Evangélikusok

Ken­deh György – Gyur­ka bá­csi. Szin­te hi­he­tet­len, hogy idén má­jus 30-án nyug­díj­ba ment. Ha ta­lál­ko­zunk az Ül­lői úton, min­dig van egy-két jó sza­va az em­ber­hez, s be­szél­get­ni is olyan jó ve­le, mert ked­ves, köz­vet­len. Éle­té­ről, szol­gá­la­ta­i­ról is így me­sél. Lel­kész­fa­mí­lia tag­ja, ne­vét, csa­lád­ját min­den­ki jól is­me­ri egy­há­zunk­ban. Negy­ven­négy évet mind­össze két he­lyen: Gyu­lán és An­gyal­föl­dön töl­tött. De volt püs­pö­ki tit­kár Kál­dy Zol­tán mel­lett, és dia­kó­ni­ai ügy­vi­vő lel­kész­ként a sze­re­tet­szol­gá­la­tért is fe­lelt ti­zen­hat éven át.

– 1966-ban avat­tak lel­késszé. Már a vég­zés előtt so­főr­je vol­tam Kál­dy Zol­tán püs­pök­nek, így el­ső szol­gá­la­ti he­lyem a Dé­li Egy­ház­ke­rü­let püs­pö­ki hi­va­ta­la lett. Nyolc éven át vé­gez­tem tit­ká­ri szol­gá­la­tot mel­let­te, köz­ben egy évet Hal­lé­ban ta­nul­tam ösz­tön­díj­jal. 1974. feb­ru­ár 1-jé­vel ke­rül­tem Gyu­lá­ra, aho­vá meg­vá­lasz­tot­tak lel­kész­nek. Ti­zen­öt évet, éle­tünk leg­szebb idő­sza­kát töl­töt­tük ott. Nem csak azért volt szép, mert a gye­rme­ke­ink ott nőt­tek fel; olyan csa­lá­di­as kö­zös­ség­ben él­het­tünk, ami má­ig em­lé­ke­ze­tes. A szór­vá­nyok­ban is kis, meg­hitt gyü­le­ke­ze­tek vár­tak va­sár­na­pon­ként. Öröm­mel men­tünk. A leg­tá­vo­lab­bi te­rü­let Ko­má­di volt hat­van ki­lo­mé­ter­re; Tra­bant­tal jár­tam ki.

– Mi­lyen em­ber volt Kál­dy püs­pök kö­zel­ről?

– Több­fé­le em­lé­ket őr­zök ró­la. Jó volt a mun­ka­tár­sá­nak len­ni. Meg­volt a fel­ada­tom, ab­ban ön­ál­ló­sá­got adott, nem szólt be­le so­ha. A má­sik: pon­tos em­ber volt. En­gem mai na­pig ide­ge­sít a pon­tat­lan­ság – ta­lán mert apám is na­gyon pon­tos em­ber volt. Egy­szer kés­tem el. Kon­fe­ren­ci­á­ra men­tünk Gye­nes­di­ás­ra, reg­gel nyolc­ra. Káldy fél hat­ra várt. Saj­nos el­alud­tam, fél hét­kor éb­red­tem. Be­ug­rot­tam az au­tó­ba, s men­tem ér­te. A püs­pök azt mond­ta: „Hol­nap ve­szek ne­ked egy órát. De most nyolc­ra lent kell len­nünk.” Egész úton egy ár­va szót sem szólt. Nyolc előtt egy perc­cel be­for­dul­tunk az üdü­lő ka­pu­ján. Ak­kor így szólt: „Gra­tu­lá­lok.” És pont; el volt in­téz­ve.

So­kat hall­gat­tunk az au­tó­ban, nagy tá­vol­sá­gok alatt, oda-vissza egy-két mon­dat, ha el­hang­zott. Két oka volt en­nek: félt, hogy le­hall­ga­tó­ké­szü­lék van az au­tó­ban. Ké­sőbb ki­de­rült, volt is… A má­sik, hogy ő olyan­kor pi­hent. Va­sár­na­pi szol­gá­la­ta­i­ra lel­ki­leg ott han­go­ló­dott rá. Meg­bí­zott az em­ber­ben, amíg nem ta­pasz­tal­ta, hogy va­la­ki vissza­él a bi­zal­má­val. Őszin­te em­ber­nek is­mer­tem meg, de bi­zo­nyos, hogy na­gyon sok min­dent nem oszt­ha­tott meg a kör­nye­ze­té­vel. Nagy po­li­ti­kai nyo­más volt raj­ta, de a fe­szült­sé­get nem a mun­ka­tár­sa­in ve­zet­te le.

Em­be­ri tu­dott len­ni. Na­gyon sze­ret­te a gye­re­ke­ket, nagy fáj­dal­ma volt, hogy nem volt sa­ját gyer­me­ke.

– Mi­lyen volt Gyu­la evan­gé­li­kus­sá­ga a het­ve­nes évek­ben?

