A hét témája

Két nap kü­lönb­ség­gel ült or­go­ná­hoz a sztár és a „csend­ben te­het­sé­ges” mű­vész. A 2010-es Szél­ró­zsa szer­ve­zői ugyan­is az egy­há­zunk szű­kebb hold­ud­va­rá­hoz nem tar­to­zó or­go­nis­ták kö­zül Var­nus Xa­vért és Fassang Lász­lót is meg­hív­ták egy-egy est­re a Kö­rös-par­ti vá­ros­ba.

A ta­lál­ko­zó má­so­dik es­té­jén zsú­fo­lá­sig meg­telt a szar­va­si Ótemp­lom föld­szint­je. A prog­ram „hú­zó ne­ve” két­ség­te­le­nül Var­nus Xa­vér volt, aki ma min­den bi­zonnyal a leg­is­mer­tebb or­go­na­mű­vé­sze ha­zánk­nak. Egy­kor Kis­té­té­nyi Me­lin­da és Le­hot­ka Gá­bor ta­nít­vá­nya volt a bu­da­pes­ti Ze­ne­aka­dé­mi­án, ké­sőbb Pier­re Co­cherau-nak, a pá­ri­zsi No­tre Dame or­go­nis­tá­já­nak nö­ven­dé­ke lett. Leg­töb­ben azon­ban el­ső­sor­ban a bul­vár­la­pok­ból is­me­rik. Nép­sze­rű­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en vi­szont ta­lán olya­nok is be­ül­nek Ba­chot hall­gat­ni egy-egy kon­cert­jé­re, akik leg­fel­jebb a mo­bil­te­le­fon­juk csen­gő­hang­ja­ként is­me­rik a ba­rokk mes­ter né­hány tak­tu­sát. Var­nus Szar­vas­ra a Ta­lam­ba ütő­együt­tes­sel ér­ke­zett, amely a ko­moly­ze­ne mel­lett elő­sze­re­tet­tel ját­szik dzsesszt és könnyű­ze­nei át­ira­to­kat is.

A kon­cert ele­jén Lá­zár Zsolt kö­szön­töt­te a kö­zön­sé­get, amely­nek so­ra­i­ban – a szél­ró­zsás fi­a­ta­lok mel­lett – hely­bé­li ér­dek­lő­dők is szép szám­mal akad­tak. A helyi igaz­ga­tó lel­kész öröm­mel mond­ta el, hogy a szar­va­si­ak büsz­kék az ótemp­lo­mi or­go­ná­ra, amely a fel­lel­he­tő ira­tok sze­rint a temp­lom fel­épí­té­sé­nél is több pénz­be ke­rült. A fel­ve­ze­tés után azon­ban hi­á­ba vár­ta a pub­li­kum a drá­ga hang­szer meg­szó­la­lá­sát, a mű­vész ugyan­is ki­zá­ró­lag sa­ját di­gi­tá­lis or­go­ná­ján ját­szott. (Var­nus Xa­vér ál­ta­lá­ban sa­ját hang­sze­rét vi­szi kon­cert­je­i­re.)

A két­száz éves hang­szer egyik síp­ja vé­gül még­is­csak sze­rep­hez ju­tott az es­te fo­lya­mán: ami­kor Gáncs Pé­ter il­luszt­rá­ci­ó­ként hasz­nál­ta áhí­ta­tá­hoz. A püs­pök utalt rá, hogy mi­ként a síp „ha­lott” le­ve­gő (gö­rö­gül pne­u­ma) nél­kül, úgy mi mind­annyi­an ha­lot­tak va­gyunk a Pne­u­ma, vagy­is a Lé­lek ere­je nél­kül. „Friss le­ve­gő­re vá­gyunk a ká­ni­ku­lá­ban, a Lé­lek fu­val­má­ra vá­runk egy­há­zunk­ban és sze­mé­lyes éle­tünk­ben egy­aránt” – össze­gez­te az ige­hir­de­tő.

Var­nus Xa­vér né­hány szó­ban be is mu­tat­ta a fel­csen­dü­lő mű­ve­ket. El­mond­ta, hogy Bach olyan, mint egy op­ti­kai priz­ma: ezer év előz­mé­nyét össze­gez­te, ugyan­ak­kor meg­ke­rül­he­tet­len az utó­kor mu­zsi­ku­sai szá­má­ra. Az elő­adók biz­tos­ra men­tek. Olyan „slá­ge­rek” is meg­szó­lal­tak, mint Bach d-moll toc­ca­ta és fú­gá­ja, va­la­mint e-moll (töl­csér) fú­gá­ja. Ma­ga a sztár­or­go­nis­ta is el­is­mer­te, hogy a kon­cert leg­ele­jén meg­szó­lal­ta­tott mű­vel ed­dig min­den­hol si­kert ara­tott. A szar­va­si hall­ga­tó­ság a vé­gén vas­taps­sal ju­tal­maz­ta a hang­ver­senyt.

