Kultúrkörök

Em­lé­ke­im kö­zött ku­ta­tok, ré­gi ké­pek vil­lan­nak föl. Lá­tom a hegy te­te­jén a ma­ga épí­tet­te há­zát, ha­tal­mas mű­ter­mét: alig van te­nyér­nyi hely a ven­dég­nek. Min­de­nütt szob­rok, ké­szü­lő mun­kák, éles vé­sők, ne­héz ka­la­pá­csok, a fal­hoz tá­masz­tott csá­kány, amellyel más­fél évig fa­rag­ta val­la­tó Ady-fe­jét, mert a leg­ke­mé­nyebb an­de­zit nem akar­ta meg­ad­ni ma­gát.

Az 1930. jú­li­us 26-án Ko­lozs­vá­rott szü­le­tett Szer­vá­ti­usz Ti­bor fát, kö­vet, fé­met min­tá­zott. És őt is vés­te, éget­te sor­sa na­pon­ta. A ki­sebb­sé­gi, ne­héz er­dé­lyi sors. Szo­ron­ga­tó sze­gény­ség Ko­lozs­vár egyik kül­vá­ro­sá­ban. Itt kap­ta az el­ső él­ményt, ked­vet eh­hez a gyö­nyö­rű és sú­lyos mes­ter­ség­hez. Az út­ra­va­lót: édes­ap­ja há­ti­zsák­ját, ben­ne né­hány ko­pott szer­szám­mal.

Az apá­nak, Szer­vá­ti­usz Je­nő­nek nagy utat kel­lett be­jár­nia. Bar­tók­hoz ha­son­ló­an ő is év­ti­ze­dek­re alá­me­rült a nép­élet mély­sé­ge­i­be, vál­lal­ta né­pé­nek nem­csak ün­ne­pe­it, ha­nem ke­se­rű­sé­ge­it, drá­má­it is. Szer­vá­ti­usz, a la­tin­ból ma­gyar­rá lett csa­lád­név azt je­len­ti: jó­te­vő, szol­gá­lat­te­vő.

Fia, Ti­bor is ezt tet­te. Foly­tat­ta a rá­bí­zott örök­sé­get. Nem kel­lett kü­lö­nö­sen ta­nul­nia a szé­kely vi­lá­got, hi­szen ő még él­te a folk­lórt. Csík­me­na­ság ha­va­si em­be­re­i­ben érin­tet­le­nül él­tek az ősi ha­gyo­má­nyok, épít­ke­zé­sek, ka­pu­fa­ra­gá­sok, éne­kek, tán­cok. És dol­go­zott. For­má­ban, tar­ta­lom­ban min­dent ki­pró­bált. „A gyö­ke­rek­ből táp­lál­koz­va kell in­dul­nom, ki­tel­je­sed­nem – fo­gal­maz­ta meg ars po­e­ti­cá­ját. – Pró­bál­nom 20. szá­za­di és egye­te­mes mű­vé­sze­tet lét­re­hoz­ni. Iga­zabb, ere­de­tibb, őszin­tébb, sőt: e szá­za­dibb, ha azt mon­dom el, ami az enyém, amit csak én tu­dok né­pünk­ről, nem­ze­ti­sé­günk­ről, tér­sé­günk­ről.”

Új Dó­zsa-, Krisz­tus- és Bör­tön cí­mű szob­ra már így fo­gal­ma­zó­dott. A fa után a gyö­nyö­rű rit­mu­sú kő kö­vet­ke­zett. Úgy­ne­ve­zett lét­port­rék: Bar­tók, Mó­ricz, Sza­bó De­zső és Ady tün­dö­költ elő erős ke­ze nyo­mán.

A fé­mek sze­re­te­tét bi­zo­nyá­ra ko­vács őse­i­től örö­köl­te. He­gesz­tett, dom­bo­rí­tást ké­szí­tett, cse­peg­tet­te és ol­vasz­tot­ta a for­ró anya­got. Ha­tal­mas re­mek­lé­se: Dó­zsa szin­te nem is tü­zes tró­non ül, ha­nem szá­za­dunk vil­la­mos­szé­kén. Mint egy temp­lo­mot, úgy épí­tet­te „a meg­evet­tek ki­rá­lyát”. He­gesz­tő­pisz­toly ké­kes láng­ja lob­bant föl mű­ter­mé­ben; da­ra­bon­ként rak­ta össze rop­pant fém­váz ha­lál­lá­to­má­sát. A csu­pasz szem­üre­gek fe­ke­te mécs­láng­ként ra­gyog­nak.

Ége­tett tölgy­fa Pe­tő­fi­je, ko­lozs­vá­ri Krisz­tu­sa, Tri­a­non­ja, az 1956 kő és bronz ki­ál­tá­sa, Szé­kely pi­e­tŕ­ja, Kós Ká­roly ezer­ba­ráz­dás öreg ar­ca, 301-es par­cel­lá­já­nak fel­tá­ma­dó mon­da­tai: sza­bad­ság nél­kül nem él­he­tünk. Tű­nő­dő ma­gun­kat lát­juk itt, ami­kor még vol­tunk. Még mer­tünk. Vol­tunk for­ra­dal­mas hő­sök, szen­ve­dés­ben di­a­dal­ma­sok, hű­ség­ben tün­dök­lők. És le­he­tünk?

Szer­vá­ti­usz Ti­bor szo­bor­üze­ne­te­i­vel azt mond­ja: új­ra le­he­tünk, más­ként, ugyan­ilye­nek. A most nyolc­van­éves mes­ter meg­áll egy pil­la­nat­ra, po­hár jó vö­rös­bort iszik a ba­rá­tok tisz­te­le­té­re, de te­kin­te­te azt su­gall­ja: néz­zé­tek a szob­ro­kat és hall­gas­sá­tok őket. Azt súg­ják: nem lá­tod, az éle­ted­ről van szó! Ma­gyar­or­szág­ról! Lép­nünk, ten­nünk, cse­le­ked­nünk kell. Együtt és mind­ha­lá­lig.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos