Keresztény szemmel

Ap­ró mű­hely a la­ki­te­le­ki An­to­ló­gia Ki­adó. Ke­vés új ki­ad­vánnyal je­lent­ke­zik, de leg­több­ször fon­tos és so­ka­kat ér­dek­lő kö­te­tek­kel. Mint most: a Szét­szag­ga­tott or­szág – Trianon a magyar költészetben az iro­da­lom sza­va­i­val pró­bál­ja el­mon­da­ni Tri­a­non el­mond­ha­tat­lan fáj­dal­mát. Hat­van­egy köl­tő, ré­gi­ek és kor­tár­sa­ink zen­gik a nem gyó­gyu­ló seb jaj­du­lá­sát, úgy, hogy ész­re­vét­le­nül a mi könnyünk is meg­ered.

Ady End­re meg­kon­dít­ja a sej­te­lem ha­rang­ja­it, s da­dog­va mond­ja: „Ne ta­pos­sa­tok raj­ta na­gyon, / Ne ti­por­ja­tok raj­ta na­gyon, / Vér-vesz­tes, sze­gény, szép szi­vün­kön, / Ki, ime szá­gul­da­ni akar. // Bal-jós­la­tú, bús nép a ma­gyar…”

De a győ­zők nem hal­lot­ták meg a köl­tő sza­vát, és da­ra­bok­ra szag­gat­tak ben­nün­ket.

Fá­jó-szép so­rok, zsol­tá­ros mon­da­tok űzik az em­bert, szin­te be­me­ne­kül Jé­kely Zol­tán ma­ros­szent­im­rei temp­lo­má­ba: „…egér fut­ká­ro­zik a pad alatt / s od­vá­ból egy-egy vén ku­vik ki­ront. / Tí­zen va­gyunk: ez a gyü­le­ke­zet, / a ti­zen­egye­dik ma­ga a pap, / de éne­ke­lünk mi szá­zak he­lyett…”

A Nyu­gat nagy nem­ze­dé­ke az el­ső cik­lus: Ba­bits, Kosz­to­lá­nyi, Ju­hász Gyu­la, Tóth Ár­pád ver­sei, a leg­töb­bet év­ti­ze­de­ken át ki­hagy­ták gyűj­te­mé­nyes kö­te­te­ik­ből. A tri­a­no­ni nem­ze­dék kö­ve­ti őket: Jó­zsef At­ti­la, Illyés Gyu­la, Sík Sán­dor, Szép Er­nő, majd a kor­tár­sak: Cso­ó­ri Sán­dor, Kiss Dé­nes, Ba­ka Ist­ván, Szent­mi­há­lyi Sza­bó Pé­ter… Ér­de­kes, erős hang Er­dély vá­la­sza a tra­gé­di­á­ra: Áp­rily La­jos, Re­mé­nyik Sán­dor, Bar­ta­lis Já­nos, Lász­ló­ffy Ala­dár, Far­kas Ár­pád mű­vei. Dsi­da Je­nő ha­tal­mas zen­gé­sű Psal­mus Hun­ga­ri­cu­sa ki­ált a nagy­vi­lág­ba: „Mert an­nak fia va­gyok én, / ki a kü­szöb­re té­ve, / a kül­ső sö­tét­ség­re vet­te­tett, / kit ver­nek ezer éve, / kit nem fo­gad ma­gá­ba so­ha a bé­ke ré­ve!”

Meg­szó­lal a Fel­vi­dék ke­se­rű hang­ja, Kár­pát­al­ja és Dél­vi­dék fáj­dal­ma is. Má­rai Sán­dor Ha­lot­ti be­szé­de a vég­ső igaz­sá­got fo­gal­maz­za meg: „Nagy­ha­tal­mak cse­rél­nek majd hosszú jegyzékeket. / Te hall­gass és fi­gyelj. Tud­jad, már él a kis sa­kál, / Mely af­ri­kai sí­ro­don tíz kör­mé­vel ka­pál. / Már sar­jad a vad­kak­tusz is, mely el­fe­di ne­ved / A me­xi­kói fej­fán, hogy ne is ke­res­se­nek. / Még azt hi­szed, élsz?… Va­la­hol?… És ha más­hol nem is, / Test­vé­re­id szí­vé­ben élsz?…”

Ver­sek, pró­za­ver­sek, imák, kö­nyör­gé­sek gyűj­te­mé­nye a bá­tor an­to­ló­gia, Bí­ró Zol­tán szer­kesz­té­sé­ben. A leg­több köl­tő mint­ha vé­ré­vel ír­ta vol­na val­lo­má­sát. Tud­va, Tri­a­non alá­fir­kan­tott pa­pír­ja Ma­gyar­or­szág ha­lá­la és a mi éle­tünk! Min­den­na­pi gyá­szunk és re­mé­nyünk: eny­hül a mély seb, egy­szer a fi­a­ta­lok is meg­is­me­rik és meg­ér­tik az iga­zi Tri­a­nont. Nem fél­nek em­lé­kez­ni rá és be­szél­ni ró­la.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos