Evangélikusok
Istentisztelet-közvetítés a rádióban
Bemutatkozik a Mohácsi Evangélikus Egyházközség
Mohácshoz rendszerint a délszláv eredetű – immár a kulturális világörökség részévé vált – népszokást, a busójárást kötjük. Nem alaptalanul. A gyökereket azonban még ennél is mélyebben kell keresnünk.
„Hősvértől pirosúlt gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” Dél-magyarországi városunk lényegét igazán e klasszikusan szép sorok adják vissza. A Kisfaludy Károly által 1824-ben írt elégiából vett idézet nemzeti sorstragédiánk végzetesen szomorú napjára mutat megrendítő hangon. A mohácsi vész vérzivataros eseményeire, melynek árnya százötven évig kísérte hazánkat.
Ezzel a történelmi háttérrel született meg évszázadok múlva az evangélikus gyülekezet is, melynek lélekszáma jelenleg a város lakosságának egy százalékát teszi ki. A mohácsi evangélikusság Baranya egykor még legnagyobb gyülekezetének (Magyarbóly) szórványa volt, amikor már érlelődött a gondolat saját lelki otthona megteremtésére. A gyülekezet alakulása, illetve önállósulása idején (1937) mindez testet is öltött. D. Kapi Béla akkori dunántúli püspök Ormos (Oberndorf) Elek személyében szervező lelkészt küldött a városba a Mohácson és környékén élő evangélikusok felkarolására, hitbeli gondozására.
Az újonnan alakult gyülekezet első közgyűlése úgynevezett imaházalapot hirdetett meg, aminek hatására megindult a hívek lelkes adakozása. Miközben egyre fokozódott a kis evangélikus tábor áldozatkészsége, Mohács városának képviselő-testülete telket adományozott a gyülekezet részére az építkezés céljaira. Ihrig Dénes mérnök – egyben a gyülekezet akkori felügyelője – munkatársával, Dékány Vilmossal karöltve elkészítette a templom tervét.
1942-ben megkezdődött a nagyszabású munka, 1944 őszére pedig avatásra készen állt a templom. Időközben a bombázások folytán megrongálódott az új épület szentélyfala, betörtek ablakai. Ezért a tervezett ünnep meghiúsult. Újjá kellett építeni a templom egy részét. Alig felocsúdva a második világháború borzalmaiból azonban végre elérkezett a templomszentelés várva várt eseménye 1946. szeptember 15-én.
A mohácsi gyülekezet ma már egy szerteágazó – korábban négy önállóan működő gyülekezet összevonásából létrejött –, félmegyényi szórványterület központja. Innen látjuk el szolgálati gépkocsival az egész vidéket, mely északkelet–délnyugati irányban nyúlik el a Duna és a Dráva szögében, a Mecsek alatt, a Villányi-hegységtől és a Baranyai-dombságtól körülövezett területen (a két végpontja, Dunaszekcső és Sellye közötti távolság száz kilométer).
A mohácsi anyagyülekezethez két társgyülekezet tartozik (Siklós és Magyarbóly). Ez utóbbinak a lélekszáma a németek 1946. évi kitelepítése folytán a tizedére csökkent. Három filiát (Borjád, Ivándárda, Szederkény), egy fiókgyülekezetet (Maráza), valamint tizennégy-tizenöt szórványt gondozunk meghatározott istentiszteleti rend alapján, s még mintegy hatvan község evangélikusairól tudunk, akikkel igyekszünk folyamatosan tartani a kapcsolatot (kazuális szolgálatok, látogatások stb.). 950 lelket számláló összgyülekezetünk területén öt templomunk és két imaházunk van. Másutt református templomokban vagy családi otthonokban tartjuk alkalmainkat.