A hét témája
Most múlt pontosan
A 8. országos evangélikus ifjúsági találkozóról beszámoló EvÉlet-szám vezércikkét egy „szélrózsás” fiatal jegyzi. A Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban idén érettségizett szerző múlt év augusztusában résztvevője volt a Lotz János nyári diákegyetem – szerkesztőségünk munkatársai által vezetett – médiaműhelyének.
Szélrózsa. Középkezdés. Velem? Na, akkor kezdem a közepéről. A Szélrózsát július 14. és 18. között egy messzi, „bőgő” városkában, Szarvason rendezték meg, ahol a lelki tisztulás mellett testünket a Holt-Körös békanyálával koszolhattuk be, amit még a csapokból folyó forró, kénes víz sem volt képes lemosni. Sebaj, csakhamar belenyugodtunk: ezt az öt napot békaszagúan töltjük el. Talán ez a békaszag lehetett az oka annak, hogy már első nap megharapott egy törpeharcsa, s hogy egész szombaton egy szál csuromvizes pólóban mászkáltam, a kiszáradástól való félelmemben. De más, ennél sokkal komolyabb rettegéseim is akadtak a héten.
Érdekes, hogy a Szélrózsára való érkezésünkkor mennyi terhet és félelmet cipelünk. Azt hiszem, minden terhet hordozó reménykedik, hogy a találkozó ideje alatt kicsit megkönnyebbül. Velem is valahogy így volt ez. Ahogy teltek a percek, órák, napok, egyre vidámabb lettem, és elhagytam a félelmeimet.
Egyik félelmem az otthon maradottakkal volt kapcsolatos. Nagymamám nagyon beteg, és féltem, mire hazajövök, már nem is fog megismerni, vagy valami még rosszabb történik. A másik a kezdetekkel kapcsolatos, hiszen a jövő tanévben egy külvilágtól elzárt kicsiny szigeten fogok tanulni, s így, hogy egyre közeledik a szeptember, mind félelmetesebb a dolog.
A kezdetekkel és az újrakezdésekkel foglalkozott többek között a Tamás-mise is. Voltam már jó pár Tamás-misén, de ez a mostani bombaként hatott rám. Én, aki az utóbbi fél évben ódzkodtam a kötöttségektől, liturgiáktól, a rendtől, olyan hatalmas élményként könyveltem el a keresők istentiszteletét, hogy nem férne el ebben az újságban. Ezúton is köszönet minden Tamás-misés emberkének. T-mise. Jobb veled a világ!
De sok más létemelő esemény is történt, mint például kedvenc M betűs együtteseim, a Mezítláb és a M.Is.K.A. koncertjei, a Kishúg zenéje, vagy amikor Zsuzskával és Melivel feküdtünk a Csendsátorban, csukott szemmel, élvezve az igazi csendet és nyugalmat, s közben – ahogy Zsuzska mondta – lelki szálak szövődtek köztünk, mint az Avatarban.
És ott volt az a bizonyos Hordó. A Hordó egy olyan program volt, ahol bárki felléphetett tudományával. A KIE-kávéház melletti kisszínpad este fél tizenegytől várt olyan egyéneket, akik ki mertek állni zenélni, énekelni. Egy kora este, amikor kis csoportunk a focipálya füvén henyélt, Ferkó előkapta közelben nyugvó gitárját, s hát mit ad Isten, énekelni kezdtünk. Ekkor mesélt a Hordóról, miközben a Most múlik pontosan című szám akkordjait próbáltuk kitalálni. Mire sötét lett, kitaláltuk az akkordokat, s már jött is az elhatározás: kiállunk a Hordóra, és előadjuk.
Persze elhatározni valamit mindig könnyebb, mint megvalósítani. Halogattuk a dolgot, jaj, ma be vagyok rekedve, jaj, ma túl fáradt vagyok, jaj, ma ez, jaj, ma az… Én meg közben egyre jobban féltem. Aztán végül elérkeztünk az utolsó estéhez, amikor nem volt mese, se menekvés, elő kellett adni. Hű, barátaim… borzasztóan rettegtem ám! Olyan mondatok jutottak eszembe, mint: nagyot akar a szarka, de nem bírja a… köhöm… stb. Még jobban bepánikoltam, amikor egy olyan kacsa csapta meg a fülemet, hogy a M.Is.K.A. ráadást ad a kisszínpadon. Na, neee, mondtam, én utánuk nem lépek fel, mert akkor nagyon be fogunk égni… A berezelési csúcspontot mégis akkor értem el, amikor már bent ültünk a kávéházban, és kiállt egy zenekar meg két éneklő lány, hogy – bátorításként az amatőröknek – elénekeljenek egy számot, még előttünk. És találjátok ki, mi volt az a szám, amit elő akartak adni! Hát igen: a Most múlik pontosan…
Először megijedtünk, mert te jó ég, nekik klarinétszólójuk is volt meg minden, ami kellett, nekünk meg maradt a ritmusra remegés. De aztán azt gondoltuk, ha fene fenét eszik, akkor is kiállunk most már.
Kimentem remegő lábbal, kapaszkodtam a mikrofonba, és elkezdtem énekelni. Ferkó meg gitározott. Egyszer csak beszállt mögöttünk a dob, egy másik gitár, a szintetizátor, és azon kaptam magam, hogy az emberek tapsolnak, beszállnak az éneklésbe, sőt volt, aki el is érzékenyült. Ez volt a legszebb dolog, ami történhetett, a legnagyobb biztatás, hogy ne féljek. És egyszer csak azt éreztem, hogy most múlik pontosan a félelmem, engedem, hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem…
Aznap éjjel a barátaimmal a strandon lógtunk. Nagyon fáradt voltam, és elaludtam a stégen. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy körülöttem áll egy kis tömeg, és azt éneklik: „Boldog szű-lí-na-pot, Léna…!” Hú, olyan boldog lettem! Meglepett az esemény, és félálomban valahogy rájöttem, nem kell félnem, hogy mi lesz, hogy találkozom-e olyan emberekkel, akikkel nem szeretnék, és nem kell izgulnom azon, hogy mi lesz jövőre, hanem Istenre kell bíznom az egészet, mert ő tudja, hogy minek örülök a legjobban. És ezt már többször meg is mutatta. Ámen.
Vida Mária Magdolna, alias Léna