A hét témája

A Ni­ko­dé­mu­sok órá­ja ép­pen elég jó cím ah­hoz, hogy fel­kelt­se ér­dek­lő­dé­se­met, és be­ül­jek a Pe­rem sá­tor sar­ká­ba. Egy olyan prog­ram­ra, amely azt hir­de­ti ma­gá­ról, hogy azok­nak szól, akik­nek in­kább kér­dé­se­ik van­nak, mint vá­la­sza­ik.

Csak ke­reszt­ne­vek hang­za­nak el a be­mu­tat­ko­zás­kor, de nem is kell több. Az asz­ta­lon fel­ha­so­ga­tott pa­pír­csí­kok, mind­egyi­ken egy-egy kér­dés, min­den­ki kap is be­lő­lük. Né­me­lyik egész könnyed, né­me­lyik vi­szont annyi­ra mély, hogy két­sé­ge­im tá­mad­nak afe­lől, hogy az asz­tal kö­rül ülő fi­a­ta­lok ér­dem­ben részt tud­nak-e majd ven­ni a be­szél­ge­tés­ben. A kö­zös vá­lasz­tás ered­mé­nye vi­szont va­ló­ban iz­gal­mas: kö­zép­sze­rű­ek-e, alá­za­to­sak-e, lú­ze­rek-e a ke­resz­té­nyek?

Pa­pír­lap­ra ír­hat­juk le a gon­do­la­ta­in­kat, és utá­na min­den­ki­nek két per­ce van, hogy el­mond­ja. Eb­ben a fá­zis­ban még sen­ki nem za­var­hat­ja a má­si­kat köz­be­szó­lás­sal, a dia­ló­gus csak ez­után kez­dő­dik. Sa­ját kis ha­tá­ro­zott el­kép­ze­lé­se­im bás­tyái mö­gül fő­ként az tű­nik fel, hogy az idő­seb­bek in­kább te­o­re­ti­ku­san kö­ze­lí­te­nek a kér­dés­hez, míg a fi­a­ta­lok in­kább az ál­ta­luk meg­élt prob­lé­mák fe­lől. És szin­te mind­egyi­kük­nél elő­ke­rül, hogy mennyi­re ne­héz – az egy­há­zi ok­ta­tás ber­ke­in be­lül is – meg­él­ni a hi­tü­ket.

Zsu­zsa né­ha köz­be­szól. Te­rel­ge­ti a be­szél­ge­tést, szót ad a rég­óta hall­ga­tók­nak, utat en­ged an­nak, hogy több ol­dal­ról te­kint­sünk a té­má­ra. Ke­resz­tény­nek len­ni nem kö­zép­sze­rű, hi­szen hí­vő­ként él­ni már nem át­la­gos. A cél nél­kü­li már­tí­rom­ság bu­ta­ság, és ép­pen hogy nem ke­resz­té­nyi. Az alá­zat pe­dig nem a meg­alá­zott­ság tű­ré­se. Né­ha úgy tű­nik, hogy lel­ki­gon­do­zás is fo­lyik. Lé­lek­ápo­lás min­den­kép­pen.

Ni­ko­dé­mu­sok órá­ja. Csa­ló­ka el­ne­ve­zés. Nem­csak a meg­ér­te­ni vá­gyó, csak kér­dé­se­i­ről is­mert fa­ri­ze­us ne­vé­nek töb­bes szá­ma, ha­nem már az idő­tar­tam mi­att is. Mé­cses­fé­nyek­kel meg­vi­lá­gí­tott be­szél­ge­té­sünk­ből csak­nem há­rom óra múl­tán ál­lunk fel. Sze­münk már rég­óta al­kal­maz­ko­dott a fél­ho­mály­hoz, így az er­dei út tisz­tán ki­ve­he­tő. Lép­te­i­met csak gon­do­la­ta­im las­sít­ják, azok­ból vi­szont az­nap es­te ten­ger­nyi szü­le­tett…

Nagy Ben­ce