Napról napra

Va­sár­nap

Jó­zsué arc­cal a föld­re bo­rult előt­te, és ezt mond­ta ne­ki: Mit akar mon­da­ni szol­gá­já­nak az én Uram? Józs 5,14 (Jn 12,26; Jn 3,1–8/9–15/; Róm 11,/32/33–36; Zsolt 145) Szent­há­rom­ság ün­ne­pé­nek he­té­ben Is­ten sze­mé­lyé­nek tit­ka­i­ra fi­gyel­he­tünk nap­ról nap­ra. Ő meg­is­mer­te­ti ma­gát ve­lünk Jé­zus­ban. Jó­zsué Je­ri­kó ost­ro­ma előtt ke­res­te Is­ten aka­ra­tát, nem akart egye­dül dön­te­ni. Ek­kor je­lent meg előt­te Is­ten kül­döt­te az Úr pa­ran­csá­val. Mó­zes­hez ha­son­ló­an Jó­zsu­é­nak is le kel­lett ol­da­nia sa­ru­ját lá­bá­ról, mert szent az a hely, ahol Is­ten ve­le be­szél. Is­ten tit­ka­it csak alá­zat­tal le­het be­fo­gad­ni, meg­ér­te­ni éle­tünk­ben. Így nyis­suk ki mi is a Bib­li­át min­den­nap, és vár­juk, hogy a Lé­lek ál­tal meg­ele­ve­ned­jen az ol­va­sott szö­veg. Va­jon tu­dunk-e alá­zat­tal le­bo­rul­ni előt­te, hogy meg­kér­dez­zük tő­le: mit akar mon­da­ni szol­gá­já­nak az Úr?

Hét­fő

Krisz­tus mond­ja:„Az én ju­ha­im hall­gat­nak a han­gom­ra, és én is­me­rem őket, ők pe­dig kö­vet­nek en­gem. Én örök éle­tet adok ne­kik, és nem vesz­nek el so­ha, mert sen­ki sem ra­gad­hat­ja ki őket az én ke­zem­ből.” Jn 10,27–28 (Zsolt 37,23–24; Jer 10,6–12; Zsid 11,8–22) A Szent­há­rom­ság má­so­dik sze­mé­lye, Jé­zus a pász­tor és ju­hai me­ta­fo­rá­ban úgy mu­tat­ko­zik be, mint aki szün­te­le­nül tö­rő­dik az övé­i­vel. Is­mer név sze­rint, és örök éle­tet aján­dé­koz ne­künk. Ke­zé­ben biz­ton­ság­ban va­gyunk jó és rossz na­pok­ban egy­aránt. Mind­ez öröm­mel és jó re­mény­ség­gel tölt­het el min­ket. Egy ré­gi ének so­rá­val mond­hat­juk: „Hű Jé­zu­som ke­zé­be te­szem ke­zem le én.” Ha fi­gye­lünk hang­já­ra, ak­kor sen­ki és sem­mi sem sza­kít­hat el min­ket tő­le. Ilyen Meg­vál­tónk van, aki ennyi­re sze­ret min­ket.

Kedd

Légy óva­tos, ma­radj nyug­ton! Ne félj, ne lá­gyul­jon meg a szí­ved. Ézs 7,4 (1Kor 16,13; Ézs 43,8–13; Zsid 11,23–31) Ézsa­i­ás pró­fé­ta ne­héz fel­ada­tot ka­pott. Az el­len­ség­től meg­ret­tent ki­rály­hoz, Áház­hoz kel­lett men­nie az Úr üze­ne­té­vel. A fe­nye­ge­tő ve­sze­de­lem­mel szem­ben hir­det­te: nem a fé­le­lem, a pá­nik­ba esés a meg­ol­dás. Stressz­ol­dó tré­ning és nyug­ta­tók he­lyett ko­mo­lyan ve­het­jük az Úr ígé­re­tét. A ne­héz­sé­gek­kel, gon­dok­kal, ba­jok­kal szem­közt is meg­őriz­het­jük nyu­gal­mun­kat, bel­ső bé­kén­ket, ha be­le­ka­pasz­ko­dunk a biz­ta­tó szó­ba: Ne félj! Is­ten már tud­ja a ki­utat, ne en­gedd, hogy a két­ség­be­esés, a ré­mü­let irá­nyít­sa cse­le­ke­de­te­i­det. Jó vár­ni és csend­ben len­ni az Úr sza­ba­dí­tá­sá­ig.

Szer­da

Va­jon az Is­ten nem szol­gál­tat-e igaz­sá­got vá­lasz­tot­ta­i­nak, akik éj­jel-nap­pal ki­ál­ta­nak hoz­zá? És vá­ra­koz­tat­ja-e őket? Lk 18,7 (5Móz 32,36; Ap­Csel 17,/16/22–34; Zsid 11,32–40) A ha­mis bí­ró pél­dá­za­tá­ban Jé­zus ar­ra ta­nít min­ket, hogy le­gyünk ki­tar­tó­ak az imád­ság­ban, ne csüg­ged­jünk el. Ha az is­ten­te­len hi­va­tal­nok, meg­elé­gel­ve az asszony kö­nyör­gé­sét, vég­re el­in­téz­te ügyét, mennyi­vel in­kább tö­rő­dik ve­lünk a mi mennyei Atyánk! Is­ten nem kö­zöm­bös szen­ve­dé­se­ink iránt. Egy­sze­rű­en az ő órá­ja más­képp jár, mint a mi­énk. Ő tud­ja, mi­kor jön el a se­gít­ség ide­je. Bíz­zunk ben­ne, hogy böl­csen dönt.

Csü­tör­tök

Ne légy tő­lem tá­vol, mert kö­zel van a baj, és nincs, aki se­gít­sen! Zsolt 22,12 (Jn 16,33; Ef 4,1–7; Zsid 12,1–11) Sok­szor meg­kí­sér­ti ez a gon­do­lat a hí­vő em­bert: Hol van Is­ten? Mi­ért en­ged­te meg ezt az éle­tünk­ben? Ha ránk sza­kad az ég, úgy érez­zük, egye­dül ma­rad­tunk meg­ol­dat­lan prob­lé­má­ink­kal, ba­ja­ink­kal. Ba­rá­ta­ink, ro­ko­na­ink is el­hagy­nak, és úgy gon­dol­juk, Is­ten is né­ma ma­rad ki­ál­tá­sunk­ra. Va­ló­ban tá­vol len­ne Is­ten? A 22. zsol­tár a szen­ve­dő em­ber imád­sá­ga. Jé­zus is ezt mond­ta a ke­resz­ten kín­jai kö­ze­pet­te. Mind­ez ar­ra ta­nít min­ket, hogy sza­bad két­sé­ge­in­ket, bi­zony­ta­lan­sá­gun­kat Is­ten elé vin­ni. Ő nem bot­rán­ko­zik meg sza­va­in­kon. Mel­let­tünk van ak­kor is, ha fel­hők ta­kar­ják a na­pot. „Bár ké­sik a se­gít­ség, / és nem ta­lálsz vi­gaszt: / El­osz­lik bú és két­ség, / Előbb, mint vé­led azt.” (EÉ 342,6)

Pén­tek

Tud­já­tok, hogy nem ve­szen­dő dol­go­kon, ezüs­tön vagy ara­nyon vál­tat­ta­tok meg atyá­i­tok­tól örö­költ hi­á­ba­va­ló élet­mó­do­tok­ból, ha­nem Krisz­tus drá­ga vé­rén. 1Pt 1,18–19 (Zsolt 44,27; Lk 23,44–49; Zsid 12,12–17) Tud­juk, hogy Krisz­tus a mi Meg­vál­tónk. De hon­nan tud­juk ezt? A Szent­lé­lek Is­ten, a Szent­há­rom­ság har­ma­dik sze­mé­lye tesz bi­zony­sá­got ben­nünk ar­ról, hogy az éle­tünk nem hi­á­ba­va­ló. Nem üres tér­ben le­be­günk, fél­úton a sem­mi fe­lé. Va­la­ki­nek fon­to­sak va­gyunk, hi­szen éle­tét ad­ta ér­tünk. A Szent­lé­lek győz meg ar­ról, hogy Krisz­tus ha­lá­la az örök éle­tet hoz­ta. A Lé­lek em­lé­kez­tet ar­ra, hogy Is­ten gyer­me­ke­i­ként sza­bad­ság­ban él­he­tünk. Ezért ad­junk há­lát az Úr­nak!.

Szom­bat

Tu­dom, hogy min­dent meg­te­hetsz, és nincs olyan szán­dé­kod, ame­lyet meg ne va­ló­sít­hat­nál. Jób 42,2 (Lk 18,27; Jn 14,7–14; Zsid 12,18–24) A szen­ve­dő Jób lá­za­dá­sa vé­get ért. Míg ba­rá­ta­i­val szem­ben bát­ran meg­véd­te iga­zát, most, ami­kor Is­ten meg­szó­lal, és ki­je­len­ti ma­gát ne­ki, el­hall­gat. Rá­döb­ben ar­ra, hogy Is­ten előtt min­den igaz­sá­gunk por és ha­mu. Val­lo­má­sa a Min­den­ha­tó­ról azt a döb­be­ne­tes fel­is­me­rést is hor­doz­za, hogy Is­ten szó­ba áll az em­ber­rel. Az Ige test­té lett éret­tünk, a Lé­lek ben­nünk mun­kál­ko­dik, mert a sze­re­tet irá­nyít­ja min­den dön­té­sét. A Szent­há­rom­ság tit­ka va­la­hol itt rej­lik, éret­tünk tör­té­nik min­den, ezért ma­gasz­tal­hat­juk őt.

Gerő­f i­né dr. Bre­bovsz­ky Éva