A hét témája

A 8. or­szá­gos evan­gé­li­kus if­jú­sá­gi ta­lál­ko­zó­ról be­szá­mo­ló EvÉ­let-szám ve­zér­cik­két egy „szél­ró­zsás” fi­a­tal jegy­zi. A De­ák Té­ri Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um­ban idén érett­sé­gi­zett szer­ző múlt év au­gusz­tu­sá­ban részt­ve­vő­je volt a Lotz Já­nos nyá­ri di­ák­egye­tem – szer­kesz­tő­sé­günk mun­ka­tár­sai ál­tal ve­ze­tett – mé­dia­mű­he­lyé­nek.

Szél­ró­zsa. Kö­zép­kez­dés. Ve­lem? Na, ak­kor kez­dem a kö­ze­pé­ről. A Szél­ró­zsát jú­li­us 14. és 18. kö­zött egy messzi, „bő­gő” vá­ros­ká­ban, Szar­va­son ren­dez­ték meg, ahol a lel­ki tisz­tu­lás mel­lett tes­tün­ket a Holt-Kö­rös bé­ka­nyá­lá­val ko­szol­hat­tuk be, amit még a csa­pok­ból fo­lyó for­ró, ké­nes víz sem volt ké­pes le­mos­ni. Se­baj, csak­ha­mar be­le­nyu­god­tunk: ezt az öt na­pot bé­ka­sza­gú­an tölt­jük el. Ta­lán ez a bé­ka­szag le­he­tett az oka an­nak, hogy már el­ső nap meg­ha­ra­pott egy tör­pe­har­csa, s hogy egész szom­ba­ton egy szál csu­rom­vi­zes pó­ló­ban mász­kál­tam, a ki­szá­ra­dás­tól va­ló fé­lel­mem­ben. De más, en­nél sok­kal ko­mo­lyabb ret­te­gé­se­im is akad­tak a hé­ten.

Ér­de­kes, hogy a Szél­ró­zsá­ra va­ló ér­ke­zé­sünk­kor mennyi ter­het és fé­lel­met ci­pe­lünk. Azt hi­szem, min­den ter­het hor­do­zó re­mény­ke­dik, hogy a ta­lál­ko­zó ide­je alatt ki­csit meg­könnyeb­bül. Ve­lem is va­la­hogy így volt ez. Ahogy tel­tek a per­cek, órák, na­pok, egy­re vi­dá­mabb let­tem, és el­hagy­tam a fé­lel­me­i­met.

Egyik fé­lel­mem az ott­hon ma­ra­dot­tak­kal volt kap­cso­la­tos. Nagy­ma­mám na­gyon be­teg, és fél­tem, mi­re ha­za­jö­vök, már nem is fog meg­is­mer­ni, vagy va­la­mi még rosszabb tör­té­nik. A má­sik a kez­de­tek­kel kap­cso­la­tos, hi­szen a jö­vő tan­év­ben egy kül­vi­lág­tól el­zárt ki­csiny szi­ge­ten fo­gok ta­nul­ni, s így, hogy egy­re kö­ze­le­dik a szep­tem­ber, mind fé­lel­me­te­sebb a do­log.

A kez­de­tek­kel és az új­ra­kez­dé­sek­kel fog­lal­ko­zott töb­bek kö­zött a Ta­más-mi­se is. Vol­tam már jó pár Ta­más-mi­sén, de ez a mos­ta­ni bom­ba­ként ha­tott rám. Én, aki az utób­bi fél év­ben ódz­kod­tam a kö­tött­sé­gek­től, li­tur­gi­ák­tól, a rend­től, olyan ha­tal­mas él­mény­ként köny­vel­tem el a ke­re­sők is­ten­tisz­te­le­tét, hogy nem fér­ne el eb­ben az új­ság­ban. Ez­úton is kö­szö­net min­den Ta­más-mi­sés em­ber­ké­nek. T-mi­se. Jobb ve­led a vi­lág!

De sok más lét­eme­lő ese­mény is tör­tént, mint pél­dá­ul ked­venc M be­tűs együt­te­se­im, a Me­zít­láb és a M.Is.K.A. kon­cert­jei, a Kis­húg ze­né­je, vagy ami­kor Zsuzs­ká­val és Me­li­vel fe­küd­tünk a Csend­sá­tor­ban, csu­kott szem­mel, él­vez­ve az iga­zi csen­det és nyu­gal­mat, s köz­ben – ahogy Zsuzs­ka mond­ta – lel­ki szá­lak szö­vőd­tek köz­tünk, mint az Ava­tar­ban.

És ott volt az a bi­zo­nyos Hor­dó. A Hor­dó egy olyan prog­ram volt, ahol bár­ki fel­lép­he­tett tu­do­má­nyá­val. A KIE-ká­vé­ház mel­let­ti kis­szín­pad es­te fél ti­zen­egy­től várt olyan egyé­ne­ket, akik ki mer­tek áll­ni ze­nél­ni, éne­kel­ni. Egy ko­ra es­te, ami­kor kis cso­por­tunk a fo­ci­pá­lya fü­vén he­nyélt, Fer­kó elő­kap­ta kö­zel­ben nyug­vó gi­tár­ját, s hát mit ad Is­ten, éne­kel­ni kezd­tünk. Ek­kor me­sélt a Hor­dó­ról, mi­köz­ben a Most mú­lik pon­to­san cí­mű szám ak­kord­ja­it pró­bál­tuk ki­ta­lál­ni. Mi­re sö­tét lett, ki­ta­lál­tuk az ak­kor­do­kat, s már jött is az el­ha­tá­ro­zás: ki­ál­lunk a Hor­dó­ra, és elő­ad­juk.

Per­sze el­ha­tá­roz­ni va­la­mit min­dig könnyebb, mint meg­va­ló­sí­ta­ni. Ha­lo­gat­tuk a dol­got, jaj, ma be va­gyok re­ked­ve, jaj, ma túl fá­radt va­gyok, jaj, ma ez, jaj, ma az… Én meg köz­ben egy­re job­ban fél­tem. Az­tán vé­gül el­ér­kez­tünk az utol­só es­té­hez, ami­kor nem volt me­se, se me­nek­vés, elő kel­lett ad­ni. Hű, ba­rá­ta­im… bor­zasz­tó­an ret­teg­tem ám! Olyan mon­da­tok ju­tot­tak eszem­be, mint: na­gyot akar a szar­ka, de nem bír­ja a… kö­höm… stb. Még job­ban be­pá­ni­kol­tam, ami­kor egy olyan ka­csa csap­ta meg a fü­le­met, hogy a M.Is.K.A. rá­adást ad a kis­szín­pa­don. Na, ne­ee, mond­tam, én utá­nuk nem lé­pek fel, mert ak­kor na­gyon be fo­gunk ég­ni… A be­re­ze­lé­si csúcs­pon­tot még­is ak­kor ér­tem el, ami­kor már bent ül­tünk a ká­vé­ház­ban, és ki­állt egy ze­ne­kar meg két ének­lő lány, hogy – bá­to­rí­tás­ként az ama­tő­rök­nek – el­éne­kel­je­nek egy szá­mot, még előt­tünk. És ta­lál­já­tok ki, mi volt az a szám, amit elő akar­tak ad­ni! Hát igen: a Most mú­lik pon­to­san…

Elő­ször meg­ijed­tünk, mert te jó ég, ne­kik kla­ri­nét­szó­ló­juk is volt meg min­den, ami kel­lett, ne­künk meg ma­radt a rit­mus­ra re­me­gés. De az­tán azt gon­dol­tuk, ha fe­ne fe­nét eszik, ak­kor is ki­ál­lunk most már.

Ki­men­tem re­me­gő láb­bal, ka­pasz­kod­tam a mik­ro­fon­ba, és el­kezd­tem éne­kel­ni. Fer­kó meg gi­tá­ro­zott. Egy­szer csak be­szállt mö­göt­tünk a dob, egy má­sik gi­tár, a szin­te­ti­zá­tor, és azon kap­tam ma­gam, hogy az em­be­rek tap­sol­nak, be­száll­nak az ének­lés­be, sőt volt, aki el is ér­zé­ke­nyült. Ez volt a leg­szebb do­log, ami tör­tén­he­tett, a leg­na­gyobb biz­ta­tás, hogy ne fél­jek. És egy­szer csak azt érez­tem, hogy most mú­lik pon­to­san a fé­lel­mem, en­ge­dem, hadd men­jen, sza­lad­jon ki­fe­lé be­lő­lem…

Az­nap éj­jel a ba­rá­ta­im­mal a stran­don lóg­tunk. Na­gyon fá­radt vol­tam, és el­alud­tam a sté­gen. Haj­na­li há­rom­kor ar­ra éb­red­tem, hogy kö­rü­löt­tem áll egy kis tö­meg, és azt ének­lik: „Bol­dog szű-lí-na-pot, Lé­na…!” Hú, olyan bol­dog let­tem! Meg­le­pett az ese­mény, és fél­álom­ban va­la­hogy rá­jöt­tem, nem kell fél­nem, hogy mi lesz, hogy ta­lál­ko­zom-e olyan em­be­rek­kel, akik­kel nem sze­ret­nék, és nem kell iz­gul­nom azon, hogy mi lesz jö­vő­re, ha­nem Is­ten­re kell bíz­nom az egé­szet, mert ő tud­ja, hogy mi­nek örü­lök a leg­job­ban. És ezt már több­ször meg is mu­tat­ta. Ámen.

Vi­da Má­ria Mag­dol­na, ali­as Lé­na