Keresztény szemmel

Saj­nos, húsz év­vel a rend­szer­vál­tás után is kí­sért a múlt, nyo­masz­tó­an ne­he­zed­nek ránk a ki nem mon­dott sza­vak és bű­nök, fel nem ol­dott fe­szült­sé­gek és krí­zi­sek. Új­ra meg új­ra ke­ser­ve­sen ta­pasz­tal­juk a ci­ni­ku­san meg­fo­gal­ma­zott igaz­sá­got: a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rá­ban ta­lán az a leg­ne­he­zebb, ami utá­na jön…

De még med­dig? – kér­dez­zük jo­gos tü­rel­met­len­ség­gel. Ta­lán, Iz­ra­el né­pé­hez ha­son­ló­an, meg kell vár­nunk, hogy ki­hal­jon az a nem­ze­dék, ame­ly még a rab­szol­ga­ság föld­jén oly­annyi­ra le­sé­rült, hogy nem tud iga­zán él­ni a ka­pott sza­bad­ság aján­dé­ká­val? Jó­ma­gam 1951-ben szü­let­tem, 1974 óta ál­lok lel­ké­szi szol­gá­lat­ban. Ha ma is ér­vé­nyes a fen­ti ke­gyet­len igaz­ság, kor­tár­sa­im­mal együtt nincs már esé­lyünk ar­ra, hogy olyan egy­ház­ban él­jünk és szol­gál­junk, ahol élő re­mény­ség­gel elő­re­te­kint­ve a je­len és a jö­vő fel­ada­ta­i­ra kon­cent­rál­juk erőn­ket. Mert kí­sért a múlt, mert de­ter­mi­nál a múlt, mert mér­gez a múlt.

Úgy tű­nik, fel nem rob­ban­tott, rej­tett bom­bá­kon já­runk, ame­lyek a leg­vá­rat­la­nabb pil­la­na­tok­ban ke­rül­nek elő, fé­lel­met és pá­ni­kot ger­jeszt­ve. Ilyen bom­ba­ként buk­kant fel a mi­nap egy ne­gyed­ év­szá­zad­dal ez­előt­ti ál­lam­biz­ton­sá­gi be­szer­ve­zést do­ku­men­tá­ló, úgy­ne­ve­zett ha­tos kar­ton, tör­té­ne­te­sen dr. Sza­bó La­jos teo­ló­gi­ai ta­nár ne­vé­vel.

Nem ez az el­ső, és min­den bi­zonnyal nem is az utol­só. De ilyen sa­já­to­san idő­zí­tett rob­ba­nó­szer­ke­zet­tel ed­dig még nem volt dol­gunk. La­punk elő­ző szá­má­ban ol­vas­hat­tuk ugyan­is a hi­va­ta­los köz­le­ményt, amely sze­rint Sza­bó La­jos má­jus 18-án vet­te át a köz­tár­sa­sá­gi el­nök meg­bí­zó­le­ve­lét: 2010. au­gusz­tus 1-jétől 2014. jú­li­us 31-ig az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem (EHE) rek­to­ri tisztét tölt­he­ti be. Ezt meg­elő­ző­en az EHE Ok­ta­tói Ta­ná­csa és Sze­ná­tu­sa, va­la­mint fenn­tar­tó tes­tü­le­te­ként a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház Or­szá­gos Pres­bi­té­ri­u­ma tit­kos sza­va­zás­sal, el­len­sza­va­zat és tar­tóz­ko­dás nél­kül vá­lasz­tot­ta meg Sza­bó La­jost.

A sza­va­zás előtt az or­szá­gos pres­bi­té­ri­um sze­mé­lye­sen hall­gat­ta meg a rek­tor­je­löl­tet. Sen­ki­nek nem volt kér­dé­se ar­ra néz­ve, hogy mit tett vagy nem tett a rend­szer­vál­tás előtt. A je­lölt több mint há­rom év­ti­ze­des szol­gá­la­ta elő­ször pé­csi, va­sa­si se­géd­lel­kész­ként, ké­sőbb zug­lói pa­ró­kus­ként, majd teo­ló­gi­ai ta­nár­ként jól is­mert. A Lu­ther Ki­adó szá­mos si­ker­köny­vé­nek szer­ző­je, il­let­ve szer­kesz­tő­je nem szo­rul rá ar­ra, hogy hí­vat­lan pró­ká­tor­ként iga­zol­jam sok­ol­da­lú egy­ház­épí­tő szol­gá­la­tát.

Ma­rad te­hát a klasszi­kus la­tin kér­dés: cui pro­dest? Ki­nek hasz­nált ez a bul­vár­saj­tó­nak cse­me­gét je­len­tő „le­lep­le­zés”? Nem aka­rok sem­mi­fé­le össze­es­kü­vés-el­mé­le­tet gyár­ta­ni, de va­jon ki­nek hasz­nált ez az „ün­ne­pi” idő­zí­tés? Csak a hi­va­ta­los ki­ne­ve­zés után egy hét­tel, pün­kösd ün­ne­pe előtt két nap­pal le­he­tett, kel­lett meg­in­dí­ta­ni az újabb „egy­ház­tisz­tí­tó” ak­ci­ót? Így lett egy­há­zunk hon­lap­já­nak pün­kös­di bom­ba­hí­ré­vé Sza­bó La­jos val­lo­má­sa.

Hogy mi­ért nem szó­lalt meg ha­ma­rabb? Igen, ez va­ló­ban sú­lyos kér­dés! De nem­csak Sza­bó La­jos, ha­nem az egész evan­gé­li­kus egy­ház meg­ke­rül­he­tet­len kér­dé­se. Va­jon egy­mást stig­ma­ti­zá­ló, ítél­ke­ző egy­há­zunk­ban olyan könnyű meg­szó­lal­ni?

A tény­fel­tá­ró bi­zott­ság az­zal a re­mény­ség­gel kezd­te mun­ká­ját 2005-ben, hogy se­gí­te­ni fog­ja a gyó­gyí­tó em­lé­ke­zést, a meg­szó­la­lást, és meg­kí­mé­li az érin­tet­te­ket a vi­lá­gi mé­dia dur­ván meg­alá­zó lelep­le­zé­se­i­től. Erő­sen kér­dé­ses, sőt két­sé­ges szá­mom­ra, hogy ez a tisz­te­let­re­ mél­tó szán­dék mennyi­ben va­ló­sult meg, mennyi­ben va­ló­sul­ha­tott meg.

A ko­ráb­ban hasz­nált bom­ba­pár­hu­zam ugyan­is erő­sen sán­tít. Hi­szen míg a tűz­sze­ré­szek sa­ját éle­tü­ket koc­káz­tat­ják má­sok meg­men­té­se ér­de­ké­ben, ad­dig a tény­fel­tá­rók má­sok éle­tét, be­csü­le­tét, jó hí­rét te­szik koc­ká­ra bi­zony­ta­lan hi­te­les­sé­gű do­ku­men­tu­mok fel­tá­rá­sá­val. Hi­á­ba a na­iv szán­dék a tel­jes diszk­ré­ci­ó­ról, hi­á­ba a for­má­li­san zárt ülés, hi­á­ba az úgy­ne­ve­zett tit­ko­sí­tás – mind­ez, saj­nos, egy­há­zunk­ban alig-alig mű­kö­dik. Be­in­dult a fe­le­lőt­len lis­tá­zás, ügy­nö­kö­zés, cím­ké­zés. „El­ső és má­so­dik osz­tá­lyú kol­la­bo­rán­sok” egy­há­za, il­let­ve nem­ze­dé­ke let­tünk… Ta­lán csak azért nin­csen még vé­günk, mert akad né­hány tisz­ta, igaz em­ber kö­zöt­tünk?

Egy pil­la­nat­ra sem vo­nom két­ség­be a tény­fel­tá­rást kez­de­mé­nye­ző és ab­ban fá­ra­do­zó test­vé­re­ink tisz­tes­sé­gét és jó szán­dé­kát. Mun­ká­juk ered­mé­nye­ként je­lent meg a kö­zel­múlt­ban a Lu­ther Ki­adó gon­do­zá­sá­ban a Há­ló cí­mű do­ku­men­tum- és ta­nul­mány­kö­tet, amely se­gít­het job­ban meg­ér­te­ni az elő­ző rend­szer ör­dö­gi gé­pe­ze­té­nek mű­kö­dé­sét.

De va­jon mi­be ke­rült ez a kö­tet egy­há­zunk­nak? Ter­mé­sze­te­sen nem az anya­gi rá­for­dí­tás­ra gon­do­lok, ha­nem a lel­ki ho­za­dék­ra. Mi­lyen a tény­fel­tá­ró mun­ka öt­éves mér­le­ge? Egy­részt tény, hogy be­gyűj­töt­tünk né­hány pi­ros pon­tot: mi va­gyunk a leg­bát­rabb tör­té­nel­mi egy­ház, aki el­ső­ként ko­tort be­le a kö­zel­múlt sze­mét­dob­já­ba… Aki nem kí­mé­li ko­ráb­bi és je­len­le­gi ve­ze­tő­it, püs­pö­ke­it, teo­ló­gi­ai ta­ná­ra­it, lel­ké­sze­it, hi­szen a té­nyek, az igaz­ság for­rá­sa vég­re sza­ba­don bu­zog a BM-irat­tá­rak­ban… Itt az idő…

Más­részt vi­szont fel kell ten­ni né­hány fá­jó kér­dést is. Va­jon mind­ezek nyo­mán va­ló­ban tisz­tult-e egy­há­zunk éle­te és szol­gá­la­ta? Erő­sö­dött-e a köl­csö­nös bi­za­lom ve­ze­tők és ve­ze­tet­tek kö­zött? Erő­tel­je­seb­ben hang­zik-e a tör­vény és az evan­gé­li­um szó­szé­ke­ink­ről? Nö­ve­ke­dés­nek in­dul­tak-e pusz­tu­ló gyü­le­ke­ze­te­ink?

Va­jon hány elő­re­ment szol­ga­tár­sunk ne­vét, em­lé­két sá­roz­tuk be anél­kül, hogy el­mond­hat­ták vol­na: mit, mi­ért és ho­gyan tet­tek? Hány egy­há­zá­ért el­égett, el­ko­pott, hoz­zánk ha­son­ló­an gyar­ló és esen­dő lel­kész test­vé­rünk élet­al­ko­nyát ke­se­rí­tet­tük meg ki­szi­vá­rog­ta­tott sej­te­té­sek­kel, ho­má­lyos fel­té­te­le­zé­sek­kel, fél­igaz­sá­gok­kal?!

Va­jon ész­re­vét­le­nül nem a vi­lág te­ma­ti­zált-e min­ket? Va­jon nem a ret­teg­ve em­le­ge­tett kor­szel­lem moz­gat-e már megint? Ki ne em­lé­kez­ne, hogy öt éve a tény­fel­tá­rá­si fo­lya­mat nem be­lül­ről, ha­nem kül­ső kény­szer­re, a vi­lá­gi saj­tó és bi­zo­nyos po­li­ti­kai erők nyo­má­sá­ra in­dult meg. Az­óta is ke­ve­re­dik ben­ne a tisz­tes­sé­ges, de na­iv pu­ri­fi­ká­to­ri vágy a sze­mé­lyes sér­tett­ség­gel, re­vans­vággyal, va­la­mint ép­pen ak­tu­á­lis­nak vélt egy­ház­po­li­ti­kai és po­li­ti­kai am­bí­ci­ók­kal, ér­de­kek­kel…

Mind­ez va­jon ki­nek az ér­de­ke, ki­nek hasz­nál? Cui pro­dest?

Az őszin­te vá­la­szért min­den­ki­nek sze­mély sze­rint kell meg­küz­de­nie. Eb­ben se­gít­het min­ket a pün­kös­di ének fo­há­sza: „Pün­kösd le­gyen vét­ke­ink igaz tük­re – tisz­títsd meg né­pe­det, Szent­lé­lek Is­ten!”

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület