A hét témája

Já­nos evan­gé­li­u­ma 8. ré­szé­ben ar­ról ol­va­sunk, hogy egy há­zas­ság­tö­rő nőt vit­tek Jé­zus elé. Tit­kolt bű­ne nap­vi­lág­ra ke­rült. A bí­rák kí­ván­csi­an vár­ták Jé­zus íté­le­tét. Jé­zus tud­ta, mi az asszony bű­ne. Nem men­te­get­te a meg­vá­dolt nőt. A bűn bűn volt, és a há­zas­ság­tö­rés bű­né­ért meg­kö­ve­zés járt. Annyit mon­dott a kö­ve­ket szo­ron­ga­tó vád­lók­nak: „Aki bűn­te­len kö­zü­le­tek, az ves­sen rá elő­ször kö­vet.” A kö­vek ki­hul­lot­tak a ke­zek­ből…

Most ér­ke­zett el – úgy lát­szik – an­nak az ide­je, hogy egy le­tűnt kor ki­ér­té­ke­lé­sé­re sor ke­rül­jön. Az egy­ház­ban is a múlt fel­tá­rá­sá­ra ke­rül sor. Ez ter­mé­sze­tes fo­lya­mat, ez előbb vagy utóbb min­dig meg­tör­té­nik.

Azon­ban azok, akik vál­lal­ják ezt a mun­kát, alá­zat­tal, „fé­le­lem­mel és ret­te­gés­sel” kell, hogy vég­hez­vi­gyék. Ha­tal­mas a fe­le­lős­sé­gük eb­ben a mun­ká­ban, mert em­be­ri éle­tek­ről van szó! Ku­tat­hat­nak – ezt vál­lal­ták – tu­do­má­nyo­san, de bí­rák nem le­het­nek!

Em­be­rek lesz­nek ki­pel­len­gé­rez­ve or­szág-vi­lág előtt a bel­ügyi do­ku­men­tu­mok alap­ján, akik­kel nem be­szél­tek, és akik nem mond­hat­ják el, mi is tör­tént ve­lük.

A vi­lág­tör­té­ne­lem leg­sö­té­tebb kor­sza­ka volt – két dik­ta­tú­rá­já­val – a 20. szá­zad. Vol­tak dra­pé­ri­ák, ame­lyek az egy­sze­rű nép előtt el­fed­ték azt, ami a hát­tér­ben zaj­lott, és so­kan ma is csak a dra­pé­ri­á­ra em­lé­kez­nek.

Az or­szá­gok­ra ki­ve­tett há­ló pe­dig ör­dö­gi­en volt sző­ve. Tra­gi­kus szá­zad volt, te­le tra­gi­kus em­ber­sor­sok­kal. Ol­vas­suk el új­ból és új­ból Illyés Gyu­la drá­mai ver­sét a zsar­nok­ság­ról!

Egyéb­ként… pél­da­mu­ta­tó helyt­ál­lás­ra je­len ko­runk­ban is lett vol­na le­he­tő­ség! Ami­kor már nem mű­kö­dött az And­rássy út 60., nem áll­tak meg éj­jel a zárt au­tók a bőr­ka­bá­to­sok­kal, nem volt ÁVO és csen­gő­frász…

Az el­múlt két év­ti­ze­dben foly­ta­tó­dott egy újabb – nem ideo­ló­gi­ai, de – pénz­dik­ta­tú­ra. Majd­nem ma­ga alá te­me­tett min­dent. Ez is ki­hí­vá­sos idő volt! Hang­zot­tak el ja­jok, ki­ál­tá­sok. Nagy tisz­te­let azok­nak, akik hal­lat­ni mer­ték hang­ju­kat – de ál­ta­lá­ban nagy volt a hall­ga­tás.

A nyil­ván­va­ló­an szán­dé­kos nem­zet­sor­vasz­tó in­téz­ke­dé­se­ket a meg­adott ma­gya­rá­zat­tal tu­do­má­sul vet­tük. A most is ki­fe­szí­tett lát­ha­tat­lan há­ló kö­rül­font ben­nün­ket, a lel­kün­ket. Csak ne ma­gyar­kod­junk! – ez lett a su­gallt irány­elv. Nem is tet­tük, ke­rül­tük a té­mát. Ho­va­to­vább las­san szé­gyell­tük is. Komp­ro­misszu­mo­kat kö­töt­tünk… Mi is!… Le­sü­tött szem­mel…

Az or­szá­got az ön­fe­le­dés­től az el­múlt év­szá­zad so­rán az imád­ság, szak­rá­lis nem­ze­ti imád­sá­gunk, a Him­nusz men­tet­te meg!

Ma ki ítél­kez­het a múlt meg­al­ku­vá­sa fe­lett, ami­kor meg­al­ku­vók let­tünk ma­gunk is?!

Meg­ol­dás: „…vol­tunk mind­ahá­nyan, / s az évek száll­nak, mint a per­cek, / vé­red ki­on­tott har­ma­tá­val / ir­gal­mazz né­künk, / Jé­zus Her­ceg!”

Kincz­ler Irén