Kultúrkörök

Pécs­re utaz­ni és szét­néz­ni. Két-há­rom na­pig ott len­ni olyan, mint­ha el se in­dul­nánk. Hi­szen most ott van Eu­ró­pa kö­ze­pe, és a má­ju­si nap arany fénnyel ra­gyog. Ap­ró há­zak a hegy­ol­dal­ban, fák­lyás fa­so­rok, kes­keny ut­cák, sze­rel­me­sek, temp­lo­mok, rom­temp­lo­mok, szent kö­vek min­de­nütt.

A Disch­ka Győ­ző ut­cát ke­res­sük. „Itt rög­tön jobb­ra men­je­nek” – mond­ja a ku­tyás hölgy. „Min­dig bal­ra” – fe­le­li a két fi­a­tal. Ak­kor egye­nest elő­re, mint a pi­o­ní­rok. És már itt is va­gyunk: nyit­va a nagy vas­ka­pu, kö­zé­pen bent az evan­gé­li­kus temp­lom, mö­göt­te a ha­rang­láb.

Né­meth Zol­tán lel­kész uram mu­tat­ja az utat, a nem ré­gen épí­tett szál­lást; a zöld fo­te­lok­ból pil­la­na­tok alatt ágya­kat va­rá­zsol. Az­után el­bú­csú­zik, mert ko­ra haj­nal­ban a gyü­le­ke­zet egyik ré­sze Sop­ron­ba ki­rán­dul.

Má­rai jut eszem­be: „Két óra alatt pon­to­san két­ezer esz­ten­dőt jár­tam vé­gig” – ír­ta nem ke­vés büsz­ke­ség­gel Itá­lia is­me­rő­je és lel­kes hí­ve. Csil­lag­gyer­tyás es­tén vé­gig­bal­la­gott a Via Ve­ne­tón, le a Ca­pi­to­li­u­mig.

Irány a fő­tér – ja­vas­lom a csa­lád­nak. De me­gyünk is to­vább, mert a zaj el­vi­sel­he­tet­len. Több bri­gád is ver­seng­ve kő­la­pot fű­ré­szel, há­rom idő­sebb fér­fi drót­tüs­kés sep­rű­vel si­mít­ja a ho­mo­kot. És ez éj­jel-nap­pal így megy; igye­kez­ni kell, mert nagy a le­ma­ra­dás. „Gaz­dát­lan ha­jó volt ez a vá­ros” – mond­ja egy ta­nár­nő a té­vé­to­rony alat­ti park­ban, a Man­du­lás­ban, ahol a ter­mé­szet­vé­dők szá­zai ün­ne­pel­ték győ­zel­mü­ket. Hál’ Is­ten­nek, nem épült lo­ká­tor ezen a gyö­nyö­rű he­lyen!

Zsol­nay és Csont­váry

A kre­a­ti­vi­tás jel­ké­pé­vé vált gyár­tu­laj­do­nos, Zsol­nay Vil­mos tech­no­ló­gi­ai és mű­vé­sze­ti újí­tá­sa­i­val szám­ta­lan ipa­ri vá­sár fő­dí­ját ér­de­mel­te ki. Ki­ál­lí­tott Bécs­től To­ri­nó­ig, Pá­rizs­tól Ka­li­for­ni­á­ig. A mú­ze­um­ban lát­ha­tó ha­tal­mas élet­mű­ve Pécs egyik leg­ér­té­ke­sebb örök­sé­ge.

Az eo­zin az úgy­ne­ve­zett re­duk­ci­ós máz egy faj­tá­já­nak az el­ne­ve­zé­se. Az edény fe­lü­le­té­re fel­vitt ol­da­tok ége­tés után fém­fé­nyű fe­lü­le­tet ad­nak. Ezt a ké­kes-zöl­des színt nem­csak itt cso­dál­hat­tam meg, de szer­te a vá­ros­ban is, hi­szen szám­ta­lan épü­let hom­lok­za­tát ez a ke­rá­mia dí­szí­ti. A Zsol­nay-mú­ze­um föld­szin­ti ter­mei ke­reszt­met­sze­tét ad­ják az 1852-ben ala­pí­tott ma­nu­fak­tú­ra, majd gyár­óri­ás leg­szebb kor­sza­ka­i­nak, az eme­le­ti fo­lyo­són az el­is­me­ré­se­ket lát­hat­juk. Köz­tük a Fran­cia Be­csü­let­rend­nek és a vá­ros dísz­pol­gá­ri cí­mé­nek az ok­le­ve­le­it.