– Pa­pí­ron nyolc­száz fő, kö­rül­be­lül egy­har­ma­duk ak­tív. Gyu­la ér­tel­mi­sé­gi vá­ros, or­vo­sok­kal, jo­gá­szok­kal, köz­tiszt­vi­se­lők­kel. Szá­muk­ra ak­ko­ri­ban nem volt egy­sze­rű vál­lal­ni hi­tü­ket. Volt, akit fi­gyel­mez­tet­tek: jobb, ha nem jár a gyü­le­ke­zet­be, mert nem fog emel­ked­ni a rang­lét­rán. Két or­vos­csa­lád­ról is tu­dok, amely­nek a tag­jai en­nek el­le­né­re ak­tív ta­gok vol­tak. A va­sár­na­pi har­minc­öt-negy­ve­nes lét­szám fe­le egye­te­mi ta­ná­ri szint, a má­sik fe­le egy­sze­rű pa­raszt­em­ber. Olyan nyel­ven kel­lett be­szél­nem, ame­lyet meg­ér­tett a pro­fesszor is, és Ju­lis­ka né­ni is. Nem volt egy­sze­rű. Jó ér­zés­sel tölt el, hogy hu­szon­egy év után má­ig em­le­get­nek még a gyu­lai gyü­le­ke­zet­ben. A há­rom gye­re­künk, Tün­de, Ta­más és Pé­ter ott nőtt fel, má­ig tar­ta­nak ott szer­zett ba­rát­sá­ga­ik.

– Nem fájt a szí­ve Gyur­ka bá­csi­nak ott­hagy­ni Gyu­lát?

– Nyolc­van­ki­lenc ta­va­szán Reuss And­rás fel­hí­vott, hogy el­jön­nék-e An­gyal­föld­re. Meg­hív­tak pré­di­kál­ni, és jú­ni­us 1-jé­vel be is ik­tat­tak. Nem volt ide­gen te­rep: teo­ló­gus­ko­rom­ban és tit­kár­ként is szol­gál­tam ott több íz­ben. A kör­nye­zet meg­vál­to­zott: gyá­rak, la­kó­te­le­pek, hon­véd­sé­gi szál­lá­sok. Mun­kás­csa­lá­dok és ér­tel­mi­sé­gi­ek is lak­tak ott. Ami na­gyon más volt, mint Gyu­lán, hogy az „el­ső ge­ne­rá­ci­ós an­gyal­föl­di­ek” nem érez­ték annyi­ra ma­gu­ké­nak a gyü­le­ke­ze­tet. Ki­ala­kult egy sta­bil kö­zös­ség, de nem úgy, mint egy kis­vá­ros­ban. A lel­kész­nek kel­lett össze­tar­ta­ni őket. Azt pró­bál­tam foly­tat­ni, amit elő­de­im­től örö­köl­tem.

– Lel­kész­csa­lád tag­ja­ként át­vet­te és Pé­ter fi­á­nak to­vább is ad­ta a hi­va­tást. Édes­ap­ja meg­hur­col­ta­tá­sát a Ter­ror Há­za is do­ku­men­tál­ja. Hány lel­készt szám­lál­ha­tunk a Ken­deh csa­lád­ban?

– A szű­kebb csa­lád­ban nagy­apám, az ő fe­le­sé­gé­nek édes­ap­ja, Lau­kó Ká­roly, majd édes­apám, én, Pé­ter fi­am, La­ci uno­ka­öcsém; Tün­de lá­nyom hit­ta­nár és pap­né. Édes­apám test­vé­re pap­né a Blat­nicz­ky csa­lád­ban, ott is van né­hány lel­kész. Har­ma­di­kos gim­na­zis­ta ko­rom­ban dön­töt­tem el, hogy teo­ló­gi­á­ra me­gyek. A ma­gyar–tör­té­ne­lem szak is von­zott, bár 1961-ben, lel­ké­szi hát­tér­rel az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem­re nem­igen vet­tek vol­na fel. Édes­apám óvott a teo­ló­gi­á­tól. Azt mond­ta: „Lát­tad az éle­te­met.” (Ken­deh Györ­gyöt 1945-ben Ke­ken And­rás De­ák té­ri lel­késszel együtt le­tar­tóz­tat­ták. Bör­tön­be ke­rült, ké­sőbb Ki­star­csá­ra in­ter­nál­ták; há­rom gyer­me­ké­vel ki­te­le­pí­tet­ték. – A szerk.) Ám ez en­gem nem tán­to­rí­tott el, sőt in­kább mo­ti­vált. Pé­ter fi­a­mat pe­dig én pró­bál­tam óv­ni, de ő is na­gyon ha­tá­ro­zott volt. Bol­dog va­gyok, mert azt csi­nál­ja, amit na­gyon sze­ret.

– Ki a lel­készi pél­da­ké­pe?

– Édes­apám. Bár nem so­kat lát­tam lel­ké­szi mun­kát vé­gez­ni, mert a kis­tar­csai ott­hon ve­ze­té­se nem klasszi­kus lel­ké­szi mun­ka volt. Két­szer öt év volt, ami­kor a ke­len­föl­di gyü­le­ke­zet­ben lát­tam, ezek be­fo­lyá­sol­ták lel­ké­szi in­du­lá­so­mat és pá­lyá­mat. Sok min­dent át­vet­tem az ő gya­kor­la­tá­ból.

– Edit né­ni sze­mé­lyé­ben olyan tár­sa van, aki a csa­lád és a pap­né­szol­gá­lat mel­lett az egy­há­zi szol­gá­lat­ban is se­gí­tő­tár­sa.

– Fe­le­sé­gem Gyu­lán szer­zett köny­ve­lői ké­pe­sí­tést, és dol­go­zott ott is, il­let­ve itt, az Ül­lői úti or­szá­gos iro­dá­ban egé­szen 2008-ig. Egy­ház­ban va­ló szol­gá­la­ta és pénz­ügyi kép­zett­sé­ge ké­sőbb, ami­kor dia­kó­ni­ai ügy­vi­vő lel­kész let­tem, a mun­kám­ban fel­be­csül­he­tet­len se­gít­sé­get adott.

– A dia­kó­nia irán­ti el­kö­te­le­zett­ség is csa­lá­di örök­ség?

– Ez 56-ig vissza­nyú­lik. A for­ra­da­lom után jöt­tek a se­gély­cso­ma­gok. Ezek­nek a szál­lí­tá­sá­ban, pos­tá­zá­sá­ban édes­apám mel­lett – aki a se­gély­osz­tó bi­zott­ság ve­ze­tő­je volt – mi, gye­re­kek is részt vet­tünk. Édes­apám a ki­star­csai sze­re­tet­ott­hon­ba ke­rült gond­nok­nak, s ami­ben tud­tam, se­gí­tet­tem ne­ki. Ezek az előz­mé­nyek meg­ha­tá­ro­zó­ak let­tek to­váb­bi éle­tem­re. Gyu­lán, Bé­kés­csa­bán is vé­gez­tem dia­kó­ni­ai mun­kát. 89-ben Har­ma­ti Bé­la püs­pök úr bí­zott meg az ügy­vi­vő lel­ké­szi fel­adat­tal, ame­lyet nagy öröm­mel vál­lal­tam. A dia­kó­ni­ai mun­ka 89-től kez­dett el bő­vül­ni. Ak­kor ti­zen­hat sze­re­tet­in­téz­mé­nyünk volt, ma mint­egy negy­ven van. Az új in­dí­tá­sok, szer­ve­zé­sek mun­ká­ja rám is há­rult, s en­nek a gaz­da­sá­gi osz­tá­lyon Edit­ke volt a pénz­ügyi se­gí­tő­je. So­kat au­tóz­tam, jár­tam az or­szá­got. A dia­kó­ni­ai csa­pat test­vé­ri, csa­lá­di­as kö­zös­ség­gé vált, az ott­ho­nok ve­ze­tő­sé­ge egy dia­kó­ni­ai csa­lád­nak tar­tot­ta ma­gát. Egyik leg­szebb szol­gá­la­tom a dia­kó­ni­ai szol­gá­lat volt: idős, be­teg em­be­rek fel­ka­ro­lá­sa, szá­muk­ra ott­hon te­rem­té­se.

– Van ige, amely meg­ha­tá­ro­zó volt éle­te so­rán?

– Az az ige­sza­kasz ve­ze­tett, amit nagy­apám­tól örö­köl­tem. „…még az éle­tem sem drá­ga, csak hogy el­vé­gez­hes­sem fu­tá­so­mat és azt a szol­gá­la­tot, ame­lyet az Úr Jé­zus­tól azért kap­tam, hogy bi­zony­sá­got te­gyek az Is­ten ke­gyel­mé­nek evan­gé­li­u­má­ról.” (Ap­Csel 20,24) Test­vé­re­im be­ír­ták az ava­tá­som­kor ka­pott agen­dám­ba. Min­den va­sár­nap lát­tam, mi­kor ki­nyi­tot­tam. Négy­szer pré­di­kál­tam er­ről a tex­tus­ról: két ik­ta­tá­so­mon és két gyü­le­ke­ze­ti bú­csú­zá­som­kor.

– Egy lel­kész, mint tud­juk, nem megy vég­leg nyug­díj­ba…

– A hi­va­tás jel­le­gé­ből adó­dó­an nem. Ha szol­gá­lat­ra kér­nek bár­hol, öröm­mel el­vál­la­lom. To­la­kod­ni per­sze nem fo­gok. A dia­kó­ni­ai bi­zott­ság ülé­sén Itt­zés püs­pök úr kí­vánt ne­kem ál­dást a nyug­dí­jas évek­re, va­la­mint az oros­há­zi dia­kó­ni­ai bi­zott­ság tag­jai. Er­re azt fe­lel­tem: a dia­kó­ni­á­ból nem le­het nyug­díj­ba men­ni. Há­la Is­ten­nek, elég nagy a csa­lád: nyolc uno­kám van. Sze­ret­nék mi­nél több időt ve­lük töl­te­ni. A negy­ven év tör­té­né­se­it és ige­hir­de­té­se­it is rend­be kell még ten­ni.

Kő­há­ti Dó­ra