Cantate

Né­ha a meg­ér­tés­hez nem kell más, csu­pán egyet­len pil­lan­tás.

Mi­kor sze­münk kö­ve­ti a ne­gye­des hang­je­gyek so­rát, mint az ég ezer­nyi csil­la­gát, va­la­mi mé­lyen fel­is­me­ri a kó­sza je­lek tit­kát.

Nem vé­let­le­nül, nem ér­tel­met­le­nül!

Né­zem a kot­tát, nincs he­ves rit­mus­vál­ta­ko­zás, ám a hang­je­gyek be­jár­ják a vo­na­lak so­rát.

Aho­gyan az eget egy es­te alatt kör­be­ra­gyog­ják a mér­he­tet­len tá­vol­ban ra­gyo­gó na­pok, me­lyek ily messzi­ről, mint gyé­mánt­por vib­rá­ló fé­nye, hal­vá­nyan ra­gyog­nak.

Tö­ré­keny­nek tű­nik, majd vég­te­len­nek és ha­tal­mas­nak.

Az ég­ből egy csil­la­gos es­tén vaj­mi ke­ve­set ért­het meg egy te­lesz­kóp. Ta­lán csak meg­les­he­ti egy rész­let je­len­ték­te­len cso­dá­ját.

Ami ön­ma­gá­ban sem­mi.

Csak az ér­ti a lé­nye­gét, aki ér­zi.

Az Ég tit­kát!

Mint Im­ma­nu­el Kant!

A tö­ré­keny fi­lo­zó­fus is fel­te­kin­tett. Sé­ta­pál­cá­ja ta­lán ak­kor kop­pant Kö­nigs­berg egy ut­cá­já­nak macs­ka­kö­vén. Be­te­ges, tö­ré­keny tes­té­nek kel­lett a tá­masz, ám aka­ra­tá­hoz mér­he­tet­len szel­lem tár­sult. A két szel­lem ta­lál­ko­zott! Az övé és a Szent!

A fel­le­gek­re te­kint­ve, be­le­bor­zong­va ér­tet­te meg: csil­la­gos ég ra­gyog a lel­ké­ben is.

A szív­be írt tör­vény, az er­kölcs, ami­től több.

Ez oly ra­gyo­gó és gyö­nyö­rű, olyan fel­eme­lő, mint az ég­bolt fe­let­te.

Olyan ez, mint mi­kor az em­ber sze­me át­sik­lik a hang­je­gyek fe­lett, és el­mo­so­lyo­dik, mert be­lül meg­szó­lalt már a dal­lam, amely több pöttyö­zött hang­je­gyek­nél vagy le­írt vers­sza­kok­nál, több egy éne­kes­köny­vi ol­dal jegy­ze­té­nél. Ma­ga az ének, mely a lel­künk­ben la­kik.

Aho­gyan Ba­bits Mi­hály ír­ja:

„Meg­mon­dom a tit­kát, éde­sem a dal­nak:

Ön­ma­gát hall­gat­ja, aki dal­ra hall­gat.
Min­de­nik em­ber­nek a lel­ké­ben dal van,
és a sa­ját lel­két hall­ja min­den dal­ban.
És aki­nek szép a lel­ké­ben az ének,
az hall­ja a má­sok éne­két is szép­nek.”

Olyan ez, mint mi­kor az em­ber ré­gi ked­ves is­me­rős­re ta­lál, és az egy­mást meg­ta­lá­ló két szem­pár az öröm ben­ső­sé­ges fé­nyé­ben csil­lan. Tud­ják, kö­zük van egy­más­hoz, össze­fű­zi őket egy mély sze­re­tet. Meg­elő­le­ge­zett sze­re­tet!

Aho­gyan Jó­zsef At­ti­la ír­ja:

„Most már tu­dom őt min­den­kép­pen,
min­den dol­gá­ban tet­ten ér­tem.
S tu­dom is, mi­ért sze­ret en­gem –
tet­ten ér­tem az én szí­vem­ben.”

Al­ko­tóm, min­de­nek­nek al­ko­tó­ja. Meg­ér­tőm, Krisz­tu­som, lel­kek Lel­ke, te drá­ga, ti­tok­za­tos Is­ten. Tit­ka­i­dat so­ha meg nem fejt­he­tem: Hogy le­het a há­rom Egy? Mi vé­ge az élet­nek? Mi­ért oly ha­tal­ma­sak a min­de­nek?

Ami­kor azon­ban meg­érin­tesz, olyan az ne­kem, mint ked­ves dal­lam, amely lé­nye­met be­jár­ja, ame­lyet is­me­rek, amely­ben meg­is­me­rem ma­ga­mat és ma­gam­ban té­ge­det.

Ilyen ez a meg­ér­tés! Egy va­sár­na­pon, mi­kor egy­sze­ri­ben Is­ten je­len­lé­té­ben tér­det hajt az em­ber, mert tér­det hajt a szí­ve és ve­le együtt az or­go­na, a temp­lom, az Ég, a min­den.

Ő a Min­den!

Kopf And­rás