Napról napra

Va­sár­nap

Ezt mond­ta Dá­vid Ná­tán­nak: „Vét­kez­tem az ÚR el­len!” Ná­tán így fe­lelt Dá­vid­nak: „Az Úr is el­en­ged­te vét­ke­det, nem halsz meg.” 2Sám 12,13 (1Jn 3,6; Mt 28,16–20; Róm 6,3–8/9–11/; Zsolt 51) Mi­cso­da ret­te­ne­tes mély­ség­ből kel­lett Dá­vid­nak fel­ki­ál­ta­nia! Há­zas­ság­tö­rés és Uri­ás al­jas meg­gyil­ko­lá­sá­nak el­ter­ve­zé­se ter­hel­te a lel­két. Meg­bo­csát­ha­tat­lan bű­nök. Vagy még­is van me­ne­kü­lés Dá­vid­nak, és van me­ne­kü­lés ne­künk is, ami­kor bű­ne­ink terhe alatt fel­ki­ál­tunk? Ho­gyan le­het­sé­ges a sza­ba­du­lás? Ta­lán a vé­res ve­zek­lés, asz­ké­zis, le­mon­dás se­gít? En­nél több­re van szük­ség: alá­za­tos bűn­val­lás­ra és egész éle­tünk Is­ten ke­zé­be he­lye­zé­sé­re! Mond­hat­juk így is: le­bo­ru­lás­ra a Gol­go­tá­hoz! Egye­dül Krisz­tus ke­reszt­jé­nél csen­dül fel a fel­ol­do­zó szó: „Az Úr is el­en­ged­te vét­ke­det.” Kész vagy er­re? El­hi­szed, hogy ne­ked is kész meg­bo­csá­ta­ni az Is­ten?

Hét­fő

Ami ugyan­is nem lát­ha­tó be­lő­le: az ő örök ha­tal­ma és is­ten­sé­ge, az a vi­lág te­rem­té­sé­től fog­va al­ko­tá­sa­i­nak ér­tel­mes vizs­gá­la­ta ré­vén meg­lát­ha­tó. Róm 1,20 (Jób 9,8–9; 2Móz 14,15–22; Jn 4,27–42) So­kan „égen-föl­dön” ke­re­sik az Is­tent, de nem ta­lál­ják, pe­dig az ég és a föld is ró­la be­szél. Ku­tat­nak min­den­fe­lé, de nem hall­ják azt a cso­dá­la­tos pré­di­ká­ci­ót, ame­lyet a te­rem­tett vi­lág zeng Te­rem­tő­jé­ről. Pe­dig az Al­ko­tó­ról tesz bi­zony­sá­got ez a gyö­nyö­rű vi­lág, ame­lyet ott­ho­nunk­ként kap­tunk, amely­nek szép­sé­ge­i­ben na­pon­ként gyö­nyör­köd­he­tünk. Vedd ész­re, test­vé­rem, mert oly gyor­san el­sza­la­dunk szám­ta­lan cso­da mel­lett, oly könnyen meg­szok­juk éle­tünk, tes­tünk, vi­lá­gunk ezer­nyi szép­sé­gét!

Kedd

Meg­ko­ro­ná­zod az évet ja­va­id­dal. Zsolt 65,12 (Ap­Csel 14,17; Ap­Csel 2,32–40; Jn 4,43–54) A 65. zsol­tár­nak ez a cí­me: Há­la­adás lel­ki és tes­ti ja­va­kért. Cso­dá­la­tos zsol­tár egy olyan em­ber­től, aki nem­csak pa­nasz­kod­ni tu­dott, aki nem­csak a rosszat lát­ta ma­ga kö­rül, ha­nem ész­re­vet­te az Is­ten gond­vi­se­lé­sét is az éle­té­ben. Mi­lyen kü­lö­nös és szép ez a kép: Is­ten az, aki meg­ko­ro­náz­za az egész évet az ő ja­va­i­val. Légy há­lás azért, amit Is­ten­től kap­tál!

Szer­da

Meg­vi­gasz­ta­lom őket, örö­met szer­zek ne­kik a ki­ál­lott szen­ve­dés után. Jer 31,13 (Jn 11,40; Ap­Csel 16,23–34; Jn 5,1–9a) Mi­nap egy kö­zép­ko­rú hölgy meg­kér­dez­te tő­lem: „Lel­kész úr, mi­ért súj­tott az Is­ten en­gem annyi be­teg­ség­gel?” Én meg­for­dí­tot­tam a kér­dést:„Mi­ért olyan egész­sé­ges és bol­dog most?” Ez ter­mé­sze­tes? Ez nem tű­nik fel? Ezt nem kell meg­kér­dez­ni: „Mi­ért gyó­gyí­tott meg az Is­ten, mi­ért szólított meg, ami­kor ezt tény­leg nem ér­dem­lem meg?!” Is­ten örö­möt sze­rez ne­künk a szen­ve­dés után. Ne le­gyünk annyi­ra rö­vid­lá­tó­ak, hogy a leg­ki­sebb szen­ve­dést is azon­nal szá­mon kér­jük raj­ta, mi­köz­ben a leg­na­gyobb vi­gasz­ta­lást és örö­möt ész­re sem vesszük!

Csü­tör­tök

Krisz­tus mond­ja: „A szél ar­ra fúj, amer­re akar; hal­lod a zú­gá­sát, de nem tu­dod, hon­nan jön, és ho­va megy.” Jn 3,8 (1Kir 19,11–12; Mt 18,1–6; Jn 5,9b–18) A he­tek­ben át­élt ret­te­ne­tes szél­vi­ha­rok al­kal­má­val mind­annyi­an lát­tuk a szél ere­jét és mun­ká­ját ha­zánk­ban. Ezek­ben a na­pok­ban még in­kább el­gon­dol­koz­tam, hogy mi­lyen kü­lön­le­ges ter­mé­sze­ti je­len­ség a szél: he­te­kig ész­re sem vesszük, hogy van le­ve­gő kö­rü­löt­tünk, az­után ugyan­az a le­ve­gő ha­tal­mas erő­vel mu­tat­ja meg ma­gát. Jé­zus ez­zel a ter­mé­sze­ti je­len­ség­gel ma­gya­ráz­za meg Ni­ko­dé­mus­nak a Szent­lé­lek mun­ká­ját, hi­szen ilyen a Szent­lé­lek is – oly­kor nem érez­zük, de ak­kor is be­lő­le élünk, más­kor pe­dig vé­gig­sö­pör az éle­tün­kön vagy kö­zös­sé­ge­in­ken, és ki­for­gat a he­lyé­ről min­dent. Mind­ezt nem rom­bo­lás­ként te­szi, ha­nem ép­pen el­len­ke­ző­leg: ez­zel épít Is­ten­nek tet­sző éle­te­ket és gyü­le­ke­ze­te­ket.

Pén­tek

Áld­já­tok Is­tent a gyü­le­ke­ze­tek­ben! Zsolt 68,27 (Ap­Csel 2,44.46–47a; Jn 19,31–37; Jn 5,19–23) Az el­múlt he­tek­ben ké­szült el gyü­le­ke­ze­ti ter­münk fel­újí­tá­sa. El­ké­szült a szi­ge­te­lés, meg­újul­tak a nyí­lás­zá­rók, és új par­ket­ta ke­rült a pad­ló­ra. Ez­zel meg­va­ló­sult a mun­ka ki­seb­bik ré­sze – a na­gyobb min­dig ez­után jön: mind­azon dol­gok „meg­újí­tá­sa”, ame­lyek a fa­lak kö­zött tör­tén­nek. Meg­úju­ló ige­hir­de­tés, ige­hall­ga­tás, imád­ság, kö­zös­ség, úr­va­cso­ra­vé­tel. Mind­ezek ab­ban a pil­la­nat­ban vál­nak iga­zán élő­vé, ha a kö­zös­ség Is­tent áld­ja és di­cső­í­ti. Gyü­le­ke­ze­ti éle­tünk ak­kor kezd meg­újul­ni, ami­kor há­lát tu­dunk ad­ni Is­ten­nek mind­azért, amit tő­le kap­tunk. Kezd­jük el bát­ran, és va­ló­ban áld­juk Is­tent a gyü­le­ke­ze­te­ink­ben!

Szom­bat

Vizs­gálj meg, Is­te­nem, is­merd meg szí­ve­met! Pró­bálj meg, és is­merd meg gon­do­la­ta­i­mat! Nézd meg, nem já­rok-e té­ves úton, és ve­zess az örök­ké­va­ló­ság út­ján! Zsolt 139,23–24 (Jel 2,23; Jel 3,1–6; Jn 5,24–30) Bá­tor ké­rés ez az ige a ré­gen élt zsol­tá­ros­tól! Sok em­ber in­kább buj­kál­ni sze­ret­ne az Is­ten elől, el­rej­te­ni mind­azt, ami a szí­vé­ben van. Ez az em­ber más­hogy gon­dol­ko­zik, kész vál­lal­ni a szí­vé­ben le­vő rosszat is, azért, hogy ez­ál­tal meg tud­jon tisz­tul­ni. Nagy szük­sé­günk van ne­künk is ar­ra, hogy az Is­ten néz­zen rá az éle­tünk­re, ő pró­bál­jon meg min­ket, vizs­gál­ja meg gon­do­la­ta­in­kat, mert mi ma­gun­kat könnyen be­csap­hat­juk. Az ön­be­csa­pás­nak ko­moly ára le­het: le­té­rés az örök­ké­va­ló­ság út­já­ról, vagy­is kár­ho­zat. Et­től akar meg­men­te­ni min­ket az Is­ten az­zal, hogy igé­jé­vel na­pon­ként meg­vizs­gál min­ket, tük­röt ad elénk, meg­pró­bál, se­gít és ve­zet, hogy ne le­gyünk (örök) célt té­vesz­tett em­be­rek.

De­ák Lász­ló