Kultúrkörök

Mol­nár Lil­la va­gyok, ötöd­éves evan­gé­li­kus teo­ló­gus­hall­ga­tó Bu­da­pes­ten. Há­rom hó­na­pot töl­töt­tem az ang­li­ai Mir­field­ben, egy ang­li­kán lel­kész­kép­ző fő­is­ko­lán ösz­tön­dí­jas di­ák­ként.

Hogy hol is kez­dő­dik a tör­té­net? Kezd­het­ném a sa­ját élet­hely­ze­tem­ből ki­in­dul­va, de ta­lán igaz­sá­go­sabb a kin­ti szá­lak­tól el­in­dul­ni.

Egy­szer volt, hol nem volt, volt egy­szer egy ang­li­kán lel­kész, aki úgy dön­tött, hogy fel­ve­szi a kap­cso­la­tot a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház­zal, hogy evan­gé­li­kus teo­ló­gus­nak kí­nál­jon le­he­tő­sé­get ang­li­ai, az ang­li­kán egy­ház­ban vég­zett ta­nul­má­nyok­ra. Ale­xan­der Fa­lu­dy­ról van szó, a köl­tő Fa­lu­dy György uno­ká­já­ról, aki ang­li­ai ma­gyar­ként szo­ro­san kö­tő­dik Ma­gyar­or­szág­hoz és – if­jú­ko­ri ol­vas­mány­él­mé­nyei mi­att – Lu­ther Már­ton teo­ló­gi­á­já­hoz, így az evan­gé­li­kus­ság­hoz. Ami így együtt, sze­rin­tem, már ön­ma­gá­ban is fan­tasz­ti­kus.

A két egy­ház kö­zött ki­ala­ku­ló kap­cso­la­tot és az ösz­tön­díj le­he­tő­sé­gét ter­mé­sze­te­sen na­gyon so­kan tá­mo­gat­ták mind anya­gi­lag, mind idő­vel és se­gí­tő­kész­ség­gel. En­nek ered­mé­nye lett, hogy az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem kül­föl­di, evan­gé­li­kus ösz­tön­dí­jai közt fel­tűnt egy is­me­ret­len ang­li­ai le­he­tő­ség. A tu­dat­lan­ság fel­hő­je övez­te ta­nul­mány­út há­rom hó­na­pos pró­ba­idő­re szólt a Mir­field nevű kis­vá­ros­ba, egy „high church” in­téz­mény­be, amely egye­dül­ál­ló mó­don egy szer­ze­te­si kö­zös­ség­hez tar­to­zik. Sok­is­me­ret­le­nes egyen­let­nek tűnt a hely­zet, de a kí­ván­csi­ság és a spi­ri­tu­á­lis éh­ség nem en­ge­dett, men­ni kel­lett…

Így in­dul­tam el ja­nu­ár 10-én, hó­vi­har­ban Man­ches­ter­be, majd on­nan Mir­field­be. Az uta­zás az Ang­li­á­val kap­cso­la­tos szte­reo­tí­pi­á­kon va­ló el­mél­ke­dés­sel telt: kö­dös Alb­ion, rossz idő, rossz „ka­ja”, rá­adá­sul szer­ze­te­sek, és ki tud­ja, mit je­lent az, hogy „high church”…

Meg­ér­kez­ve Mir­field­be, ami­lyen ba­rát­ság­ta­lan hi­deg volt oda­kint, le­en­dő tár­sa­im leg­alább olyan me­leg üd­vöz­let­tel fo­gad­tak oda­benn. Az el­ső dél­után meg­mu­tat­tak min­dent, és be­mu­tat­tak min­den­kit, ke­zem­be nyom­ták a szük­sé­ges na­pi áhí­ta­tos­köny­vet, és azt gon­dol­ták, hogy a „min­dent tu­dás” bir­to­ká­ban im­már prob­lé­ma­men­te­sen mo­zog­ha­tok az ő na­pi ru­tin­juk­ban. Ha ők ezt el­hit­ték, el­hit­tem én is, és mű­kö­dött, az itt­ho­ni ba­rá­ti inst­ruk­ci­ók­hoz ra­gasz­kod­va – az­az min­dent csi­nál­ni ve­lük, úgy és ak­kor, aho­gyan és ami­kor ők! Kö­vet­ve a ta­ná­cso­kat, a nagy si­ke­rek mel­lett, azt gon­do­lom, két ku­darc­él­ménnyel let­tem gaz­da­gabb: a foly­ton zá­po­ro­zó an­gol vic­cek­re adott, tü­kör­for­dí­tás­ban kö­zölt ma­gyar vá­la­sza­im je­len­tet­ték az egyi­ket, a má­si­kat pe­dig az a ta­pasz­ta­lat, hogy a dél­utá­ni te­jes tea iha­tat­lan…

A „más vi­lág” el­ső­re is, az­tán fo­lya­ma­to­san le­nyű­gö­zött. A ha­tal­mas ud­var­ban nö­vé­nyek­kel be­nőtt kő­ko­los­tor fo­ga­dott, ha­son­ló kol­lé­gi­um­mal, tég­lá­ból épült temp­lom­mal – és ker­ge­tő­ző mó­ku­sok­kal. A fő­is­ko­la negy­ven­fős kö­zös­sé­ge zö­mé­ben kö­zép­ko­rú, eset­leg nyug­dí­jas fér­fi­ak­ból állt, cse­kély szá­mú női hall­ga­tó­val tar­kít­va. Egyet­len kül­föl­di, evan­gé­li­kus és har­minc év alat­ti di­ák­lány­ként spe­ci­á­lis hely­ze­tem az el­ső perc­től kezd­ve nyil­ván­va­ló volt. Azon­ban ez nem­hogy hát­rányt, de kü­lön­le­ge­sen sze­re­tet­tel­jes, öku­me­ni­kus és to­le­ráns bá­nás­mó­dot je­len­tett. Min­den túl­zás és pá­tosz nél­kül el­mond­ha­tó, hogy a nyel­vi ne­héz­sé­ge­ken kí­vül „csu­pa jó dol­gok” tör­tén­tek ve­lem. Az el­ső hé­ten min­den új, is­me­ret­len, szo­kat­lan és fur­csa volt, a har­ma­dik hó­nap vé­gé­re pe­dig is­me­rős, ott­ho­nos, kü­lön­le­ges és fon­tos.

A mir­fiel­di ta­nul­má­nyi idő a di­ák­ság szá­má­ra kon­cent­rál­tan pász­to­ri tré­ning, az­az a lel­ké­szi szol­gá­lat­ra va­ló fel­ké­szü­lés, mely­ben a hang­súly a szín­vo­na­las aka­dé­mi­ai ta­nul­má­nyok mel­lett még­is in­kább a spi­ri­tu­á­lis élet gaz­da­go­dá­sán, a lel­ki fel­ké­szü­lé­sen van. Eh­hez ad le­he­tő­sé­get az in­téz­mény a na­pi négy áhí­tat­tal, a fel­sze­relt könyv­tár­ral, a ren­del­ke­zés­re ál­ló ká­pol­nák csend­jé­vel, a szer­ze­te­sek biz­to­sí­tot­ta lel­ki ve­ze­tés­sel és a szer­ve­zet­ten, li­tur­gi­kus cso­por­tok­ban tör­té­nő gya­kor­la­ti kont­rol­lal.

Ér­ke­zé­sem­kor már be vol­tam oszt­va egy ilyen li­tur­gi­kus cso­port­ba, mely­nek ve­ze­tő­je az in­téz­mény egyet­len női lel­ké­sze volt. A töb­bi cso­port élén szin­tén lel­kész-ta­ná­rok áll­tak, szer­ze­te­sek és vi­lá­gi lel­ké­szek egy­aránt. A cso­por­tok fel­osz­tot­ták egy­más kö­zött a fel­ada­to­kat: fog­lal­koz­ni a he­ten­te ér­ke­ző ven­dé­gek­kel, el­lát­ni a ház kö­rü­li mun­ká­kat, elő­ké­szí­te­ni a reg­ge­li li­tur­gi­át és ki­ér­té­kel­ni az ak­tu­á­lis áhí­ta­tok ige­hir­de­té­se­it, ame­lye­ket he­ten­te két­szer a di­á­kok tar­tot­tak. Az egy­más­ra fi­gye­lés és a kö­zös imád­sá­gok a cso­por­tok he­ti ta­lál­ko­zá­sa­i­nak szi­lárd alap­ját ad­ták.

A lel­ki élet osz­lo­pa­it a reg­ge­li nap­kez­dő zsol­tá­ros áhí­tat és az es­ti, a szer­ze­te­sek­kel kö­zö­sen töl­tött ve­spe­ra ké­pez­te. Ezen min­den­ki részt vett. A „vá­laszt­ha­tó”, rend­sze­res na­pi al­kal­mak eze­ken kí­vül az úr­va­cso­rás áhí­ta­tok és a nap­zá­ró, ki­lenc órai komp­let­óri­u­mok vol­tak. Szá­mom­ra a kü­lön­le­ges több­le­tet az utób­bi két al­ka­lom je­len­tet­te.

A na­pi úr­va­cso­ra­vé­tel kez­det­ben a meg­szo­kott gya­kor­la­tom­tól ide­gen és kény­sze­res volt, azon­ban a ta­pasz­ta­lás gyö­ke­re­sen át­for­mál­ta az úr­va­cso­rá­hoz va­ló hoz­zá­ál­lá­so­mat. Most már aján­dék­ként és Is­ten vég­te­len el­fo­ga­dá­sá­nak és sze­re­te­té­nek je­le­ként élem meg, még ak­kor is, ha ép­pen úgy ér­zem, hogy csep­pet sem va­gyok mél­tó az úr­va­cso­ra­vé­tel­re. Meg­ta­nul­tam, hogy akár­mi­lyen ke­gyes és mély bűn­bá­nat­tal me­gyek az ol­tár­hoz, so­sem va­gyok „elég” mél­tó rá. Is­ten még­is hív, és fel­sza­ba­dít a gyó­ná­si „tel­je­sít­mény­kény­szer­től”. Így vált szá­mom­ra az úr­va­cso­rai al­ka­lom nyo­masz­tó fé­lel­me­tes­sé­ge sze­re­tet­tel­jes, fel­sza­ba­dí­tó ta­lál­ko­zás­sá még a leg­ne­he­zebb idők­ben is.

A tan­tárgy­vá­lasz­tás­ban sza­bad ke­zet kap­va Ószö­vet­ség-kri­ti­kát, egy­ház­tör­té­ne­tet és rend­sze­res teo­ló­gi­át ta­nul­tam, az an­gol jegy­ze­te­lés pe­dig fel­idéz­te az el­ső egye­te­mi elő­adás jegy­ze­te­lé­si kín­ja­it. Eze­ken az órá­kon kincs volt min­den egyes meg­ér­tett mon­dat, ame­lyek­ből meg­pró­bál­tam össze­rak­ni, hogy mi is tu­laj­don­kép­pen a Church of Eng­land (Ang­lia ang­li­kán ál­lam­egy­há­za) és az ang­li­kán teo­ló­gia.

Las­san vi­lá­gos­sá vált, hogy mit je­lent a high és a low church meg­kü­lön­böz­te­tés. Ma­gyar­ra ta­lán fel­ső egy­ház­nak és al­só egy­ház­nak for­dít­ha­tó. Az előb­bi ha­gyo­má­nya­it te­kint­ve igye­ke­zett meg­tar­ta­ni ka­to­li­kus li­tur­gi­kai és rész­ben teo­ló­gi­ai gyö­ke­re­it is, míg az al­só egy­ház gyü­le­ke­ze­tei egy sza­ba­dabb, pi­e­tis­ta és li­tur­gi­kai ha­gyo­má­nyok­tól ke­vés­bé ter­helt irányt vet­tek fel.

Mir­field „fel­ső” jel­le­ge leg­in­kább a női hall­ga­tók lét­szá­má­ban és az is­ten­tisz­te­le­tek li­tur­gi­kai pre­cíz­sé­gé­ben mu­tat­ko­zott meg, mely­ben hang­súly van a szol­gá­lat­te­vők és lel­ké­szek ru­há­ján, de még a mi­nist­rán­sok kéz­tar­tá­sán is. Az volt az ér­zé­sem, hogy az is­ten­tisz­te­let­re va­ló elő­ké­szü­le­tek és az azo­kon ta­nú­sí­tott fe­gyel­me­zett, pon­tos ma­ga­tar­tás te­rén van mit ta­nul­nunk ang­li­kán test­vé­re­ink­től. Ha­son­ló­an érez­tem az úr­va­cso­ra fon­tos­sá­gá­val és gya­ko­ri­sá­gá­val kap­cso­lat­ban, a má­sik ol­dal­ról pe­dig úgy tűnt, hogy mi lu­the­rá­nus ha­gyo­má­nyunk­ban na­gyobb hang­súllyal gya­ko­rol­juk az ige­hir­de­tés szol­gá­la­tát.

A mir­fiel­di tri­mesz­ter le­tel­te után a new­castle-i egy­ház­ke­rü­let le­he­tő­sé­get biz­to­sí­tott, hogy a nagy­he­tet gyü­le­ke­ze­ti gya­kor­lat­ként ná­luk tölt­sem. Gos­forth­ban, dr. Genny Tun­br­ige lel­kész­nő gyü­le­ke­ze­té­ben va­ló­ban nagy le­he­tő­ség­nek mu­tat­ko­zott meg­is­mer­ni egy „át­la­gos” közösséget, amely­­­nek tag­jai nem szer­ze­te­sek, még csak nem is teo­ló­gu­sok. Ér­de­kes és fon­tos él­mény volt vé­gig­él­ni a nagy­hét al­kal­ma­it gyü­le­ke­ze­ti tag­ként és „lel­kész­pa­lán­ta­ként” is, részt kap­va a szol­gá­la­tok­ban. Ilyenek vol­tak az idő­sott­ho­nok úr­va­cso­rái, az ige­ol­va­sás fel­ada­ta vagy ép­pen a gyer­tya­hor­do­zás a nagy­szom­ba­ti is­ten­tisz­te­le­ten.

El­lá­to­gat­tam a to­tyo­gók cso­port­já­ba is, ahol a sok kis­gye­rek nem ér­tet­te, hogy a né­ni mi­ért be­szél olyan fur­csán an­go­lul, de ez­zel mit sem tö­rőd­ve be­vet­tek a já­té­kuk­ba. Jé­zus nem vé­let­lenül ta­ná­csol­ta a fel­nőtt hall­ga­tó­i­nak, hogy le­gye­nek olya­nok, mint a kis­gyer­me­kek. A gye­re­kek min­de­nütt érez­ték, hogy va­la­mi mi­att én más va­gyok, mint ők, de az alag­út­épí­tés­ben, a mi ak­ko­ri kö­zös „mun­kánk­ban” nem szá­mí­tott or­szág, nyelv, fe­le­ke­zet…

A kö­zös gyü­le­ke­ze­ti mun­ká­ban ha­son­ló hoz­zá­ál­lást ta­nú­sí­tot­tak a fel­nőt­tek is, bom­báz­va a kér­dé­sek­kel, hogy Ma­gyar­or­szá­gon ez hogy van, mi­ért úgy van, és az evan­gé­li­ku­sok mi­ért vagy mi­ért nem csi­nál­ják úgy, ahogy… A kin­ti is­me­rő­se­im ré­szé­ről ál­ta­lá­nos ér­dek­lő­dés me­len­get­te a szí­ve­met fo­lya­ma­to­san Ma­gyar­or­szág­gal, az evan­gé­li­kus egy­ház­zal és a gyü­le­ke­ze­te­ink­kel kap­cso­lat­ban. Akik­hez sze­ren­csém volt a há­rom hó­nap alatt, azok közül szin­te min­den­ki is­mer­te leg­alább Bu­da­pes­tet, nya­ralt vagy dol­go­zott már itt, de a nagy­he­ti ven­dég­lá­tóm­nál még egy oszt­rák–ma­gyar sza­kács­könyv­re is rá­lel­tünk.

A há­rom hó­nap üze­ne­te szá­mom­ra és ta­lán min­den­ki­nek: men­ni, lát­ni, részt ven­ni, hív­ni, mu­tat­ni és le­he­tő­sé­get ad­ni, mert et­től mind­ket­ten csak gaz­da­gab­bak le­szünk!