Cantate

Mai éne­künk a Csil­la­gok­nak al­ko­tó­ja, min­de­nek­nek Meg­vál­tó­ja (EÉ 359) him­nusz, amely új­don­ság­ként ke­rült be jó ne­gyed­szá­za­da meg­je­lent éne­kes­köny­vünk­be.

A him­nusz a gre­go­ri­án klasszi­kus anya­gá­nak egyet­len ver­ses mű­fa­ja. A him­nusz­ének­lést Amb­rus mi­lá­nói püs­pök ve­zet­te be 386-ban, hogy az ari­á­nus Jus­tina csá­szár­nő ül­dö­zé­se elől temp­lo­má­ba me­ne­kü­lő nép­ben tart­sa a lel­ket. A him­nuszt ké­sőbb Szent Be­ne­dek Re­gu­lá­ja min­den hó­rá­ba (zsol­tá­ros imád­ság­ba) be­ik­tat­ja.

A Con­di­tor al­me si­de­rum szer­ző­je a 6. szá­zad­ban az amb­ru­si ha­gyo­mányt foly­tat­ta: min­den stró­fa négy jam­bi­kus sor­ból, min­den sor nyolc (5 + 3) szó­tag­ból áll. A vers­sza­kok szá­ma vi­szont már nem a ha­gyo­má­nyos nyolc, ha­nem hét, amely ké­sőbb hat­ra rö­vi­dül. A té­tel az ad­ven­ti va­sár­na­pok (más rend sze­rint min­den ad­ven­ti nap) ve­spe­rás-him­nu­sza. (A 17. szá­zad­ban az ősi szö­ve­ge­ket „ki­ja­ví­tot­ták”: így jött lét­re az éne­kes­köny­vünk­ben sze­rep­lő Creat­or al­me si­de­rum szö­veg­kez­det.)

A re­for­má­ció ide­jén a la­tin köl­te­mé­nye­ket anya­nyelv­re for­dí­tot­ták: így járt el Lu­ther Már­ton töb­bek kö­zött a Jöjj, né­pek Meg­vál­tó­ja (EÉ 131) és az Ó, jöjj, te­rem­tő Szent­lé­lek (EÉ 231) ese­té­ben.

A him­nusz­dal­la­mok több-ke­ve­sebb me­liz­mát (haj­lí­tást) tar­tal­maz­nak. Kis be­avat­ko­zás­sal, a haj­lí­tá­sok el­ha­gyá­sá­val eze­ket az ér­té­kes, ősi dal­la­mo­kat gyü­le­ke­ze­ti ének­lés­re al­kal­mas­sá le­het ten­ni: így tör­tént ez eb­ben az eset­ben (és a fen­ti két Lu­ther-ének­nél) is. Dal­lam­va­ri­án­sunk tel­je­sen meg­egye­zik pél­dá­ul a né­met éne­kes­könyv ver­zi­ó­já­val: Gott, heil­ger Schöp­fer al­ler Stern (EG 3 – Tho­mas Mün­tzer for­dí­tá­sa).

A dal­lam leg­ko­ráb­bi for­rá­sa a kemp­te­ni ben­cés ko­los­tor neu­mák­kal le­jegy­zett him­ná­ri­u­ma 1000 kö­rül. A to­na­li­tá­sa fríg, il­let­ve 4. tó­nu­sú. Az in­dí­tás az alap­hang al­só és fel­ső ter­cé­vel hár­mas­hang­za­tot hoz lét­re; a kvint hang­ter­je­de­lem fel­fe­lé még egy hang­gal bő­vül. A dal­lam szer­ve­ző­ere­je a ská­la­me­net mel­lett egy-egy hang kö­rül­írá­sa: ez te­szi az éne­ket könnyen be­fo­gad­ha­tó­vá.

A him­nusz mű­for­dí­tá­sa meg­ta­lál­ha­tó Sík Sán­dor Him­nu­szok köny­vé­ben. Ha ezt össze­vet­jük éne­kes­köny­vünk szö­ve­gé­vel, elő­ször fel sem is­mer­jük a kö­zös for­rást. Vi­szont Sík szö­ve­ge – a la­tin nyo­mán – olyan tö­mör, hogy nem al­kal­mas ének­lés­re, an­nál in­kább Krisz­tust meg­szó­lí­tó me­di­tá­ci­ó­ra. „Hogy el ne öl­je ör­dö­gi / Ár­mány a föl­det, lo­bo­gó / Sze­rel­med­ben ma­gad vagy a / Ve­szett vi­lág­nak or­vo­sa. // Vi­lág köz bű­nét hogy le­ródd, / A ke­reszt­fá­ért el­ha­gyod / Ó szep­lő­te­len ál­do­zat / A szűz ölé­nek temp­lo­mát.”

Ecse­di Zsu­zsa