Csont­váryhoz el­men­ni, olyan messzi­re, még gya­log is meg­éri. Meg­bi­zo­nyo­sod­hat az em­ber, hogy a hal­lu­ci­ná­ci­ós han­gok, ame­lye­ket hal­lott Ti­va­dar, iga­zak let­tek: „Te le­szel a vi­lág leg­na­gyobb na­pút­fes­tő­je.” Ki­csit el­ha­nya­golt a mú­ze­um, szét­szórt, de ha le­ül a lá­to­ga­tó egy-egy kép elé, a lát­vány min­de­nért kár­pó­tolja. A Ma­gá­nyos céd­rus, a Má­ria kútja Ná­zá­ret­ben, A Panasz­fal be­já­ra­tá­nál Je­ru­zsá­lem­ben, a Ba­al­bek ha­tal­mas vász­na ma­ga a tit­kos cso­da. Csak el­kép­zel­ni tud­juk, hogy a negy­ven­éves pa­ti­kus­se­géd ho­gyan is fest­he­tett. Ta­lán le­csen­de­sí­tet­te a sze­let, han­go­san biz­tat­ta ma­gát a ko­ra haj­nal­ban.

Ra­ven­nai mo­za­ik­cso­dák

Ne­mes gon­do­lat, hogy akik nem jut­hat­nak el Ra­ven­ná­ba, azok is íze­lí­tőt kap­has­sa­nak abból a cso­dás gyűj­te­mény­ből, ame­lyet az itáliai vá­ros őriz. A Dóm­mú­ze­um­ban volt lát­ha­tó a vi­lág­örök­ség ré­szét ké­pe­ző nyolc temp­lom 5–6. szá­zad­ból meg­ma­radt ősi mo­za­ik­ja­i­nak má­so­la­tát be­mu­ta­tó gyűj­te­mény.

Bi­zony elő­ször én is hi­tet­len­ked­ve néz­tem, hi­szen annyi­ra élet­hű­ek, itt-ott még a hi­bá­kat is fel­fe­dez­het­jük. A Kép­ző­mű­vé­sze­ti Aka­dé­mia csa­pa­ta fé­nyes, hár­tya­vé­kony­sá­gú pa­pír se­gít­sé­gé­vel min­den da­rab­ról pon­tos min­tát raj­zolt, s a kü­lön­bö­ző, az ere­de­ti­vel azo­nos szín­ár­nya­la­tú le­me­ze­ket Mu­ra­no és Ve­len­ce üveg­gyá­ra­i­ból ren­del­ték meg. Kéz­zel vág­ták mo­za­ik­kő­vé és he­lyez­ték ki­je­lölt he­lyük­re, a mész­ágy­ba. A tár­lat negy­ven­há­rom ké­pe száz­éves idő­szak em­lé­két öle­li fel a ké­ső ró­mai idők­től a ko­ra ke­resz­tény­sé­gig.

Tö­rök em­lé­kek

Nincs Ma­gyar­or­szá­gon má­sik olyan hely, ahol annyi tö­rök épí­té­sze­ti em­lé­ket ta­lál­hat­nánk, mint Pé­csen. 1543-ban esett el a vá­ros, on­nan da­tál­ha­tók a kö­zös em­lé­kek. A Szé­che­nyi té­ren Gá­zi Ká­szim pa­sa dzsá­mi­ja a leg­szebb. A ma ka­to­li­kus temp­lom­ként mű­kö­dő épü­let­ben jó meg­pi­hen­ni: a Ko­rán­ból vett idé­ze­tek fönt a ku­po­lá­ban, a dél­ke­le­ti fal ten­ge­lyé­ben Mek­ka fe­lé né­ző ima­fül­ke és szen­telt­víz­tar­tó lát­ha­tó.

Vé­gig­sé­tál­va a Fe­ren­ce­sek út­ján meg­ta­lál­hat­juk Me­mi pa­sa für­dő­jé­nek fal­ma­rad­vá­nya­it. Né­hány mé­ter­re in­nen Jaková­li Has­szán dzsá­mi­ja, amely mi­na­ret­jé­vel együtt épen fenn­ma­radt. Ka­la­u­zom el­árul­ja, azért olyan jó az akusz­ti­ká­ja, mert kö­csö­gö­ket épí­tet­tek fa­la­i­ba.

Az ezer­éves püs­pök­ség

A négy­tor­nyú Szent Pé­ter-ba­zi­li­ka a leg­im­po­zán­sabb épü­let. Előd­jét Or­se­o­lo Pé­ter ki­rály ural­ko­dá­sá­nak ide­jén (1038–41; 1044–46) kezd­ték épí­te­ni. Több­szö­ri át­ala­kí­tás után a ba­zi­li­ka má­ra le­tisz­tult, el­nyer­te vég­le­ges for­má­ját. A püs­pö­ki pa­lo­ta er­ké­lyén Liszt Fe­renc ki­haj­ló, egész ala­kos szob­ra nagy ze­ne­szer­zőnk pé­csi lá­to­ga­tá­sát idé­zi. A kö­zel­ben ta­lál­ha­tó Kli­mó György püs­pök gyűj­te­mé­nye, amely a ma­gyar és eu­ró­pai mű­ve­lő­dés­tör­té­net egyik leg­gaz­da­gabb könyv­tá­ra.

Mi­kor oda­érek, ép­pen nyí­lik a ko­vá­csolt­vas, sző­lő­in­dás nagy­ka­pu, meny­asszony és pár­ja lép ki a dél­előt­ti fény­özön­be, szé­pek és fi­a­ta­lok. Egy pil­la­nat­ra meg­áll­nak. „Vi­gyáz­za­tok ma­ga­tok­ra!” – ki­ál­ta­nám fe­lé­jük, de már ne­vet­ve fut­nak le a lép­csőn, a vi­rá­gos par­kon át az élet­be.

„A 180 ezer pécsi között két-három­ezer evangélikus lehet”

Né­meth Zol­tán igaz­ga­tó lel­kész ké­ső es­te ér­ke­zett vissza a kö­zös ki­rán­du­lás­ról. És ko­ra haj­nal­ban már in­dult Kecs­ke­mét­re továbbképzésre. Így csak egyet­len kér­dé­sem ma­radt: ho­gyan él a pé­csi evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet?

– Gyü­le­ke­ze­tünk sa­já­tos hely­ze­tét az ha­tá­roz­za meg, hogy egy tör­té­nel­mi, nagy ka­to­li­kus vá­ros­ban ki­sebb­ség­ben él. A 180 ezer pé­csi kö­zött két-há­rom­ezer evan­gé­li­kus le­het. Min­den kor­osz­tály meg­ta­lál­ha­tó kö­zös­sé­günk­ben. Va­sár­nap van há­rom is­ten­tisz­te­let, s hoz­zá még az ide tar­to­zó kör­ze­tek­ben: Po­gány­ba, Va­sas­ra já­runk, több hely­re csak ha­von­ta egy­szer, Ko­zár­mis­leny, Szi­get­vár, Pécs­vá­rad is ked­ves ne­künk.

Min­den hé­ten van két asszony­óra, ez ré­gi ha­gyo­mány. Hét­főn, két­he­ten­te es­tén­ként a fi­a­tal fel­nőt­tek bib­lia­órá­ját tart­juk, keddenként az egye­te­mis­ta korosztályt várjuk ifjúsági órá­ra, szer­dán jön össze a kó­rus pró­bá­ra, csü­tör­tö­kön gyü­le­ke­ze­ti bib­lia­óra, és kol­lé­gám­nak ak­kor van a kór­ház­lel­ké­szi nap­ja is. A leg­ki­seb­bek­ről sem fe­led­ke­zünk meg, pén­te­ken óvo­dá­sok szá­má­ra van hit­tan, de ilyen­kor zaj­lik a kö­zép­is­ko­lás if­jú­sá­gi óra és a fér­fi­óra is. A 10 órai is­ten­tisz­telettel párhuzamosan mun­ka­tár­sa­ink gyermekórát tartanak. Eze­ken kí­vül van­nak na­gyobb al­kal­mak, éven­te két­szer-há­rom­szor van a gye­rek­dél­után. Far­san­gi idő­szak­ban, má­jus­ban, nyá­ron egy egész hét, s eze­ket egy kis csa­pat se­gí­ti, amely szer­ve­zi a prog­ra­mo­kat. Öröm­mel em­lí­tem, hogy kó­ru­sunk éven­te több­ször is ad kon­cer­tet a temp­lo­munk­ban, és egyéb he­lye­ken is fel­lép, aho­vá meg­hív­ják. A má­sik, a gos­pel­kó­ru­sunk a fi­a­ta­lo­kat gyűj­ti egy­be.

A gyü­le­ke­zet kö­zel­múlt­já­ban is van­nak meg­ha­tá­ro­zó egyé­ni­sé­gek. Bal­da­uf Gusz­táv pé­csi lel­kész te­vé­keny­sé­gé­nek kö­szön­he­tő a sze­re­tet­ott­hon el­in­du­lá­sa. Ez ma is mű­kö­dik, egy éve Po­gány­ban épült fel az új épü­le­te. Idő­sek el­lá­tá­sát vég­zi, az or­szá­gos egy­ház fenn­tar­tá­sá­ban. Mi, lel­ké­szek rend­sze­re­sen tar­tunk al­kal­ma­kat, és gyü­le­ke­ze­ti tag­ja­ink kö­zül is so­kan ápol­ják a kap­cso­la­tot az ott la­kók­kal. Meg kell még em­lí­te­nem Kál­dy Zol­tánt, aki szin­tén itt mun­kál­ko­dott 1945 de­cem­be­ré­től. Lel­ké­szi és püs­pö­ki te­vé­keny­sé­gét el­lent­mon­dá­so­san íté­li meg a közvélemény, ám gyü­le­ke­zeti lelkészi szol­gá­la­tá­nak megítélése Pécsett egyértelműen pozitív. És meg kell em­lí­te­nem kol­lé­gá­mat, Var­sá­nyi Fe­ren­cet, aki hu­szon­öt éven át szol­gál­t gyü­le­ke­ze­tünk­­ben.

So­kat töp­reng­tünk, hogy mi­vel je­len­jünk meg a pé­csi ün­nep­ség­so­ro­za­ton. Ren­de­zünk egy ál­lan­dó bib­li­a­ki­ál­lí­tást. Több mint száz kü­lön­bö­ző nyel­vű Bib­lia mu­tat­ja be a for­dí­tás sok­szí­nű­sé­gét és gaz­dag­sá­gát, ab­ban a re­mény­ben, hogy en­nek kap­csán kö­zös­sé­günk új­ból együtt le­het.

„Sok megható történetem van”

Na­gyon szép igét kap­tak va­sár­nap a pé­csi­ek: „Krisz­tus mond­ja: Én va­gyok a jó pász­tor. Az én ju­ha­im hall­gat­nak a han­gom­ra, és én is­me­rem őket, ők pe­dig kö­vet­nek en­gem. Én örök éle­tet adok ne­kik.” (Jn 10,11.27–28)

Varsányi Ferenc lel­kész uram hétfő reggel sza­kított időt a be­szél­ge­tés­re.

– Hu­szon­öt éve kezd­tem itt, Pé­csett a pá­lyá­mat. Má­sod­lel­kész­ként, ez­után pa­ró­kus­ként. Kis fa­lu­ból, Tol­na­né­me­di­ből ér­kez­tem ide. Más ki­hí­vást je­len­tett: nagy gyü­le­ke­zet, ér­tel­mi­sé­gi kö­zös­ség. Min­den­fé­le szol­gá­la­ti te­rü­let: is­ten­tisz­te­let, kli­ni­ka, lel­ki­gon­do­zás, szo­ci­á­lis ott­ho­nok, sa­ját sze­re­tet­ott­hon, fo­lya­ma­tos épít­ke­zé­sek.

Sok meg­ha­tó tör­té­ne­tem van, drá­mai em­be­ri sor­som. Há­nyan ér­zik ma­gu­kat fe­les­le­ges­nek…

Na­gyon meg kel­le­ne be­csül­nünk, hogy ne­künk va­ló­ban Bib­li­ánk van. A Szent­írás nem­csak egy könyv, ha­nem Is­ten élő igé­je, a friss, ro­po­gós min­den­na­pi ke­nyér!

Pécs so­ká­ig el­ha­nya­golt­nak tűnt. Az eu­ró­pai kul­tu­rá­lis fő­vá­ros cím az­tán új len­dü­le­tet adott, igaz, elő­for­dul, hogy ki­bír­ha­tat­lan a sok épít­ke­zés mi­att. Van két fo­lyónk: a Du­na és a Drá­va, van al­föl­dünk: az Or­mán­ság, ma­gas he­gyünk: a Me­csek a Zen­gő­vel. Van­nak hé­vi­ze­ink, karszt­bar­lan­gunk. A ke­resz­tény­ség 1600 éve je­len van fo­lya­ma­to­san. Volt itt tö­rök meg­szál­lás, em­lék­cso­port­ja­ink van­nak a kö­zép­kor­ból, a ba­rokk­ból… És azt se fe­lejt­sük el, hogy 1367-ben az el­ső ma­gyar egye­tem itt nyi­tot­ta meg ka­pu­it. Szó­val so­ká­ig so­rol­hat­nám a gyö­nyö­rű vá­ros ér­té­ke­it. Ha te­he­ti, új­ból lá­to­gas­son el Pécsre, meg­lát­ja, min­den al­ka­lom­mal új szép­sé­ge­ket fog fel­fe­dez­ni.

„Nálunk nagy a zenei élet”

Csa­lád, is­ko­la, ta­ní­tás, kó­rus, a gyü­le­ke­zet… Bi­zony egy em­ber­nek sok ennyi fel­adat. Cso­dá­lom is, hogy Lovászné Balázs Mag­dol­na karnagy asszony tö­ré­keny ter­me­té­vel ho­gyan bír minden­nek ele­get ten­ni. A va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­let után be­szél­get­tünk a könyv­tár­szo­ba csend­jé­ben.

– A múlt szá­zad ele­jé­ről tu­dunk itt kó­rus­szer­ve­ző­dé­sek­ről. Az öt­ve­nes évek­ben már rit­káb­ban szó­lal­tak meg a gyü­le­ke­zet­ben; 1979-ben Ba­li­kó Zol­tán az ak­ko­ri se­géd­lel­készt, Mát­rai Ma­ri­an­nát kér­te meg, hogy szer­vez­ze új­já az ének­kart.

Én cell­dö­möl­ki szü­le­té­sű va­gyok, édes­apám Ba­lázs Bé­la evan­gé­li­kus lel­kész; ti­zen­két éves vol­tam, ami­kor ide köl­töz­tünk. 1981 óta én va­gyok az ének­kar ve­ze­tő­je, köz­ben volt egy hat­éves idő­szak, mi­kor Los An­ge­les­ben él­tem a csa­lá­dom­mal. Ter­mé­sze­te­sen ott is volt ének­ka­rom, a ma­gya­rok Ko­dály kó­ru­sát ve­zet­tem. 93-ban jöt­tünk vissza, s az­óta fo­lya­ma­to­san irá­nyí­tom ezt a lel­kes, har­min­cas-negy­ve­nes lét­szá­mú kis kö­zös­sé­get.

A har­minc­éves ju­bi­le­u­mi kon­cert előtt tör­tént egy tra­gé­dia: a leg­jobb basszu­sun­kat, aki szó­lis­ta is volt, Fej­ér Gá­bort mo­tor­bal­eset ér­te. Ki­csit meg­ren­dült a fér­fi­kar sta­bi­li­tá­sa, so­kan el­ma­rad­tak, nél­kü­le nem éne­kel­nek to­vább…

Na­gyon jó ve­zet­ni egy ke­resz­tény kö­zös­sé­get. Van egy ti­zen­ki­lenc éves egye­te­mis­tánk, és van­nak idő­seb­bek, het­ven év fe­let­ti­ek is, kö­zöt­tük Győr­ffy Ist­ván, aki ze­ne­szer­ző, az it­te­ni ze­nei élet­nek egyik ki­vá­ló szak­em­be­re; de van olyan is, aki nem is­me­ri a kot­tát. De lel­ke­sek, csu­pa szív em­be­rek. Ün­ne­pi hang­ver­se­nyünk, bát­ran ál­lít­ha­tom, fáj­dal­ma­san szép volt, a Men­dels­sohn-mű utol­só té­te­lét le­hagy­tuk, és a friss gyász kap­csán meg­em­lé­kez­tünk mind­azok­ról, akik el­huny­tak.

Ná­lunk nagy a ze­nei élet. Jól is­mer­jük egy­mást, erős a ka­to­li­kus kó­rus, két re­for­má­tus gyü­le­ke­zet­nek is van kó­ru­sa, ki­vá­ló a bap­tis­ta ének­kar. És na­gyon jó a kap­cso­lat kö­zöt­tünk: több mint tíz éve min­den má­so­dik esz­ten­dő­ben öku­me­ni­kus ta­lál­ko­zót tar­tunk. Na­gyon bol­dog va­gyok, hogy evan­gé­li­kus­nak szü­let­tem. Jo­hann Se­bas­ti­an Bach a mi nagy ze­ne­szer­zőnk. Olyan kin­cse­ink, is­te­nes éne­ke­ink van­nak, ami­lye­nek ta­lán sen­ki más­nak.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos