Keresztény szemmel

Nem tu­dom, hogy és mi­ként, de sze­re­tett ha­zám, Ro­má­nia ré­geb­bi és újabb tör­té­ne­te ar­ról hí­res, hogy eu­ró­pai szom­szé­da­i­hoz ké­pest szé­pen szól­va fá­zis­el­to­ló­dás­ban van. Ezt egy ál­ta­lam és so­kak ál­tal igen nagy­ra be­csült iro­da­lom­tör­té­nész és kul­túr­szo­cio­ló­gus, Eu­gen Lo­vi­nes­cu sok­kal egy­sze­rűb­ben úgy fo­gal­maz­ta meg, hogy tud­ni­il­lik Ro­má­nia, pon­to­sab­ban a ro­mán­ság fej­lett­sé­ge az eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ció ütem­ter­vé­hez ké­pest aszink­ron­ban van. Mint ír­ta, meg­ké­sett nem­zet va­gyunk a kon­ti­nens dél­ke­le­ti sar­kán, két ci­vi­li­zá­ció ha­tá­rán.

1. óta szá­munk­ra, a va­la­mi­ko­ri „Tün­dér­kert” la­kói szá­má­ra is ke­se­rű evi­den­cia lett, hogy itt va­la­hogy min­dig min­den ké­sőbb tör­té­nik. Az is igaz, hogy van en­nek nem­csak rossz, de – né­mely, kor­mány­op­ti­miz­mus­tól és ha­za­sze­re­tet­től túl­fű­tött po­li­ti­kus sze­rint – ki­mon­dot­tan jó ol­da­la is. Mert­hogy így van ez az­zal a ren­ge­teg rosszal, szennyel, be­te­ges je­len­ség­gel, ilyen-olyan tár­sa­dal­mi őrült­ség­gel is, amely az al­kony­ra ítélt Nyu­ga­ton be­üt, s az­tán csak jó­val ké­sőbb, ta­lán „le­tisz­tult”, „erőt­len” for­má­ban ér­ke­zik hoz­zánk.

Itt van pél­dá­ul a ször­nyű gaz­da­sá­gi vál­ság ese­te is. Két, ha nem há­rom év­vel ez­előtt ke­mé­nyen meg­ráz­ta Ame­ri­ká­nak és Eu­ró­pá­nak az észak­nyu­ga­tibb fe­lét. Mint­egy két éve tör­té­nel­mi ve­tély­tár­sunk, Ma­gyar­or­szág is meg­kezd­te gaz­da­sá­gi ámok­fu­tá­sát; má­ra ta­lán lát­ja a túl­só par­tot, és ké­pes lesz fel­fe­lé íve­lő pá­lyá­ra áll­ni.

Mi pe­dig ép­pen most kezd­jük, nyil­ván pi­cit ké­sőbb. Az elő­re­jel­zé­sek­ből és a már érez­he­tő tü­ne­tek­ből már­is ar­ra le­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy a „vár­va várt” gaz­da­sá­gi vál­ság nem­csak hogy két évet ké­sett, de ami itt van, az hat­vá­nyo­zott ere­jű, és itt­ho­ni rá­ter­mett­ség­gel tö­ké­le­te­sí­tett for­má­ban fog le­csa­pód­ni.

Ami a kés­le­ke­dést il­le­ti, van ez úgy is, hogy míg Eu­ró­pa bol­do­gab­bik fe­lén, pél­dá­ul a szom­széd­ban au­tó­pá­lyák so­ka­sá­gán gyor­san és ké­nyel­me­sen el le­het jut­ni a cél­hoz, ad­dig mi, ha­gyo­mány­ápo­lók a ká­tyúk, il­let­ve kü­lön­fé­le csa­tan­go­ló ál­lat­faj­ták ke­rül­ge­té­sé­vel sa­já­tít­juk el a jobb­faj­ta ve­ze­tés tech­ni­ká­ját. Lám, min­den rossz­ban van va­la­mi jó is.

Az­tán itt van ez a luszt­rá­ci­ós, múlt­át­vi­lá­gí­tá­si hisz­té­ria­hul­lám. Ha­gyo­má­nya­ink­hoz hí­ven a rend­szer­vál­tást kö­ve­tő hu­sza­dik év­ben jöt­tünk rá, hogy most már nem­csak re­to­ri­kai, de va­la­hogy jo­gi szin­ten is „szem­be kel­le­ne néz­ni a múlt­tal”. Ez egyéb­ként há­lás té­ma, mert lát­va a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nye­ket az az ér­zé­sem tá­madt, hogy ez az egész „meg­tisz­tu­lá­si” jó szán­dék ha­son­ló a ku­tya­köly­kök­nek oda­do­bott gu­mi­csont­hoz, amely foly­to­no­san rág­ha­tó, de nem emészt­he­tő. Ná­lunk ar­ra gon­dol­tak, hogy ne csak a vo­na­tok kés­se­nek egy­re rend­sze­re­seb­ben meg a ci­vi­li­zá­ció – le­gyen ez így a luszt­rá­ci­ó­val is, amely ha po­zi­tív ered­ményt nem is na­gyon, fruszt­rá­ci­ót an­nál töb­bet fog ered­mé­nyez­ni.

Húsz év után azt is mond­hat­nánk, hogy egy ki­csit el­ké­sett a luszt­rá­ció. Ha em­lé­ke­ze­tem nem csal, 1990 már­ci­u­sá­ban a te­mes­vá­ri for­ra­da­lom szel­le­mét és cél­ki­tű­zé­se­it ápo­ló Te­mes­vár Tár­sa­ság ki­adott egy ti­zen­há­rom pon­tos nyi­lat­ko­za­tot. Nyol­ca­dik pont­ja ar­ról szólt, hogy az el­ső há­rom tör­vény­ke­zé­si cik­lus­ra meg kell til­ta­ni a volt kom­mu­nis­ta ve­ze­tők, ak­ti­vis­ták és a volt Se­cu­ri­ta­te (a hír­hedt ro­mán tit­kos­rend­őr­ség) tiszt­je­i­nek a meg­vá­laszt­ha­tó­sá­gát. Ez ak­kor nagy zaj­jal, csin­nad­rat­tá­val, bal­ká­ni ügyes­ke­dés­sel szé­pen meg­hi­ú­sult, a kér­dés po­li­ti­ka­i­lag szub­li­má­ló­dott, át­ala­kult, erőt­le­nül le­csen­gett. Most, ami­kor szin­te oka­fo­gyot­tá vált, új­ra elő­vet­ték, hadd le­gyen még egy kis rág­ni va­ló gu­mi­csont a több­ség­nek.

Bár a hí­res po­li­ti­ka­tör­té­nész, Sa­mu­el P. Hun­ting­ton sze­rint a rend­szer­vál­tás el­ső két évé­ben, fris­si­ben és me­le­gé­ben kel­lett vol­na le­bo­nyo­lí­ta­ni az egész át­vi­lá­gí­tást – tit­kos­rend­őr­sé­get, kom­mu­nis­ta pár­tot, a tit­kos és fé­lig tit­kos le­vél­tá­ra­kat –, ez va­la­hogy, egy-két ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, se­hol sem tör­tént meg a va­la­mi­ko­ri bé­ke­tá­bor­ban. Az egész mo­rá­lis tisz­tu­lás kér­dé­se – vé­le­mé­nyem sze­rint – egy­faj­ta tár­sa­dal­mi utó­pi­á­vá vál­to­zott, sok­kal in­kább a po­li­ti­kai játsz­mák, le­szá­mo­lá­sok és zsa­ro­lá­sok esz­kö­zé­vé vált.

Ugyan­csak Hun­ting­ton ál­lí­tot­ta, hogy a dik­ta­tú­rák­ból ki­ke­rü­lő, fel­sza­ba­dult, rend­szer­vál­tó tár­sa­dal­mak ál­ta­lá­ban két­fé­le­kép­pen vi­szo­nyul­nak a ré­gi rend­szer ura­i­hoz: az egyik a vád és bün­te­tés, a má­sik a bo­csá­nat és fe­le­dés. Ro­má­nia luszt­rá­ci­ós ügy­kö­dé­se en­nek lát­szik va­la­me­lyest el­lent­mon­da­ni.

Mi af­fé­le har­ma­dik­uta­sok let­tünk. Ha már vád és bün­te­tés nem lett, nem le­he­tett, in­kább a ré­gi ap­pa­rat­csi­kok ha­za­fi­as­sá­gát mél­ta­tó ki­tün­te­té­sek és ki­emelt nyug­dí­jak kö­vet­kez­tek, és – ma­gyar­or­szá­gi­as­ra le­for­dít­va – Bisz­ku-fé­le „bűn és bün­tet­len­sé­get”, a ma­gyar­or­szá­gi­hoz ha­son­ló „ró­zsa­dom­bi lak­ha­tá­si ak­ci­ó­kat” lát­hat­tunk. Más­részt bo­csá­nat sem le­he­tett, mert ugyan bűn volt, a kom­mu­niz­must el­ítél­tük ke­resz­tül-ka­sul, csak bű­nös nem ke­rült, aki­nek meg­bo­csát­hat­tunk vol­na.

Fe­le­dés­ről sem igen le­he­tett szó, mert amit ele­ve nem tu­dunk, s akik ele­ve nem lé­tez­tek, azt és azo­kat el­fe­lej­te­ni elég ne­héz lett vol­na. Mi ma­radt? A har­ma­dik út, a tra­di­ci­o­ná­lis Ro­ma­ni­an way: ki­vár­ni, el­kés­ni. S mi­re a „nem lé­te­ző” eset­le­ges vád­lot­tak húsz év múl­tán bol­do­gan él­vez­he­tik ki­emelt nyug­dí­ju­kat, ér­té­kes utó­da­ik pe­dig el­fog­lal­ták az új rend­szer kulcs­po­zí­ci­ó­it, nyil­ván az egye­dül őket meg­il­le­tő, jól jö­ve­del­me­ző, biz­tos he­lye­ket, már jö­he­tett a luszt­rá­ció.

Egyes na­i­vak örö­mé­re má­jus 19-én el­fo­gad­ta a par­la­ment a luszt­rá­ci­ós tör­vényt, az­zal a fel­ki­ál­tás­sal, hogy jobb ké­sőn, mint so­ha. És ek­kor kö­vet­ke­zett az iga­zi cso­da, a hu­szár­vá­gás, olyan bal­ká­ni mód­ra. Jú­ni­us 7-én az al­kot­mány­bí­ró­ság, kő­ke­mé­nyen in­do­kol­va, al­kot­mány- és de­mok­rá­cia­el­le­nes­nek mi­nő­sí­tet­te a tör­vényt, és ha­tá­lyon kí­vül he­lyez­te.

Ezek után min­den­ki csak vo­no­gat­ta a vál­lát, cso­dál­ko­zott, és kö­vet­kez­tek a vég­te­len „Mi­ért?”-ek. Sok-sok mi­ér­tünk­re Szé­kely Er­vin po­li­ti­kai elem­ző vá­la­sza si­ke­re­dett ta­lán a leg­som­má­sabb­ra, aki igen­csak fe­jén ütöt­te a szö­get. Hogy te­hát mi­ért is? Egy­sze­rű­en azért, mert Bá­lint ka­to­na, a macs­ka sző­rös, és nem bo­rot­vál­ko­zik.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület