az első, amit meg kell állapítanunk: Jézus az Atyához imádságban fordul. Főpapnak ugyan nem nevezi magát, még papnak sem, de – miként az evangéliumok tanúsága szerint rendszeresen tette – most is imádkozik. Ezzel két dolgot tesz világossá: nem azonos az Atyával, és az Atyát önmaga fölött állónak ismeri el. Ég felé emelt tekintettel – és nem lehajtott fejjel és lesütött szemmel – mondott imádságával megerősíti, amit nem sokkal korábban így mondott: „Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam.” (Jn 14,28)
„Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged” – halljuk Jézus első kérését. Ez két, saját gondolkodással, saját akarattal és saját cselekvőképességgel rendelkező személyt feltételez. Ami mégsem zárja ki ennek a két – egymással nem azonos – személynek az egységét. Ez abban nyilvánul meg, hogy az Atya ismeri és szereti a Fiút, a Fiú is ismeri és szereti az Atyát, és ezért – bár az Atya kész tiszteletben tartani a Fiú akaratát – a Fiú szeretetből önként vállalja az Atyának való engedelmességet, és ha ez számára élete odaadását, a keresztet és a kínhalált jelenti is, kimondja: „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.” (Mt 26,42) Vagy ahogy Lukácsnál olvassuk: „…mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk 22,42)
Miután a Fiú akaratát összhangba hozta az Atyáéval, kettőjük egysége a cselekvésben is megnyilvánul. Nem úgy, hogy mind a ketten ugyanazt teszik, hanem azért van egységben az Atya cselekedete a Fiúéval, mert egy célt szolgálnak. És ez a cél nem más, mint az ember megváltása, üdvössége és örök élete. Itt, a földön e célért végzett el a Fiú mindent, amit az Atya rábízott. Az Atya pedig láthatatlan hatalmával e cél érdekében irányította úgy az eseményeket, hogy a passió „negatív szereplői” – Júdástól a főpapokon és Pilátuson át az ítéletet végrehajtó katonákig – tudtukon kívül mind azt tegyék, amivel „beteljesítik az Írást” a Messiás sorsát illetően.
A kijelölt evangéliumi szakaszban, sőt a „főpapi imádság” egészében sem esik szó a Szentháromság harmadik személyéről, a Szentlélekről. Ám a Szentlélek sosem attól van jelen, hogy beszélnek róla! De jelen van mindig és mindenütt, amikor az Isten jelenlétének tudatában kimondott emberi szó imádsággá lesz. Mert imádkozni csak a Szentlélek által lehet. A Szentlélek nélkül mondott ima nem ima, hanem Istent soha el nem érő kiáltozás vagy szózuhatag. Ezért „igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” – feleli Jézus a samáriai asszony kérdésére (Jn 4,23–24).
Az Atya és a Fiú egysége a Szentlélek nélkül nem lehetne teljes. Aki maga is önálló személy, miként ezt Jézus több kijelentése is egyértelművé teszi. „Én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz” – ígéri Jézus az apostoloknak nem sokkal korábban az utolsó vacsora asztalánál (Jn 14,16–17).
Az Atya és a Fiú azonosság (unitas) nélküli egysége (unio) csak a Szentlélekben állhat fenn. „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van” – mondja Jézus az Atyával való egységéről nem sokkal előbb, Fülöp kérésére válaszolva (Jn 14,11). Ez a személyek keveredése nélküli teljes egység az Atya és a Fiú Szentlélekben való egysége. Éppen így modellje a Szentháromság az egyház egységének. Mert egyedül a Szentlélekben lehetséges az identitások feladása és keveredése nélküli, valódi egység.
Az övéi ilyen egységéért imádkozik Jézus a főpapi imádság folytatásában: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! (…) De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn 17,11b–23) Nem emberi óhaj, hanem Jézus akarja, hogy a benne hívők mind olyan módon legyenek egyek, ahogyan ő egy az Atyával a Szentlélekben.
A Szentlélek nélkül, a Szentlélek hiányában persze értelmezhetetlen az olyan teljes egység, amely különböző személyek önállóságuk feladása nélküli „egymásban létéről” szól. Értelmezhetetlen az Atya és a Fiú egységére nézve éppúgy, mint a keresztények, az egyház egységére nézve. A Szentlélektől elhagyott világ és ember csak a „nagy hal bekebelezi a kis halat” típusú egységet ismeri. A Szentlélekben azonban lehetséges az „egymásban lét” összeolvadás vagy összekeveredés nélküli egysége, amely itt a földön az egy akarattal, egy célért való cselekvésben nyilvánul meg. A Szentháromságban valóság, a földi egyházban még csak reménység.
Véghelyi Antal