E heti Luther-idézet

„Ha ezt részletesen fejtegetnénk, és meg­mutatnánk azt a nyomorúságot is, amely minket gyónásra in­dít­hat­na és ösztönözhetne, akkor nem kel­le­ne sokat unszolni vagy kénysze­rí­te­ni, mindenkit a maga lelkiismerete haj­tana, és úgy megrettentene, hogy örül­ne a gyónásnak, és úgy tenne, mint a szegény nyomorult koldus, ami­kor meghallja, hogy valahol gaz­dag adományt osztogatnak. Nem kel­le­ne hozzá poroszló, hogy hajtsa és verje, magától futna, ahogyan csak lába bírja, hogy el ne késsen. Ha azon­­ban azt a parancsot adnák ki, hogy fusson oda minden koldus: ennyit és egy szóval sem többet, és hall­gatnának arról, hogy mit ke­ressen, és mit kaphat ott – csak az tör­­ténne, hogy kedvetlenül men­né­nek, és nem gondolnák azt, hogy kap­nak valamit, hanem azt, hogy lát­ni akarják, milyen szegény és nyo­mo­rult a koldus. Nem me­rít­het­né­nek ebből sok örömöt vagy vi­gasz­ta­lást, hanem csak még jobban gyű­löl­nék a parancsot, mert úgy éreznék, csú­fo­lásukra és gú­nyo­lódásukra szab­­ták ki rájuk azt, hogy be­mu­tas­sák szegénységüket és nyo­mo­rú­sá­gu­kat.”

Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása)