Evangélikusok

Moz­gal­mas na­pok van­nak mö­göt­tem. Ha min­dig ilye­nek len­né­nek a szom­ba­tok, va­sár­na­pok, min­den bi­zonnyal egye­dül a fi­zi­kai fá­radt­ság je­len­te­ne ter­het, de a lel­ket is csüg­gesz­tő fe­szült­sé­gek nagy ív­ben elke­rül­né­nek. Saj­nos ál­ta­lá­ban nem ez a hely­zet, ezért a szom­ba­ti – ke­rü­le­tünk­ben idén az el­ső – lel­kész­szen­te­lést, majd az egy év­vel ez­előtt sú­lyos vi­har­kárt szen­ve­dett, de az­óta szép új ru­há­ba öl­töz­te­tett kő­sze­gi temp­lo­munk új­ra­szen­te­lé­sét olyan ese­mény­ként rak­tá­ro­zom el em­lé­ke­ze­tem­ben, ame­lyek, tu­dom, nem­csak ne­kem, ha­nem so­kak­nak ma­ra­dék­ta­lan örö­möt je­len­tet­tek. Mi­vel ezek­ről a szom­bat­he­lyi és kő­sze­gi ese­mé­nyek­ről la­punk­ban má­sutt ol­vas­ha­tunk tu­dó­sí­tá­so­kat, most egy ré­gi, az édes­apám ha­lá­lá­nak nem­rég volt hat­va­na­dik év­for­du­ló­ja és a nyá­ri ká­ni­ku­la ál­tal fel­szín­re ho­zott em­lé­ke­met sze­ret­ném fel­idéz­ni, amely­ről pár év­vel ez­előtt a Vi­gi­lia ka­to­li­kus fo­lyó­irat­ban a „hét­köz­na­pi ke­resz­tény­ség­re” vo­nat­ko­zó kör­kér­dés­re a kö­vet­ke­ző­ket ír­tam.

Ha a hét­köz­na­pi, az­az a meg­élt ke­resz­tyén­ség „hí­vó­szót” hal­lom – bár ma­gam in­kább egy­faj­ta sa­já­tos va­rázs­szó­nak ne­vez­ném –, szin­te min­dig ugyan­az a gye­rek­ko­ri em­lék jut az eszem­be. Azt nem gon­dol­nám, hogy en­nek az az oka, hogy asszo­ci­á­ci­ós me­cha­niz­mu­som na­gyon el­tér az át­la­gos­tól. Ha van va­la­mi, ami el­tér at­tól, ti. az át­la­gos­tól, ak­kor az in­kább ma­ga az em­lék, sőt ta­lán he­lye­sebb azt mon­da­nom: az, aki­re ilyen­kor em­lé­ke­zem. 2001 ja­nu­ár­já­ban el­hunyt édes­anyám­ra gon­do­lok ilyen­kor. Az öz­vegy pap­né­ra, aki édes­apánk ko­rai és hir­te­len ha­lá­la után (1950-ben, éle­té­nek 46. évé­ben egy inf­lu­en­za szö­vőd­mé­nye­ként ki­ala­kult he­veny agy­hár­tya­gyul­la­dás vit­te el) negy­ven­éve­sen ma­radt egye­dül öt gyer­me­ké­vel, akik kö­zül a leg­idő­sebb ép­pen érett­sé­gi­re ké­szült, a leg­ki­sebb – ez vol­tam én – meg még is­ko­lá­ba se járt. Meg­győ­ző­dé­sem, rá iga­zán il­lett az evan­gé­li­kus kö­rök­ben jól is­mert és sok­szor hasz­nált ki­fe­je­zés, hogy amíg csak élt, Is­ten ke­gyel­mé­nek kol­du­sa volt. Kol­dus volt, de meg­elé­gí­tett kol­dus. (Az egy­há­zunk­ban köz­is­mert ha­gyo­mány sze­rint Lu­ther Már­ton utol­só le­írt sza­vai vol­tak ezek: Wir sind Bett­ler; hoc est ve­rum, az­az: Kol­du­sok va­gyunk; ez az igaz­ság.)

Amit el­mon­da­ni sze­ret­nék, va­la­mi­kor az ezer­ki­lenc­száz­öt­ve­nes évek de­re­kán tör­tént. Ek­kor édes­anyánk már mun­kát is ka­pott, ál­lást vál­lal­ha­tott. Nagy szó volt ez, hi­szen öz­vegy­sé­ge el­ső éve­i­ben még ez sem volt le­het­sé­ges. Mond­hat­nánk, él­te azt az éle­tet, amit ak­kor so­kan él­tek e ha­zá­ban. De már­is ki kell ma­ga­mat ja­ví­ta­nom, hi­szen még­sem volt ez ugyan­olyan élet. A ko­rai öz­vegy­ség ter­he és a volt-pap­né­ság bé­lye­ge bi­zony egé­szen sa­já­tos, ma már alig-alig el­gon­dol­ha­tó pró­ba­té­telt je­len­tett ak­ko­ri­ban. Tud­tam én azt – bár kis­ka­masz­ként szin­te csak Jó­zsef At­ti­la-i duz­zo­gás­sal („Hagy­ja a da­gadt ru­hát más­ra…”) tö­rőd­tem be­le –, hogy pap­né hi­va­tá­sa öz­vegy­sé­gé­vel sem szűnt meg. So­ka­kat is­tá­polt, „lel­ki­gon­do­zott” ek­kor is. Min­dig volt ide­je azok­ra, akik ügyes-ba­jos dol­ga­ik­kal meg­ke­res­ték, vagy akár az ut­cán egy ki­adós be­szél­ge­tés­re meg-meg­ál­lí­tot­ták. Így hát nem cso­da, hogy a ház­tar­tás­sal és a gye­re­ke­i­vel kap­cso­la­tos ten­ni­va­lók jócs­kán éj­sza­ká­ba nyú­ló­an igény­be vet­ték. De azért reg­gel­re az ágy mel­lé oda volt ké­szít­ve a tisz­ta fe­hér­ne­mű, és az örö­kös éj­sza­kai mű­szak­ban min­dig el­ké­szült a más­na­pi ebéd is…

Na­gyon me­leg, fül­ledt nyá­ri éj­sza­ka volt ak­kor, így él az em­lé­ke­ze­tem­ben. Ahogy vissza­gon­do­lok, azon nem is le­pőd­tem meg, ami­kor fel­ri­ad­tam, hogy a szo­ká­sos kony­hai zaj szű­rő­dött be a szo­bá­ba (ké­szült az ebéd), és az sem döb­ben­tett meg kü­lö­nös­kép­pen, hogy a haj­na­li de­ren­gés már ki­raj­zol­ta az ab­lak kon­túr­ja­it. De az a haj­na­li ének, édes­anyám éne­ke, úgy égett be­le em­lé­ke­ze­tem­be, hogy szin­te most is hal­lom. Ha va­la­mi szo­mo­rú éne­ket dú­dolt vol­na, biz­to­san nem lesz olyan meg­ha­tá­ro­zó em­lék szá­mom­ra az a haj­nal; vagy ha só­haj­toz­ni hal­lom, a gyer­me­ki együtt­ér­zés sze­líd szo­mo­rú­sá­gát biz­to­san meg­tar­tot­ta vol­na ma­gá­nak rég­volt gyer­mek­ko­rom. De a so­kat szen­ve­dett né­met lel­kész – mond­hat­nám akár bi­zo­nyos ér­te­lem­ben sors­tár­sá­nak is –, Pa­ul Ger­hardt jól is­mert ko­rál­ját éne­kel­te: „Hogy­ne di­csér­ném az Is­tent / Zen­ge­de­ző ének­kel, / Ki dol­gá­ban oly bölcs, oly szent, / És jót tesz min­de­nek­kel! / Ő min­den ál­dá­sok Aty­ja, / Csu­pa jó­ság, sze­re­tet, / Ki en­gem böl­csen ve­zet, / És hű szí­vét hoz­zám hajt­ja. / Min­den el­hagy, el­fe­led, / Is­ten vég nél­kül sze­ret. (EÉ 53,1)

Nem len­ne igaz, ha azt mon­da­nám, hogy ez a ko­ra haj­na­li him­nusz na­gyon meg­rá­zott. Nem meg­rá­zott, ha­nem mást mon­dott ez ak­kor ne­kem. Ha gye­rek vol­tam is, azért már nyi­la­doz­ni kez­dett a sze­mem, az ér­tel­mem a min­ket kö­rül­ve­vő vi­lág­ra. Né­ha a hal­vány­sár­ga irigy­ség is meg­kör­nyé­ke­zett, ha má­sok könnyebb éle­tét lát­tam. De lát­tam, hal­lot­tam azt is, hogy akik sok­kal jobb kö­rül­mé­nyek kö­zött, hoz­zánk ké­pest szin­te jó­mód­ban él­het­tek, hány­szor vol­tak te­le pa­nasszal, meg­ol­dat­lan prob­lé­mák­kal. És mi­lyen sok­szor lát­tam, hogy ép­pen ilyen is­me­rő­sök ke­res­ték édes­anyán­kat vi­gasz­ta­lá­sért, ta­ná­csért, lel­ki el­ső­se­gé­lyért. Ak­kor még csak sej­tet­tem, ké­sőbb az­tán egy­re job­ban meg­ér­tet­tem éle­té­nek a tit­kát. Ez a ti­tok nem volt más, sem több, sem ke­ve­sebb, mint az Is­ten­re ha­gyat­ko­zó, min­dent az ő ke­zé­ből el­fo­ga­dó és min­dent őrá ha­gyó fel­tét­len bi­za­lom. Vi­gasz­ta­ló, tar­tást adó erő volt szá­má­ra az evan­gé­li­um: „Ha Is­ten ve­lünk, ki le­het el­le­nünk? Aki tu­laj­don Fi­át nem kí­mél­te, ha­nem mind­nyá­jun­kért oda­ad­ta, hogy­ne aján­dé­koz­na ne­künk ve­le együtt min­dent?” (Róm 8,31b–32)

Ké­sőbb lát­tam édes­anyá­mat sír­ni is (oly­kor ma­gam is oka vol­tam könnye­i­nek), hal­lot­tam időn­ként be­teg­ség ter­he alatt só­haj­toz­ni is; de so­ha nem hal­lot­tam, hogy Is­tent vá­do­ló, sor­sát – ko­rai öz­vegy­sé­get, egyik gyer­me­ke ko­rai ha­lá­lát, sze­gény­sé­get, be­teg­sé­get – fel­hány­tor­ga­tó, per­le­ke­dő mon­da­tok hagy­ták vol­na el szá­ját.

Lu­ther sze­rint az iga­zi ke­resz­tyén rit­ka, mint a fe­hér hol­ló. Egyet­ér­tek ve­le. A hi­te­les Krisz­tus-ta­núk hi­á­nyá­tól szen­ved ma vi­lá­gunk. Szá­mom­ra a „hét­köz­na­pi ke­resz­tyén­ség” édes­anyánk éle­té­ben áb­rá­zo­ló­dott ki. Nem volt ő an­gyal, de szent volt – ab­ban az ér­te­lem­ben, ahogy azt a 20. szá­zad nagy svéd evan­gé­li­kus ér­se­ke, Nat­han Sö­der­blom olyan szé­pen mond­ta: „Szent az az em­ber, aki­nek az éle­te le­he­tet­len­né te­szi em­ber­tár­sai szá­má­ra, hogy két­ség­be von­ják Is­ten lé­te­zé­sét.”

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület