Evangélikusok

Egy szép re­mé­nyű fi­a­tal­em­ber éle­te egy pont­ján teo­ló­gi­ai hall­ga­tó­nak je­lent­ke­zett. Fő­is­ko­lai éve­i­vel, majd a kő­mű­ve­sek ke­mény élet­for­má­já­val a há­ta mö­gött új színt ho­zott a hall­ga­tók, utóbb a lel­ké­szi kar kö­zös­sé­gé­be. Az ő Lu­ther-ka­bát­ja a ma­ga pa­lást­jel­le­gé­vel egé­szen más volt, mint a mi­enk. A szó­szé­ken nem szó­no­kolt, ha­nem tör­té­ne­te­ket me­sélt. Kis szí­ne­se­ket, ame­lye­ket min­den­ki ér­tett, ame­lyek­ben bár­ki ma­gá­ra is­mer­he­tett. Oly­kor még dal­ra is fa­kadt egy-egy ige­hir­de­tés köz­ben, és tisz­ta han­gon éne­kelt fáj­dal­mas ma­gyar nép­dalt vagy zsi­dó dal­la­mot. Hal­kan bú­gó sza­vá­ra oda kel­lett fi­gyel­ni. Nem­csak be­szélt egy új­faj­ta, a ko­ráb­bi­nál hi­te­le­sebb egy­ház­kép­ről, ha­nem a ma­ga te­rü­le­tén meg is va­ló­sí­tot­ta.

A nyolcvanas évek­től kezd­ve az el­sők kö­zött ve­ze­tett tá­bort moz­gás­sé­rül­tek­nek. (A gyü­le­ke­ze­té­hez tar­to­zó ke­me­nes­mi­hály­fai pa­ró­kia ma moz­gás­sé­rül­te­ket is be­fo­ga­dó ott­hon.) És ép­pen ő, az örök lá­za­dó és me­rész kí­sér­le­te­ző ra­gasz­ko­dott a ha­gyo­má­nyos for­mák­hoz. Mert tud­ta, mi­lyen ere­jük van a ha­gyo­má­nyok­nak. En­nek je­gyé­ben biz­tat­ta be­teg­ágyán írt le­ve­lé­ben még né­hány hét­tel ez­előtt is kon­fir­man­du­sa­it: „Min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött ma­rad­ja­tok hű­sé­ge­sek Is­ten­hez, és sze­res­sé­tek na­gyon Jé­zust! (…) Sze­res­sé­tek az egy­há­zat! Az egy­ház min­den idő­ben gyön­ge, tö­ré­keny és gyar­ló. De Krisz­tus még­is hű­sé­ges hoz­zá, ezért bíz­ha­tunk ab­ban, hogy Krisz­tus hoz­zánk is hű ma­rad, ak­kor is, ha mi gyen­gék, tö­ré­ke­nyek és gyar­lók va­gyunk. Is­ten se­gít­sen és ve­zes­sen Ben­ne­tek! Tisz­te­len­dő bá­csi”.

Aki még ha­lá­la után is bá­to­rít a „gyön­ge, tö­ré­keny és gyar­ló” egy­ház­ban va­ló meg­ma­ra­dás­ra és fő­kép­pen a Jé­zus­hoz va­ló ra­gasz­ko­dás­ra, ar­ról jog­gal el­mond­hat­juk, hogy őt sem élet, sem ha­lál nem vá­laszt­ja el Is­ten sze­re­te­té­től (Róm 8). Ez­zel az igé­vel bú­csúz­tat­tuk Ko­vács Im­rét jú­li­us 16-án, pén­te­ken a ke­me­nes­ma­ga­si temp­lom­ban, majd te­met­tük el Vö­nöc­kön.

Ezt a sze­re­te­tet él­te meg azok­ban a kö­zös­sé­gek­ben, ame­lyek­ben élt; Ke­me­nes­al­ja evan­gé­li­kus ha­gyo­má­nyo­kat ápo­ló, ám mind­in­kább el­sze­gé­nye­dő fal­va­i­ban. Ne­gyed szá­za­don ke­resz­tül szol­gált itt fe­le­sé­gé­vel, Tóth Már­tá­val együtt. „A mi hi­ú­sá­gunk, hogy itt ma­ra­dunk” – val­lot­ta a Du­na Tv ró­luk ké­szült film­jé­ben, majd így foly­tat­ta: „Itt ki­csik a há­zak, leg­alább nem ta­kar­ják el az ég­bol­tot.”

Há­rom éve az­tán be­bo­rult az ég. Be­teg­sé­ge so­rán egy­re for­mál­ta őt az Úr­is­ten. Mél­tó­sá­ga meg­őr­zé­sé­vel né­zett far­kas­sze­met a kór­ral. Köz­ben pe­dig fo­lya­ma­to­san ref­lek­tált a ben­ne – lel­ké­ben és tes­té­ben – zaj­ló fo­lya­ma­tok­ra.

A ma­ga sze­mér­mes­sé­gé­vel azon­ban rej­te­get­te fáj­dal­mát. Hi­e­rony­mus Bosch ké­pe­it idé­ző szen­ve­dő ar­cát csak azok lát­hat­ták, akik köz­vet­le­nül mel­let­te vol­tak. De fe­le­sé­gén és há­rom gyer­me­kén kí­vül ve­le volt az, akit úgy hí­vunk: fáj­dal­mak fér­fia, be­teg­ség is­me­rő­je.

Jó né­hány év­vel ez­előtt – szel­le­mi és fi­zi­kai ere­je tel­jé­ben – ve­tett pa­pír­ra egy írást, amely­nek ezt a cí­met ad­ta: Hi­szem a test fel­tá­ma­dá­sát. A te­me­té­si pré­di­ká­ci­ót ez a hit­val­lás zár­ta. „Hi­szek a test meg­di­cső­ü­lé­sé­ben. Hogy – mint el­vá­sott ru­hát – le­vet­he­ti majd fáj­dal­ma­it és erő­te­len­sé­ge­it. Hi­szem, hogy a cson­ka-bon­kák, a kéz és láb nél­kü­li­ek an­gol­ke­rin­gőt jár­nak majd az új te­rem­tés örök­re ma­ra­dan­dó ré­te­in. És a fű­szá­lak ra­gyog­va egye­ne­sed­nek fel könnyű lá­buk után. (…) Hi­szem, hogy meg­di­cső­ült tes­tünk­ben őriz­ni fog­juk mi is rán­ca­in­kat és se­be­in­ket, aho­gyan Krisz­tus fel­ma­gasz­talt tes­te is őr­zi a szö­gek he­lyét. Úgy fog­juk majd hor­da­ni eze­ket, mint egy öreg pa­pu­csot, amely egy­re in­kább hoz­zánk tar­to­zik. Aho­gyan a Meg­vál­tó vi­se­li örök­re sza­ba­dí­tá­sunk em­lé­ke­it, úgy hord­hat­juk majd mi is sza­ba­du­lá­sunk em­lé­ke­it.”

Fa­bi­ny Ta­más