Evangélikusok
„Tisztelendő bácsi” temetésére
Kovács Imre lelkész (1954–2010)
Egy szép reményű fiatalember élete egy pontján teológiai hallgatónak jelentkezett. Főiskolai éveivel, majd a kőművesek kemény életformájával a háta mögött új színt hozott a hallgatók, utóbb a lelkészi kar közösségébe. Az ő Luther-kabátja a maga palástjellegével egészen más volt, mint a mienk. A szószéken nem szónokolt, hanem történeteket mesélt. Kis színeseket, amelyeket mindenki értett, amelyekben bárki magára ismerhetett. Olykor még dalra is fakadt egy-egy igehirdetés közben, és tiszta hangon énekelt fájdalmas magyar népdalt vagy zsidó dallamot. Halkan búgó szavára oda kellett figyelni. Nemcsak beszélt egy újfajta, a korábbinál hitelesebb egyházképről, hanem a maga területén meg is valósította.
A nyolcvanas évektől kezdve az elsők között vezetett tábort mozgássérülteknek. (A gyülekezetéhez tartozó kemenesmihályfai parókia ma mozgássérülteket is befogadó otthon.) És éppen ő, az örök lázadó és merész kísérletező ragaszkodott a hagyományos formákhoz. Mert tudta, milyen erejük van a hagyományoknak. Ennek jegyében biztatta betegágyán írt levelében még néhány héttel ezelőtt is konfirmandusait: „Minden körülmények között maradjatok hűségesek Istenhez, és szeressétek nagyon Jézust! (…) Szeressétek az egyházat! Az egyház minden időben gyönge, törékeny és gyarló. De Krisztus mégis hűséges hozzá, ezért bízhatunk abban, hogy Krisztus hozzánk is hű marad, akkor is, ha mi gyengék, törékenyek és gyarlók vagyunk. Isten segítsen és vezessen Bennetek! Tisztelendő bácsi”.
Aki még halála után is bátorít a „gyönge, törékeny és gyarló” egyházban való megmaradásra és főképpen a Jézushoz való ragaszkodásra, arról joggal elmondhatjuk, hogy őt sem élet, sem halál nem választja el Isten szeretetétől (Róm 8). Ezzel az igével búcsúztattuk Kovács Imrét július 16-án, pénteken a kemenesmagasi templomban, majd temettük el Vönöckön.
Ezt a szeretetet élte meg azokban a közösségekben, amelyekben élt; Kemenesalja evangélikus hagyományokat ápoló, ám mindinkább elszegényedő falvaiban. Negyed századon keresztül szolgált itt feleségével, Tóth Mártával együtt. „A mi hiúságunk, hogy itt maradunk” – vallotta a Duna Tv róluk készült filmjében, majd így folytatta: „Itt kicsik a házak, legalább nem takarják el az égboltot.”
Három éve aztán beborult az ég. Betegsége során egyre formálta őt az Úristen. Méltósága megőrzésével nézett farkasszemet a kórral. Közben pedig folyamatosan reflektált a benne – lelkében és testében – zajló folyamatokra.
A maga szemérmességével azonban rejtegette fájdalmát. Hieronymus Bosch képeit idéző szenvedő arcát csak azok láthatták, akik közvetlenül mellette voltak. De feleségén és három gyermekén kívül vele volt az, akit úgy hívunk: fájdalmak férfia, betegség ismerője.
Jó néhány évvel ezelőtt – szellemi és fizikai ereje teljében – vetett papírra egy írást, amelynek ezt a címet adta: Hiszem a test feltámadását. A temetési prédikációt ez a hitvallás zárta. „Hiszek a test megdicsőülésében. Hogy – mint elvásott ruhát – levetheti majd fájdalmait és erőtelenségeit. Hiszem, hogy a csonka-bonkák, a kéz és láb nélküliek angolkeringőt járnak majd az új teremtés örökre maradandó rétein. És a fűszálak ragyogva egyenesednek fel könnyű lábuk után. (…) Hiszem, hogy megdicsőült testünkben őrizni fogjuk mi is ráncainkat és sebeinket, ahogyan Krisztus felmagasztalt teste is őrzi a szögek helyét. Úgy fogjuk majd hordani ezeket, mint egy öreg papucsot, amely egyre inkább hozzánk tartozik. Ahogyan a Megváltó viseli örökre szabadításunk emlékeit, úgy hordhatjuk majd mi is szabadulásunk emlékeit.”
Fabiny Tamás