Élő víz

Az MR1 – Kos­suth rá­dió Va­sár­na­pi új­ság című mű­so­rá­nak Lé­lek­től lé­le­kig ro­va­tá­ban jú­ni­us 6-án el­hang­zott jegy­zet.

He­te­ken át sza­kadt az eső. Az or­szág szá­mos tér­sé­gé­ben ka­taszt­ró­fa­hely­zet állt elő. Előbb a ki­sebb fo­lyók, a Szin­va, a Her­nád, a Bód­va lé­pett ki med­ré­ből, és ön­töt­te el so­kak pin­cé­jét, sőt há­zát, ám most már a Ti­sza és a Du­na víz­ál­lá­sa is vé­sze­sen emel­ke­dik. Med­dig bír­ják a ho­mok­zsá­kok? Az át­ázott töl­té­sek? És med­dig bír­ják az em­be­rek, akik éj­jel-nap­pal a gá­ta­kon fá­ra­doz­nak, ta­lán az­zal a ret­te­ne­tes tu­dat­tal, hogy köz­ben gyü­mölcs­fá­ik is tönk­re­men­tek, és ve­szély­be ke­rült a meg­él­he­té­sük?

A bib­li­ai özön­víz el­be­szé­lé­se jut­hat eszünk­be, ami­kor Is­ten negy­ven­na­pos esőt bo­csá­tott a vi­lág­ra. Oka is volt en­nek, amin ér­de­mes el­gon­dol­kod­nunk: meg­rom­lott a föld, min­den­ki rossz út­ra tért, erő­sza­kos­ság­gal telt meg a föld – ol­vas­suk Mó­zes el­ső köny­vé­ben. Ám ugyan­itt ar­ról is ér­te­sü­lünk, hogy akadt egy em­ber, Nóé, aki azt a fel­ada­tot kap­ta az Úr­tól, hogy bár­kát épít­sen.

Nincs új a nap alatt: már a Szent­írás leg­ele­jén ol­va­sunk öko­ló­gi­ai ka­taszt­ró­fá­ról – de ar­ról is, hogy Is­ten vég­ső cél­ja nem a bün­te­tés, ha­nem a meg­men­tés. Ő nem a pusz­tu­lást, ha­nem az új éle­tet akar­ja.

A mai ár­vi­zek fe­lől ama el­ső özön­víz­re te­kint­ve azt a re­mé­nye­met fo­gal­maz­ha­tom te­hát meg: van va­la­ki, aki ácsol­ja a bár­kát, hogy az meg­ment­sen mi­nket.

Meg­le­het, a bár­ka nem volt ké­nyel­mes. He­lyet kel­lett ott szo­rí­ta­ni min­den­fé­le élő­lény­nek. Ma is el kell fo­gad­nunk, hogy ez a bár­ka nem­csak min­ket akar fel­ven­ni, ha­nem má­so­kat is. Ez a túl­élés zá­lo­ga.

A má­sik, ami­re fi­gyel­nünk kell: Nóé csak a bár­ka te­te­jé­re épít­he­tett ab­la­kot. Alat­ta és kö­rü­löt­te a vég­te­len és za­va­ros ten­ger volt. Fel­fe­lé kel­lett hát kém­lel­nie: mi­kor sza­ka­doz­nak szét a fel­hők, mi­kor tá­mad rés a ko­mor égen, mi­kor süt ki vég­re a nap? A mai ár­vi­zek is meg­ta­nít­hat­nak ar­ra, hogy fel­fe­lé te­kint­sünk, és on­nan vár­junk se­gít­sé­get.

Azt is jó meg­je­gyez­nünk, hogy ami­kor a bár­ka vég­re meg­fe­nek­lett az Ara­rát te­te­jén, és a ki­bo­csá­tott ga­lamb olaj­ág­gal a cső­ré­ben tért vissza, ak­kor Nóé há­la­ál­do­za­tot mu­ta­tott be az új szö­vet­sé­get jel­ző szi­vár­vány alatt.

Hi­szem, a bár­ka ma is meg­ment min­ket a pusz­tu­lás­tól. Szép és gaz­dag tar­tal­mú jel­kép a bár­ka. Há­rom le­het­sé­ges ér­tel­me­zé­sé­re sze­ret­nék most rö­vi­den utal­ni.

Az el­ső­höz Ká­nyá­di Sán­dort hí­vom se­gít­sé­gül, aki­nek Nóé bár­ká­ja fe­lé cí­mű ver­se a tri­a­no­ni tra­gé­dia ár­nyé­ká­ban kü­lö­nö­sen ak­tu­á­lis:

Be kell hor­da­nunk, haj­ta­nunk min­dent.
A sza­va­kat is. Egyet­len szó,
egy táj­szó se ma­rad­jon kint.
Sem­mi sem fö­lös­le­ges.

Zu­hog­hat akár negy­ven­ezer nap
és negy­ven­ezer éj­jel, ha egy
bu­bo­rék­nyi lel­ki­is­me­ret-
fur­da­lás sem kö­ve­ti a bár­kát.

Mert le­apad majd a víz.
És föl­szá­rad majd a sár.

És ak­kor majd a meg­őr­zött,
a meg­lé­vő szó­ból új­ra-
te­remt­het­jük ma­gát
az el­ső bú­za­sze­met
ha már igé­vel él­nünk
to­vább nem le­het.

Nyel­vün­ket és nem­ze­tün­ket ment­he­ti meg egy se­gít­sé­günk­re kül­dött bár­ka.

Egy má­sik bár­kaasszo­ci­á­ció Je­an Va­ni­er ne­vé­hez fű­ző­dik, aki a hatvanas évek­ben hoz­ta lét­re a ma már vi­lág­szer­te el­ter­jedt Bár­ka kö­zös­sé­get és moz­gal­mat, amely­ben szel­le­mi és tes­ti sé­rül­te­ket ka­rol­nak fel. Szer­ve­ze­ti­leg más ke­ret­ben, de nem ke­vés ál­dás­sal mű­kö­dik a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség, a Me­visz Bár­ka cso­port­ja, ahol im­már húsz éve se­gí­tik a ke­re­kes­ szé­ke­se­ket, a va­ko­kat, a leg­több kö­zös­ség­ből saj­nos még min­dig ki­zár­ta­kat.

A sok­fé­le ér­tel­me­zés kö­ze­pet­te sem fe­lejt­het­jük azon­ban el, hogy a bár­ka im­már két­ezer éve az egy­ház szim­bó­lu­ma. Eb­ben a Jé­zus Krisz­tus ál­tal ala­pí­tott kö­zös­ség­ben szó­lal meg az evan­gé­li­um: a meg­vál­tá­sunk­ról és üd­vös­sé­günk­ről szó­ló jó hír. A bár­kát és a ke­resz­tet ugyan­olyan fá­ból ácsol­ták.

Va­sár­nap reg­gel, ami­kor sza­vam el­jut a hall­ga­tó­hoz, ta­lán el­állt már a csak­nem negy­ven­na­pos eső­zés. Az is le­het, hogy a nap is ki­sü­tött vég­re. Ám a ve­szély még nem múlt el. A meg­me­ne­kü­lést kí­ná­ló bár­ká­ra vál­to­zat­la­nul szük­ség van.

Fa­bi­ny Ta­más