Élő víz

Az Evan­gé­li­kus Élet múlt he­ti, pün­kös­di szá­má­nak el­ső ol­da­lán ez­zel a fur­csa cím­mel volt ol­vas­ha­tó a ve­zér­cikk: A leg­fon­to­sabb ün­nep? Azt je­len­te­né ez, hogy az összes töb­bi ün­nep el­vesz­tet­te vol­na a rang­ját? Azok ke­vés­bé fon­to­sak? Ta­lán még a Szent­há­rom­sá­got is ve­szé­lyez­tet­jük? Pál apos­tol után sza­ba­don: sem­mi­kép­pen! Ezen a fél­re­ér­té­sen sze­ret­nénk most se­gí­te­ni.

Cím­ként itt és most azt is meg­ad­hat­tuk vol­na: A leg­fon­to­sabb ün­nep, 2. rész. Nem men­te­ge­tő­zés­re van szük­ség, ha­nem a ke­resz­tény üdv­tör­té­ne­ti ün­ne­pek spi­ri­tu­á­lis rang­já­nak meg­ér­té­sét cé­loz­zuk meg ez­zel a pár sor­ral. A ko­ráb­bi, em­lí­tett írá­sunk­nak a vég­ső mon­da­ni­va­ló­ja egy­sze­rű­en az volt, hogy a pün­kös­döt az te­szi fon­tos­sá, hogy nem­csak kül­ső, úgy­ne­ve­zett ob­jek­tív ese­mé­nyek, tör­té­né­sek so­ro­za­ta, ha­nem a lel­künk­ben le­ját­szó­dó ese­mény­sor, így kell és le­het át­él­ni, te­hát meg­ta­pasz­tal­ha­tó va­ló­ság. A ka­rá­csony és a hús­vét az em­ber kö­rül tör­té­nő szent ese­mény­sor, de a pün­kösd ben­nünk tör­té­nik, ezért a leg­fon­to­sabb a szá­munk­ra.

En­nek el­le­né­re sze­ret­nénk mind­egyik üdv­tör­té­ne­ti ün­nep­nek vissza­ad­ni az őt meg­il­le­tő rang­ját, hogy érez­zük a fon­tos­sá­gu­kat, nél­kü­löz­he­tet­len­sé­gü­ket, és így iga­zít­suk ma­gun­kat az ün­ne­pek ér­té­ke­lé­sé­hez. Ha a pün­kösd a leg­fon­to­sabb, ak­kor mi­ben le­het „leg” a ka­rá­csony és a hús­vét?

A vá­lasz egy­sze­rű. A ka­rá­csony a leg­szebb ke­resz­tény ün­ne­pünk! A pas­sió és a fel­tá­ma­dás a leg­ko­mo­lyabb és leg­iga­zibb drá­mai ün­ne­pünk! A pün­kösd pe­dig a leg­fon­to­sabb ün­ne­pünk a ben­nünk tör­té­nő szent va­ló­ság (meg­té­rés, új­já­szü­le­tés) mi­att.

Lé­nye­gü­ket te­kint­ve mind­egyi­kük meg­ha­tá­roz­za a hoz­zá­juk va­ló vi­szo­nyu­lá­sun­kat is.

Az em­ber­nek mér­he­tet­le­nül nagy vá­gya van a szép­ség, az esz­té­ti­kum után, ta­lán ezért is a leg­szebb és leg­nép­sze­rűbb ün­nep a ka­rá­csony. Jé­zus Krisz­tus szü­le­tés­tör­té­ne­té­nek egye­te­mes ha­tá­sa már ab­ban is meg­mu­tat­ko­zik, hogy eb­ben az eset­ben si­ke­rült a leg­job­ban el­sza­kad­ni az ere­de­ti tar­ta­lom­tól (vagy­is Jé­zus szü­le­té­sé­től Má­té és Lu­kács evan­gé­li­u­ma sze­rint), és lett be­lő­le ál­ta­lá­nos ér­tel­mű ün­ne­pe a sze­re­tet­nek. Nem­csak hí­vők, de Is­tent nem is­me­rők is ka­rá­csony­fát ál­lí­ta­nak, aján­dé­koz­nak, be­le­élik ma­gu­kat a szen­ti­men­tá­lis ka­rá­cso­nyi han­gu­lat­ba. Csil­lag­szó­rók, gyer­tyák, lágy ze­ne, ka­lács- és fe­nyő­il­lat, és ilyen­kor min­dig il­len­dő ki­mu­tat­ni a sze­re­te­tet is.

Per­sze, az éles fény­ben az ár­nyé­kok is sö­té­teb­bek. De nem az ár­nyék a lé­nye­ges, ha­nem mind­az, ami a leg­szeb­bé te­szi az ün­ne­pek kö­zött a ka­rá­csonyt. Szép­sé­ge át­lép­te a bib­li­ai ha­tá­ro­kat, meg­érin­ti a szí­ve­ket, s min­den­ki meg­ha­tód­va hall­gat­ja a Csen­des éjt vagy egyéb ka­rá­cso­nyi éne­ke­ket. Ezért is igyek­szünk ta­pin­tat­tal fi­gyel­mez­tet­ni gyü­le­ke­ze­te­in­ket: vi­gyá­zat, be­le ne na­vi­gál­juk ma­gun­kat a túl­zot­tan is ér­zel­gős han­gu­lat­ba, mert ak­kor ar­ról fe­led­ke­zünk meg, aki mi­att és aki­nek kö­szön­he­tő­en lett és van a ka­rá­csony, a leg­szebb ün­nep, csu­pa esz­té­ti­kum ze­né­ben, bet­le­he­mes­ben, de étel­ben és ital­ban egy­aránt.

Leg­ko­mo­lyabb drá­mai ün­ne­pünk­nek ket­tős osz­tá­sa van. A nagy­hét drá­má­ja, Jé­zus pas­si­ó­ja, a szen­ve­dés­tör­té­net és a fel­tá­ma­dás. Fen­sé­ges mél­tó­sá­gú a nagy­csü­tör­tök, ami­kor meg­szü­le­tett a má­so­dik szent­ség, az úr­va­cso­ra, az ol­tá­ri szent­ség. És éj­fél után el­sza­ba­dult a po­kol. Is­ten Fia azon­ban min­dent mél­tó­ság­gal vi­selt, a gúnyt, az üt­le­ge­ket, a ke­reszt ci­pe­lé­sét, míg a Kál­vá­ri­án – úton a Gol­go­ta fe­lé – össze­esett. Csak né­hány asszony saj­nál­ta és könnyez­te meg. Ci­ré­nei Si­mon sem sza­bad aka­ra­tá­ból vit­te to­vább a ke­resz­tet a tán­tor­gó Jé­zus előtt.

Min­den nagy­pén­tek meg­ren­dí­ti a hí­vő lel­ket, és szent ko­moly­ság­gal bo­rul le az Úr Jé­zus előtt, hogy volt ere­je be­mu­tat­ni éret­tünk és mi­at­tunk, bű­nö­sök mi­att a meg­vál­tó ál­do­za­tot. A fe­ke­te ol­tár- és szó­szék­te­rí­tő lát­vá­nya is na­gyon ko­mollyá tesz, de mind­ez eszünk­be jut­tat­ja az Úr Jé­zus ret­te­ne­tes út­ját és hét sza­vát a ke­resz­ten.

Har­mad­nap pe­dig új­ra ta­nít­vá­nya­i­hoz for­dul va­ló­sá­go­san. Is­ten fel­tá­masz­tot­ta őt, és meg­kez­dő­dik (vagy ép­pen foly­ta­tó­dik) a cső­döt mon­dott ta­nít­vá­nyok fel­ké­szí­té­se a nagy misszi­ó­ra. Vi­lág­misszi­ó­ra. Meg­ren­dült­ség, ko­moly­ság, meg­ha­tó­dott­ság, majd las­san a fel­sza­ba­dult lé­lek meg­lá­tá­sa: fel­tá­madt. De még csak erőt­len fel­is­me­rés, mert ma­rad min­den­ki a zárt aj­tók mö­gött. Már mond­ják, hogy fel­tá­madt, de még csak egy­más kö­zött, és még ott is új­ra és új­ra fel­üti a fe­jét a két­ség, a ké­tel­ke­dés, a hi­tet­len­ke­dés. A misszi­ói pa­rancs is olyan csa­pat szá­má­ra hang­zik el, amely­ben a két­ség je­len van. A Fel­tá­ma­dott Ga­li­le­á­ba ren­de­li őket: „Ami­kor meg­lát­ták őt, le­bo­rul­tak előt­te, pe­dig két­sé­gek fog­ták el őket.” S ne­kik hang­zik el a misszi­ói pa­rancs, hogy az egész vi­lá­gon hir­det­ni kell az evan­gé­li­u­mot. (Mt 28,17 kk.)

In­dul­nak-e? Szó sincs ró­la. Majd öt­ven nap múl­va tör­tént egy szent for­du­lat a szí­vük­ben, ame­lyet a Szent­lé­lek vég­zett el. Új­já­szü­let­tek, és még be­széd­ük is meg­vál­to­zott.

Ne­künk is er­re a szent bel­ső és fel­ső for­du­lat­ra van szük­sé­günk. Mint Ni­ko­dé­mus­nak, ne­künk is új­já kell (fe­lül­ről jö­vő érin­tés­re) szü­let­nünk (Jn 3,1 kk.). S ez a bel­ső tör­té­nés a leg­eg­zisz­ten­ci­á­li­sabb tör­té­nés az éle­tünk­ben, ezért a szá­munk­ra a leg­fon­to­sabb. Csak alá­za­to­san vá­ra­koz­ha­tunk. Vá­ra­ko­zunk, de szor­gal­ma­san kér­ve, ke­res­ve, zör­get­ve: „Mert aki kér, mind kap, aki ke­res, ta­lál, és a zör­ge­tő­nek meg­nyit­ta­tik.” (Mt 7,8) „Ha te­hát ti go­nosz lé­te­tek­re tud­tok gyer­me­ke­i­tek­nek jó aján­dé­ko­kat ad­ni, mennyi­vel in­kább ad mennyei Atyá­tok Szent­lel­ket azok­nak, akik ké­rik tő­le?” (Lk 11,13) Ez a leg­fon­to­sabb!

Ri­bár Já­nos