Napról napra

Va­sár­nap

Krisz­tus mond­ja: „Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és én meg­nyug­vást adok nek­tek.” Mt 11,28 (1Sám 2,7; Jak 2,1; Lk 14,/15/16–24; Ef 2,17–22; Zsolt 36)

Ma új­ra ez­zel a cso­dá­la­tos mon­dat­tal in­dul­hat a he­tünk. Biz­ta­tó szó, drá­ga ígé­ret, kü­lön­le­ges le­he­tő­ség ez a he­ti ige. Nyug­ta­lan vi­lá­gunk­ban nyug­ta­lan szí­vünk és éle­tünk nincs hon­ta­lan­ság­ra és ki­lá­tás­ta­lan­ság­ra ítél­ve. Ter­he­in­ket le­te­het­jük, fá­radt­sá­gun­kat fel­old­hat­juk, bé­kes­sé­gün­ket meg­ta­lál­hat­juk – ná­la. A hí­vás ne­künk szól.

Hét­fő

Ezt mond­ja az Úr Iz­rá­el há­zá­nak: En­gem ke­res­se­tek, és él­tek! Ám 5,4 (Ám 5,1–17; 1Móz 12,1; Gal 3,18; Péld 9,1–10) Az élet tit­ka ilyen egy­sze­rű: Is­tent ke­res­ni. Ő az élet for­rá­sa, moz­ga­tó­ru­gó­ja, cél­ba jut­ta­tó­ja. Nem kell más­hol és mást ke­res­ni, csak őt! Őt kell ke­res­ni és nem mást. S a nagy­sze­rű: nemcsak az ígé­ret fon­tos, hogy rá le­het ta­lál­ni, hi­szen ő ma­ga kö­ze­le­dik, ha­nem már a ke­re­sés fo­lya­ma­ta is az élet ál­dá­sa­it rej­te­ge­ti. Már a hoz­zá ve­ze­tő út is ál­dott!

Kedd

Mó­zes ki­nyúj­tot­ta ke­zét a ten­ger fe­lé, az Úr pe­dig vissza­fe­lé haj­tot­ta a ten­gert erős ke­le­ti szél­lel. 2Móz 14,21 (Zsid 11,29; 2Móz 2,11–25/16–22/23–25; Ám 5,18–24) Nem szá­raz ta­ní­tás és el­mé­le­ti dog­ma az, ami­kor ki­mond­juk: Is­ten min­den­ha­tó. Mi, em­be­rek csak eről­kö­dünk, s az esz­köz­tá­runk is igen sze­gé­nyes, ami­kor pró­bá­lunk va­la­mit el­ér­ni. Is­ten min­dent meg­te­het, és min­den esz­köz a ren­del­ke­zé­sé­re áll. Van­nak em­be­rei – Mó­zest is így hasz­nál­ta. S ke­zé­ben ott a ter­mé­szet em­ber­fe­let­ti erő­i­nek esz­köz­tá­ra is. Ha kell: a szél, ha kell: a víz vagy bár­mi más. Ha Is­ten szól, en­ge­del­mes­ke­dik ne­ki. Mind­ezt pe­dig ja­vunk­ra, né­pe ja­vá­ra hasz­nál­ja!

Szer­da

Pál ír­ja: Mi­vel az Is­ten mind e mai na­pig meg­se­gí­tett, itt ál­lok, és bi­zony­sá­got te­szek ki­csi­nyek­nek és na­gyok­nak. Ap­Csel 26,22 (Ézs 63,1b; 1Sám 1,1–11; Ám 6,1–14) Akit meg­érin­tett az Is­ten sze­re­te­te, az nem tud hall­gat­ni. Akit kéz­be vett és for­mált a Min­den­ha­tó, an­nak éle­te „be­szé­des­sé” vá­lik. Ha vé­gig­gon­dol­juk a mö­göt­tünk lé­vő hosszabb-rö­vi­debb élet­utat, a sok ér­de­kes­ség, a sok gond és re­mél­he­tő­leg a sok öröm kö­ze­pet­te egy biz­tos té­nye­zőt ta­lá­lunk: mind­ed­dig meg­se­gí­tett az Úr. Eb­ben re­mény­ked­ve in­dul­ha­tunk to­vább, de nap­ról nap­ra job­ban tu­da­to­sít­va, hogy Is­ten jó­sá­gá­nak hír­vi­vői mi va­gyunk pusz­ta lé­tünk­kel, egész éle­tünk­kel. Ez pe­dig fe­le­lős kül­de­tés.

Csü­tör­tök

Ha ví­zen kelsz át, én ve­led va­gyok, és ha fo­lyó­kon, azok nem so­dor­nak el. Ha tűz­ben jársz, nem per­zse­lődsz meg, a láng nem éget meg. Ézs 43,2 (Fil 4,19; Mt 15,29–39; Ám 7,1–9) Nem fe­le­lőt­len, Is­tent kí­sér­tő élet­re, ha­nem el­len­ke­ző­leg, fe­le­lős, az Is­ten gond­vi­se­lő sze­re­te­té­re ala­po­zott élet­re hív­ta el né­pét a mi Urunk! A víz ára­dá­sa, a fo­lyó sod­rá­sa, a tűz per­zse­lé­se em­be­ri lé­tünk ve­szé­lyei. Éle­tünk­ben szün­te­len ha­lál le­si lép­tünk – éne­kel­jük a re­for­má­tor éne­két. Az örök élet­re szó­ló biz­ton­ság csak an­nál az Úr­nál ta­lál­ha­tó, aki­ben ve­lünk az Is­ten – Im­má­nu­el.

Pén­tek

Krisz­tus­ban ki­vá­lasz­tott min­ket ma­gá­nak már a vi­lág te­rem­té­se előtt, hogy szen­tek és fedd­he­tet­le­nek le­gyünk előt­te sze­re­tet­ben. Ef 1,4 (1Móz 1,27; Lk 23,39–43; Ám 7,10–17) A ke­resz­tény em­ber kü­lön­le­ges stá­tu­sa nem kü­lön­le­ges ké­pes­sé­ge­i­ből vagy ki­emel­ke­dő élet­vi­te­lé­ből adó­dik. Is­ten ir­gal­mas és ke­gyel­mes ki­vá­lasz­tó sze­re­te­te, meg­hí­vá­sa te­het szent­té, az­az őhoz­zá tar­to­zó­vá. Ez a fel­ér­té­ke­lő és ér­ték­te­rem­tő sze­re­tet azon­ban kö­te­lez: kö­te­lez ar­ra a sze­re­tet­re, amely min­dent át­ér­té­kel ben­nünk és ve­lünk.

Szom­bat

Krisz­tus mond­ja: „Az én Atyám, aki ne­kem ad­ta az én ju­ha­i­mat, min­den­nél na­gyobb, és sen­ki sem ra­gad­hat­ja ki őket az Atya ke­zé­ből.” Jn 10,29–30 (Zsolt 73,23; Jer 31,/7/8–14; Ám 8,1–3; 9,1–6) Az egész he­tet vé­gig­kí­sér­te az Is­ten­nél ta­lál­ha­tó biz­ton­ság té­má­ja. Ez­zel zár­juk is a he­tet. Ro­han az idő, el­röp­pen az éle­tünk, múl­nak a le­he­tő­sé­gek, el­múl­nak a fon­tos ese­mé­nyek, ki­múl­nak mel­lő­lünk em­be­rek. S a vé­gén el­ra­gad min­ket is az el­mú­lás?! Az evan­gé­li­um iga­zi kö­ze­pe, a meg­vál­tás lé­nye­ge fo­gal­ma­zó­dik meg a he­tet zá­ró mon­dat­ban: sen­ki sem ra­gad­hat­ja ki őket az Atya ke­zé­ből. Eb­ből a (te­rem­tő) kéz­ből in­du­lunk, ez a kéz ve­zet és vi­gyáz, s eb­ben a kéz­ben nyu­god­ha­tunk meg a vé­gén. A hét vé­gén és minden­nek a vé­gén.

Ha­fen­scher Ká­roly (ifj.)