Evangélikusok

Ku­ri­ó­zum Mun­tag Vin­ce, és ez­zel ma­ga is tisz­tá­ban van. Ugyan­ak­kor am­bi­va­len­sen vi­szo­nyul eh­hez. Ter­mé­sze­te­sen örül, ha gra­tu­lál­nak ne­ki – csak saj­nos nem min­dig egy­ér­tel­mű, hogy ez mi­nek szól. Hogy pusz­tán azért kap­ja-e az el­is­me­rő sza­va­kat, mert pél­dá­ul im­már két­sze­res OKTV-győz­tes vagy azért, mert… De ne sza­lad­junk ennyi­re elő­re. Ma­rad­junk egy­elő­re an­nál a – la­punk múlt he­ti szá­má­ban is meg­je­lent – hír­nél, hogy mi­u­tán 2008/2009-ben ma­gyar iro­da­lom­ból győ­ze­del­mes­ke­dett az or­szá­gos kö­zép­is­ko­lai ta­nul­má­nyi ver­se­nyen, a 2009/2010-es tan­év­ben fi­lo­zó­fi­á­ból is ki­ér­de­mel­te az el­ső he­lye­zést.

Hei­deg­ger­rel kezd­jük a be­szél­ge­tést. Egé­szen pon­to­san a Lét és idő har­ma­dik pa­rag­ra­fu­sá­val: a tu­do­má­nyok „moz­gá­sá­val” – ez a 20. szá­za­di né­met eg­zisz­ten­cia­lis­ta fi­lo­zó­fus ki­fe­je­zé­se –, az­zal, hogy mennyi­re ké­pe­sek vál­ság­ba hoz­ni sa­ját alap­fo­gal­ma­i­kat. (Hei­deg­ger sze­rint ez a vál­ság­ba ho­zó ké­pes­ség ha­tá­roz­za meg egy-egy tu­do­mány szín­vo­na­lát.) Er­ről az ál­lí­tás­ról írt esszét a fi­lo­zó­fia OKTV má­so­dik for­du­ló­já­ban Vin­ce, és er­ről be­szél most a koc­kás ab­rosz fe­lett. Sza­ba­to­san, pon­to­san, össze­sze­det­ten. Rög­tön ki­tű­nik, hogy if­jú ko­ra el­le­né­re – ezek­ben a he­tek­ben érett­sé­gi­zik – rend­kí­vül szé­les a lá­tó­kör­re, ugyan­ak­kor nyo­ma sincs ben­ne nagy­ké­pű­ség­nek, ön­telt­ség­nek.

– Ti­zen­éves­ként az a fel­ada­tom, hogy meg­kér­dő­je­lez­zem a dol­go­kat. Vál­ság­ba hoz­ni va­la­mit pon­to­san ezt je­len­ti: hogy alap­ja­i­ban kér­dő­je­lez­zük meg az adott fo­gal­mat. De a meg­kér­dő­je­le­zés csu­pán a kér­dés fel­ve­té­sét je­len­ti, nem pe­dig azt, hogy fel­tét­le­nül tel­jes egé­szé­ben sut­ba is kell vág­ni a ko­ráb­bi ered­mé­nye­ket.

Ez­után esszé­jé­nek lé­nye­gét is­mer­tet­ve ar­ról be­szél, hogy Hei­deg­ger ál­lás­pont­ja mennyi­ben ta­gad­ja a tu­do­má­nyos ha­la­dás­ba ve­tett ha­gyo­má­nyos bi­za­lom jo­gos­sá­gát. Egy ered­ményt esze­rint nem le­het meg­ha­lad­ni, csak új­ra­gon­dol­ni. Az esszé a fi­zi­ka tör­té­ne­té­ből vesz pél­dát: a szá­zad­for­du­lón az elekt­ro­di­na­mi­ka ki­tel­je­se­dé­se nem a fi­zi­ka le­zá­ru­lá­sát von­ta ma­ga után, ha­nem át­té­te­lek­kel a fény ket­tős ter­mé­sze­té­nek fel­fe­de­zé­sét, majd in­nen a ter­mé­szet­ről va­ló gon­dol­ko­dá­sunk tel­jes új­ra­for­má­ló­dá­sát. Vin­ce be­vall­ja: tá­jé­ko­zott­sá­ga a té­ma­kör­ben jó­részt mér­nök vég­zett­sé­gű édes­ap­já­tól – Mun­tag And­rás­tól, egy­há­zunk zsi­na­tá­nak nem lel­ké­szi el­nö­ké­től – szár­ma­zik, s szá­má­ra in­kább azt bi­zo­nyít­ja, hogy a tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­te nem a tel­jes­ség fe­lé mu­ta­tó egye­nes nyíl.

A tu­do­mány li­ne­á­ris ér­te­lem­ben vett fej­lő­dé­sé­nek ta­ga­dá­sá­tól szin­te ész­re­vét­le­nül ju­tunk el Ady End­re köl­té­sze­té­ig és an­nak meg­íté­lé­sé­ig. A ma­gyar iro­da­lom OKTV-re ké­szül­ve ugyan­is e té­má­ba ás­ta be­le ma­gát Vin­ce. Rö­vi­den vá­zol­ja Ki­rály Ist­ván Ady-mo­nog­rá­fi­á­já­nak je­len­tő­sé­gét – mi­köz­ben ké­te­lye­it is megfo­gal­maz­za a párt­ál­la­mi el­vá­rá­sok sze­rint író­dott mű­vel szemben –, majd A ma­gyar Uga­ron cí­mű vers­sel kap­cso­lat­ban ar­ra a je­len­ség­re te­re­lő­dik a szó, hogy ol­va­sás köz­ben mi­lyen gyak­ran lép­nek au­to­ma­ti­ku­san mű­kö­dés­be a ta­nult ol­va­sá­si ref­le­xek, és hogy a leg­jobb szán­dé­kú ér­tel­me­zés is könnyen a rög­zült el­vá­rás­rend­szer fog­sá­gá­ban ma­rad, így ter­mé­ket­len­ség­re van ítél­ve. Ilyen­kor ma­gát az el­vá­rás­struk­tú­rát ér­de­mes fe­lül­vizs­gál­ni.

– A iro­da­lom OKTV je­len­tős vál­to­zást ho­zott a gon­dol­ko­dá­som­ban. Egy­re job­ban ér­de­kel a szö­veg be­fo­ga­dá­sá­nak és ér­tel­me­zé­sé­nek a mi­ként­je. Egy szö­veg csak ak­kor szó­lal meg, ha ol­vas­sák, és csak azok­ra a kér­dé­sek­re ad vá­laszt, ame­lyek az adott ol­va­sá­si hely­zet­ben ele­ve je­len van­nak.

Ha­son­ló kér­dé­sek­kel – pél­dá­ul hogy a vers­for­mák­nak mi a funk­ci­ó­juk a je­len­tés­kép­ző­dés­ben – kí­ván majd fog­lal­koz­ni Vin­ce az egye­te­men is. Fel­té­ve, hogy (csak a má­so­dik­ként meg­je­lölt) ma­gyar szak­ra jut be. El­ső he­lyen még csak nem is a fi­lo­zó­fia szak sze­re­pel: a Szín­ház- és Film­mű­vé­sze­ti Egye­tem szín­há­zi dra­ma­turg sza­kán meg­hir­de­tett ti­zen­két hely egyi­ké­re pá­lyá­zik – akár­csak raj­ta kí­vül még kö­rül­be­lül két­száz­öt­ve­nen. Il­let­ve most már csak öt­ven-egy­né­há­nyan. Ennyi em­bert hív­tak be ugyan­is a má­so­dik és a har­ma­dik for­du­ló­ra. Ez utób­bi mos­ta­ná­ban lesz, jú­ni­us kö­ze­pén. Ezen­kí­vül még egy úgy­ne­ve­zett ros­tát kell majd si­ke­re­sen ab­szol­vál­nia ah­hoz, hogy az in­téz­mény hall­ga­tó­ja le­hes­sen.

Vin­ce ter­mé­sze­te­sen nem szín­há­zi ta­pasz­ta­lat nél­kül je­lent­ke­zett ép­pen ide. 2009-ben pél­dá­ul ő ír­ta a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség (Me­visz) Bár­ka szak­cso­port­ja ál­tal elő­adott pas­sió­já­ték for­ga­tó­köny­vét, és az el­múlt évek­ben több­ször is – hol Jé­zus, hol Jú­dás sze­re­pét ma­gá­ra ölt­ve – részt vett a darabban. (Töb­bek kö­zött er­ről szólt az Evan­gé­li­kus Élet 2009. áp­ri­lis 5-ei szá­má­nak Pas­si­ó­ra ké­szül­ve… cí­mű ri­port­ja. – A szerk.) Ugyan­így a Fa­ze­kas Mi­hály Fő­vá­ro­si Gya­kor­ló Ál­ta­lá­nos Is­ko­la és Gim­ná­zi­um szín­ját­szó kö­ré­nek is tag­ja (volt).

Ami pe­dig a szín­ház­ba­já­rá­si szo­ká­sa­it il­le­ti: azok meg­le­he­tő­sen sa­já­to­sak. Volt rá pél­da, nem is egy­szer, hogy a rak­té­ren ke­resz­tül, te­her­hor­dó lift se­gít­sé­gé­vel ju­tott el a né­ző­tér­re. És ar­ra is, hogy a dísz­let­hor­dó mun­ká­sok kap­ták fel, és vit­ték a he­lyé­re. Mert a bu­da­pes­ti (és a ma­gyar­or­szá­gi) te­át­ru­mok dön­tő több­sé­ge nincs aka­dály­men­te­sít­ve, Vin­ce pe­dig… Nos, Vin­ce ke­re­kes szé­kes. Szü­le­té­se­kor agyi oxi­gén­hi­ány lé­pett fel ná­la, ezért sé­rült a moz­gás­köz­pont­ja; éle­te vé­gé­ig gon­do­zás­ra szo­rul.

– Rit­ka sze­ren­csés va­gyok, hogy nem in­té­zet­ben, ha­nem a csa­lá­dom­mal – igé­nyes, ins­pi­rá­ló kör­nye­zet­ben – élek!

Vin­ce édes­ap­já­ról már esett szó. Édes­any­ja No­vá­ky And­rea, a Bu­da­pest-Fa­so­ri Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um ének­ta­ná­ra. (Ve­le fia ta­va­lyi OKTV-győ­zel­me után B. Pin­tér Már­ta ké­szí­tett in­ter­jút la­punk szá­má­ra. A be­szél­ge­tés Hi­va­tá­sa: az oda­fi­gye­lés cím­mel az Evan­gé­li­kus Élet 2009. má­jus 3-ai szá­má­ban je­lent meg. – A szerk.) Két egye­te­mis­ta báty­ja is van. Már­ton ma­te­ma­ti­kát és nyel­vé­sze­tet hall­gat, Lő­rinc pe­dig ze­ne­szer­zést ta­nul, nem­ré­gi­ben volt a dip­lo­ma­kon­cert­je.

– Nincs vi­szo­nyí­tá­si ala­pom. Nem tu­dom, mi­lyen ép tes­tű em­ber­ként él­ni. Nem tu­dok azon saj­nál­koz­ni, hogy a kor­tár­sa­im le­men­nek a tér­re fo­ciz­ni, és én nem tart­ha­tok ve­lük. Nem tu­dok saj­nál­koz­ni, mert nem tu­dom, mi­ért jó ker­get­ni a lab­dát vagy, mond­juk, lö­työg­ni egy­más mel­lett a disz­kó­ban.

Pil­la­nat­nyi hall­ga­tás te­lep­szik kö­zénk, ami­kor Vin­ce a sza­lag­ava­tó­ját em­lí­ti. Azért szí­ve­sen ke­rin­gő­zött vol­na… Nem mond­ja ki, de sza­vak nél­kül is ér­tem: az édes­any­ját (is) fel­kér­te vol­na…

– Min­den­ki­től azt szok­tam kér­ni, hogy ne­vez­ze ne­vén a dol­got: moz­gás­sé­rült va­gyok. Sok kí­nos pil­la­na­tot el le­het­ne ke­rül­ni, ha ép tes­tű em­ber­tár­sa­ink nem ke­rül­get­nék a for­ró ká­sát, ha­nem nyíl­tan meg­kér­dez­nék, hogy za­var-e ben­nün­ket, ha így vagy úgy szó­lí­ta­nak meg min­ket. Akár igent, akár ne­met vá­la­szo­lunk – min­den­kép­pen tisz­ta a hely­zet. De a ma­gyar tár­sa­da­lom nagy ré­sze nem tud­ja, ho­gyan is kö­ze­lít­sen a fo­gya­té­kos em­be­rek fe­lé, és az ez irá­nyú tö­rek­vé­sek el­le­né­re még min­dig prob­lé­mát je­lent az in­teg­rá­ció(nk). Nyil­ván nem lesz moz­gás­sé­rült mun­kás az épít­ke­zé­sen, de van­nak olyan szek­to­rok, ame­lyek­ben el­he­lyez­ked­ve igen­is a tár­sa­da­lom hasz­nos tag­jai le­he­tünk.

Mert az, hogy va­la­ki szel­le­mi­leg igé­nye­set tud-e nyúj­ta­ni, nem ke­re­kes szék kér­dé­se. Ezért is örül­ne, ha az, hogy va­la­ki moz­gás­sé­rült és in­tel­lek­tu­á­lis si­ke­rei van­nak, nem szá­mí­ta­na kü­lön­le­ges­ség­nek.

– Be va­gyok zár­va a tes­tem­be, sok­kal job­ban, mint má­sok. Ez azon­ban nem­csak kor­lá­to­kat je­lent, de le­he­tő­sé­ge­ket is rejt ma­gá­ban. Azt az időt és ener­gi­át ugyan­is, ame­lyet má­sok a fi­zi­kai lé­te­zés ki­ter­jed­tebb for­má­já­nak meg­élé­sé­re for­dí­ta­nak, én az is­me­re­te­im gya­ra­pí­tá­sá­ra, a tu­dá­som csi­szo­lá­sá­ra for­dí­tom. Hi­szen ülök a szék­ben, és csak annyit tu­dok ten­ni, hogy ol­va­sok, gon­dol­ko­dom, be­szé­lek… Ez azon­ban mos­tan­ra oda ve­ze­tett, hogy azt ta­pasz­ta­lom: va­la­ki vagy sok­kal töb­bet tud ná­lam, vagy egy je­len­tős lé­pés­sel le van ma­rad­va tő­lem. Ke­vés olyan em­ber van a kör­nye­ze­tem­ben, akit szel­le­mi te­kin­tet­ben part­ner­nek te­kint­he­tek, vagy aki­től ta­nul­ha­tok. Ezért is vá­rom már na­gyon az egye­te­met.

Vi­tá­lis Ju­dit