A fesz­ti­vál zá­ró­es­té­jén a sze­ge­di Vic­to­ria ka­ma­ra­kó­rus és Fassang Lász­ló kö­zös programjára szólt a meg­hí­vó. A Cser Ádám ál­tal ve­ze­tett együt­test a ré­gi­ ze­ne, va­la­mint a kor­társ szer­zők mű­ve­i­nek el­is­mert in­terp­re­tá­ló­jaként tart­ják szá­mon. Két év­vel ez­előtt Kő­sze­gen már hall­hat­ta őket a Szél­ró­zsa kö­zön­sé­ge. Fassang Lász­ló Liszt Fe­renc- és Pri­ma Pri­mis­si­ma dí­jas or­go­nis­ta az evan­gé­li­kus egy­ház­hoz sok szál­lal kö­tő­dő né­hai Fassang Ár­pád ze­ne­pe­da­gó­gus, or­go­nis­ta református uno­ká­ja. If­jú ko­ra el­le­né­re nem­zet­kö­zi­leg el­is­mert imp­ro­vi­zá­ci­ós mű­vész, aki szak­ér­tő­ként vett részt az or­szág leg­na­gyobb hang­ver­seny­ter­mi or­go­ná­já­nak, a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban ta­lál­ha­tó hang­szer­nek az épí­té­sé­ben, és az­óta is ő szer­ve­zi az in­téz­mény or­go­na­kon­cert­je­it.

A két nap­pal ko­ráb­bi­nál lé­nye­ge­sen ki­sebb ér­dek­lő­dést ta­nú­sí­tot­tak a fesz­ti­vá­lo­zók ez iránt az egy­ház­ze­nei áhí­tat iránt. Be­tud­ha­tó ez vél­he­tő­en an­nak is, hogy az Er­zsé­bet li­get­ben is ek­kor lé­pett szín­pad­ra a leg­több „nagy név”. A Vic­to­ria ka­ma­ra­kó­rus Schütz há­rom zsol­tá­rá­nak és Bach egyik mo­tet­tá­já­nak meg­szó­lal­ta­tá­sa­kor is­mét be­bi­zo­nyí­tot­ta: a szer­zők és a kö­zön­ség irán­ti mély alá­zat­tal nyit­ják ki a kot­tát, majd tisz­tán, ho­mo­gén hang­zást produkálva szó­lal­tat­ják meg ré­gi ko­rok mű­ve­it.

Fassang Lász­ló Bach g-moll fan­tá­zia és fú­ga, majd Liszt Fe­renc B-A-C-H fan­tá­zia és fú­ga cí­mű mű­ve után imp­ro­vi­zá­ci­ót mu­ta­tott be az evan­gé­li­ku­sok ál­tal is hasz­nált Jöjj, né­pek Meg­vál­tó­ja és Éb­red a haj­nal kez­de­tű éne­kek dal­la­ma­i­ra. Mind­eh­hez a temp­lom or­go­ná­ját vet­te igény­be, be­mu­tat­va an­nak sok-sok ar­cát. A mű­vész vi­szont mind­vé­gig arc­ta­lan ma­radt, nem­csak nem szó­lalt meg, de egy meg­haj­lás ere­jé­ig sem mu­tat­ta ma­gát.

A kon­cert fe­lé­nél Smi­dé­li­usz Gá­bor Ézs 43,1 alap­ján a to­vább­lé­pés esé­lye­i­ről be­szélt. A lelkész fel­idéz­te a gö­rög mi­to­ló­gi­á­ból a szár­nya­kat bar­ká­cso­ló Ika­rosz ké­pét, aki „szár­nya­kat ka­pott, de csak egy kö­zöm­bös égi­test néz­te bu­ká­sát”. Az ige­hir­de­tő Is­ten meg­vál­tó sze­re­te­té­re utal­va így fi­gyel­mez­te­tett: „Ne félj! Te nem a sem­mi­be zu­hansz.”

Szom­ba­ton es­te nem volt han­gos ová­ció a szar­va­si Ótemp­lom­ban. Csen­des zsol­tá­rok, me­di­ta­tív imp­ro­vi­zá­ci­ók, leg­vé­gül pe­dig sze­rény taps. Aki­ket nem csá­bí­tott vissza a fesz­ti­vál­han­gu­lat, el­csen­de­sed­het­tek más­fél órá­ra. A ze­ne imád­sá­gát pe­dig ta­lán nem is szí­ve­sen tör­ték meg te­nye­rük össze­csa­pá­sá­val.

Szó­ra­koz­ta­tás vagy imád­ko­zás? Ki-ki dönt­se el, hogy mi egy or­go­na­kon­cert cél­ja. A kró­ni­kás e he­lyütt nem vál­lal­koz­hat a két kon­cert mű­vé­szi ér­té­ké­nek össze­ve­té­sé­re sem. Var­nus Xa­vér és a Ta­lam­ba szar­va­si est­je min­den­eset­re – a püs­pök ige­hir­de­té­sén túl – nem volt több egy lát­vá­nyos show-nál. Az „arc nél­kü­li” mű­vész­nek és a min­dig vissza­fo­gott Vic­to­ri­á­nak pe­dig taps he­lyett „csak” ennyit üzen a szom­bat es­te ma­rék­nyi kö­zön­sé­ge: Kö­szön­jük az él­ményt!

Lász­ló Je­nő Csa­ba