Cantate

Mai éne­künk, az Ékes do­log is­mer­ni (EÉ 67) a Di­csé­re­tek kö­zött ta­lál­ha­tó, hat vers­szak­kal. A Du­nán­tú­li éne­kes­könyv (1911, majd 1955) vi­szont a Reg­ge­li éne­kek közt köz­li (Dt 47), ti­zen­négy stró­fá­val.

A di­csé­rő té­ma ál­ta­lá­no­sabb meg­fo­gal­ma­zá­sa mind­két be­so­ro­lást le­he­tő­vé te­szi. Az ének szö­ve­gé­nek szer­ző­je sze­me­rei Mat­ko­vich Pál (1743–1823); az ő ver­se Payr Sán­dor (a Du­nán­tú­li éne­kes­könyv egyik szer­kesz­tő­je) át­dol­go­zá­sá­ban ke­rült be gyűj­te­mé­nye­ink­be. Kiss Já­nos sze­rint ez az át­dol­go­zás Mat­ko­vich me­rev és né­ha ri­deg éne­két egy­részt me­le­geb­bé, más­részt né­hol tar­tal­ma­sab­bá tet­te.

Mat­ko­vich Pál ügy­véd Győ­rött a du­nán­tú­li ke­rü­le­ti táb­la ül­nö­ke, csá­szá­ri és ki­rá­lyi ud­va­ri ta­ná­csos, 1781-től a du­nán­tú­li evan­gé­li­kus egy­ház­ke­rü­let fel­ügye­lő­je. Ko­ra­be­li jel­lem­zés sze­rint „je­les ta­len­tu­mok­kal bí­ró, kö­zép­sze­rű­sé­get fe­lül­ha­la­dó tu­do­má­nyos mű­velt­sé­gű, kü­lö­nö­sen nagy tör­vény­tu­dó s a ma­ga he­lyén nagy je­len­tő­sé­gű fér­fiú”. Gyak­ran pi­hent a csa­lád sze­me­rei kú­ri­á­já­ban. Ahogy fo­gal­ma­zott: „fájt a lel­ké­nek”, hogy a hely­be­li evan­gé­li­ku­sok­nak nincs haj­lé­kuk, ezért sa­ját költ­sé­gén meg­épít­tet­te a gy­őr­szem­erei evan­gé­li­kus temp­lo­mot 1807-ben. Ké­sőbb vég­ren­de­le­té­ben er­dő­vel, pénz­zel is gon­dos­ko­dott a gyü­le­ke­zet jö­vő­jé­ről.

Jo­gi pá­lya­fu­tá­sa mel­lett írá­sai is fenn­ma­rad­tak. Té­mánk szem­pont­já­ból leg­fon­to­sabb, hogy 1803-ban Ke­resz­tény új éne­kek cím­mel adott ki éne­kes­köny­vet.

Éne­künk dal­la­má­nak for­rá­sa­ként a Tra­nos­ci­us-éne­kes­könyv 1674. évi ki­adá­sa van fel­tün­tet­ve; ez jól mu­tat­ja a köz­tu­dott tényt, hogy egy­há­zunk ér­té­ke­i­hez mi­lyen je­len­tős mér­ték­ben hoz­zá­já­rul a szlo­vák örök­ség. Az elő­ször 1636-ban meg­je­lent Cit­ha­ra Sanc­to­rum ugyan­is, ame­lyet össze­ál­lí­tó­ja, Ju­raj Třanovský (hu­ma­nis­ta ne­vén Ge­org Tra­nos­ci­us) után Tra­nos­ci­us­nak ne­vez­nek, a szlo­vák evan­gé­li­kus­ság szá­má­ra egé­szen a leg­utób­bi idő­kig a leg­fon­to­sabb éne­kes­könyv, mely a ma­gyar aj­kú evan­gé­li­ku­sok ének­kul­tú­rá­ját is be­fo­lyá­sol­ta.

A 7, 6, 7, 6 szó­tag­szá­mú ének nó­ta­jel­zé­se: Je¸i¨i mi­losrdný, och­rance. Több ha­zai és kül­föl­di, kö­ze­leb­bi és tá­vo­lab­bi vál­to­za­ta is­me­re­tes, a leg­ko­ráb­ban né­met (1568), majd cseh for­rás­ból. Az egy­sze­rű, vi­lá­gos ve­ze­té­sű dúr dal­lam el­ső ré­sze az alap­hang­tól an­nak ok­táv­já­ig ível, ki­emelt he­lyen ke­zel­ve a kvin­tet. A má­so­dik rész két, le­fe­lé irá­nyu­ló ská­la­me­net. Er­re a könnyen éne­kel­he­tő dal­lam­ra il­lesz­tet­ték rá Mat­ko­vich Pál ver­sét.

Ecse­di Zsu­zsa