Keresztény szemmel

Ked­ves Ba­rá­tom! Ré­gen tör­tént, még­is élén­ken él ben­nem az a nap, amely­ről most me­sé­lek ne­ked.

Gyö­nyö­rű, si­mo­ga­tó ta­va­szi idő­ben in­dul­tunk a ját­szó­tér­re. Ba­ba­ko­csi, mo­tor, ho­mo­ko­zós fel­sze­re­lés, min­den, ami ah­hoz kell, hogy meg­ra­kott si­va­ta­gi te­vé­nek érez­zem ma­ga­mat. Nagy min­dig elő­re­sza­ladt pár mé­tert, él­vez­te a sza­bad­sá­got, Kö­zép­ső fér­fi­a­san, lus­tán ter­pesz­ke­dett a ko­csi­já­ban, vé­gül el is aludt. Ki­csi na­gyo­kat rú­gott a ha­sam­ban, pe­dig még csak alig fél­idő­nél tar­tot­tunk. Min­den­kit fel­vi­dá­mí­tott az idő­já­rás tö­ké­le­tes­sé­ge, az a „se túl me­leg, se túl hi­deg” ál­la­pot. A nap olyan erő­sen su­gá­roz­ta az élet­vi­dám­sá­got, hogy nem le­he­tett az­nap más­ként érez­ni, mint hogy „de jó, de jó, csu­da szép ez a vi­lág”. (Vagy va­la­mi ha­son­ló, er­re nem em­lék­szem már pon­to­san.)

Be­lép­tünk a ját­szó­tér ka­pu­ján. Töb­ben túr­ták már a ho­mo­kot: ké­szül­tek a cso­da­tor­ták cso­da­gyer­tyá­val, cso­da­ebé­dek cso­da­ön­tet­tel. Né­há­nyan mo­to­roz­tak, hin­táz­tak; fel­sza­ba­dul­tan tom­bolt a ma­rok­nyi gye­rek­se­reg. Nagy rög­tön a ka­ka­sos vár­hoz si­e­tett, de ha­mar meg­tor­pant, mert egy mor­cos sző­ke kis­fiú áll­ta el az út­ját.

– Ez az én vá­ram – mond­ta meg­má­sít­ha­tat­la­nul. Olyan ha­tá­ro­zot­tan mond­ta, hogy jobb­nak lát­tam tá­vol tar­ta­ni tő­le Na­gyot.

– Nem en­ged­lek be – foly­tat­ta –, mert ez az enyém.

Jól van. Ennyi be­mu­tat­ko­zás után már lát­tuk, hogy mi nem so­kat fo­gunk ba­rát­koz­ni egy­más­sal. Nagy is így gon­dol­ta, és to­vább­lép­delt az ele­fán­tos hin­tá­hoz. Majd­nem fel­má­szott rá, ami­kor há­tunk mö­gül in­di­án­üvöl­tés­sel meg­ér­ke­zett a mor­cos sző­ke, és kis hí­ján fel­lök­te Na­gyot.

– Ez az enyém, nem mász­hatsz fel rá! – ki­ál­tott ba­rát­ság­ta­la­nul. És rög­tön fel­ült a hin­tá­ra. Jól van. Szép nagy ez a ját­szó­tér, ta­lá­lunk még já­té­ko­kat. Szim­pa­ti­kus­nak tűnt a csúsz­da, Nagy fel­lép­ke­dett a lép­cső­jén, de a te­te­jén vissza­for­dult, mert a mor­cos sző­ke hisz­té­ri­ku­san si­kol­to­zott, és to­por­zé­kol­va ki­a­bált va­la­mit, amit már nem is ér­tet­tünk. Kör­be­néz­tem, nem hi­ány­zik-e va­la­ki­nek ez a kis mé­reg­zsák, és hosszas ke­re­sés után fel­fe­dez­tem, hogy egy jól öl­tö­zött hölgy in­te­get fe­lé. Nem jött kö­ze­lebb, mert fon­tos­kod­va te­le­fo­nált, lát­ha­tó­lag nem ért rá, csak oda­szólt:

– Ro­land­ka, nem sza­bad!

Ez­zel az­tán meg­tud­tuk, hogy Ro­land­ká­val ál­lunk szem­ben, és rög­tön el is kö­szön­tünk, hogy „szia, Ro­land­ka” vagy va­la­mi ha­son­ló, nem em­lék­szem pon­to­san. Vissza­men­tünk a ka­kas­hoz, most úgy­sem volt ott sen­ki, „el­fog­lal­tuk” a vá­rat. Nem ural­kod­tunk so­ká­ig, mert a mi ked­ves Ro­land­kánk új­ra meg­ér­ke­zett, és el akart min­ket űz­ni, de most már nem hagy­tuk ma­gun­kat:

– Szia, Ro­land­ka – kezd­tem –, sze­rin­tem el­fé­rünk itt hár­man is.

Vö­rös volt már a fe­je, lát­ha­tó­lag nem tet­szett ne­ki je­len­lé­tünk. Mi­kor már kezd­tem vol­na el­ve­szí­te­ni a tü­rel­mem, a jól öl­tö­zött hölgy be­fe­jez­te a te­le­fo­ná­lást, és oda­ki­ál­tott:

– Ro­land­ka, nem sza­bad! Gye­re, me­gyünk fa­gyiz­ni.

Nagy­sze­rű öt­let­nek tar­tot­tam a fa­gyi­zást, vissza­tér­het a nyu­ga­lom er­re a szép tér­re. Ro­land­ka el­vi­har­zott, de előt­te még vissza­ki­a­bált, hogy ezt még meg­bán­juk, vagy va­la­mi ha­son­ló. Lát­tuk, ahogy in­ge­rült arc­cal el­vo­nult, és a fa­gyi­zó­nál nagy bal­hét csa­pott, mert a jól öl­tö­zött hölgy csak egy gom­bó­cot akart ne­ki ven­ni – vé­gül ket­tő lett be­lő­le. Ro­land­ka azon­nal fal­ni kezd­te, de pár lé­pés után az egé­szet le­ej­tet­te a föld­re. Er­ről pon­to­san ér­te­sül­tünk, mert az egész kör­nyé­ken őt fi­gyel­te min­den­ki mint meg­le­he­tő­sen fel­tű­nő je­len­sé­get. A hang­za­var csil­la­pí­tá­sá­ra a jól öl­tö­zött hölgy vett ne­ki két újabb gom­bó­cot, majd nem várt gyor­sa­ság­gal ki­sé­tál­tak az éle­tünk­ből.

Sze­gény Ro­land­ka! Nem tud örül­ni sem­mi­nek: sem a ját­szó­paj­tá­sok­nak, sem a ta­va­szi nap­sü­tés­nek, sem az egy­gom­bó­cos­nak, sem­mi­nek. Ro­land­ka annyi­ra bol­dog­ta­lan, hogy min­den­ki­ben el­len­sé­get lát, min­den­kit meg­tá­mad, egy­sze­rű­en olyan, mint egy un­dok kis­ma­lac. Utá­la­tos vi­sel­ke­dé­se el­le­né­re na­gyon meg­saj­nál­tam.

Nagy már nem is em­lék­szik er­re a tör­té­net­re. De ar­ra igen, hogy mi­lyen gyö­nyö­rű a ját­szó­tér, ami­kor ki­süt a nap, ta­vasz­il­la­tú­ak az ut­cák, és az élet­vi­dám­ság el­ön­ti az em­be­re­ket. Min­den kis vi­rág bá­jos mo­so­lya ar­ra vár, hogy te, ba­rá­tom, meg­lásd, és ma­gad­ba szívd. A nap min­den su­ga­ra egy ap­ró aján­dék az­nap­ra: bontsd ki, és add to­vább má­sok­nak is! Hol te­rem a bol­dog­ság? Fű­ben, fá­ban, fagy­lalt­ban, ba­rát­ban, min­den­hol. Sze­resd a vi­lá­got, s az is vi­szont­sze­ret té­ged. Re­mé­lem, egy­szer Ro­land­ka is rá­jön er­re.

– ma­ma­szek –