Napról napra

Va­sár­nap

Az Úr szó­lí­tot­ta Sá­mu­elt, és ő így fe­lelt: Itt va­gyok. 1Sám 3,4 (Jn 1,43; Mt 5,13–16; Ef 5,8b–14; Zsolt 48) Sok­fé­le hang szó­lon­gat­ja a fi­a­ta­lo­kat, és a bol­dog­ság­ra, si­ker­re vá­gyó, élet­cél­ját, ön­ma­gát ke­re­ső if­jú könnyen el­in­dul utá­nuk. Fon­tos meg­tud­nia, hogy Is­ten hí­vá­sa min­den más­nál fon­to­sabb, biz­to­sabb. A kis Sá­mu­el azt hit­te, Éli fő­pap hív­ja őt, ezért hoz­zá fu­tott oda en­ge­del­me­sen. Hon­nan is sejt­het­te vol­na, hogy az Úr szólt, mi­kor még so­ha nem ta­lál­ko­zott ve­le? Test­vé­rem, ha a te gyer­me­ke­i­det, uno­ká­i­dat, a rád bí­zott fi­a­ta­lo­kat szó­lít­ja a mennyei Atya, és ők moz­dul­ná­nak a szá­muk­ra még is­me­ret­len hang fe­lé, ugye, el­mon­dod ne­kik, hogy az Úr az?

Hét­fő

Tart­sá­tok meg ren­del­ke­zé­se­i­met, és tel­je­sít­sé­tek azo­kat! Én, az Úr, szen­tel­lek meg ti­te­ket. 3Móz 20,8 (Gal 5,25; Jak 2,14–26; Jn 6,60–65) A hí­vő élet ket­tős­sé­ge: tartsd meg Is­ten pa­ran­cso­la­ta­it, de ugyan­ak­kor alá­zat­tal vedd tu­do­má­sul, hogy csak ak­kor le­szel szent, ha az Úr tisz­tít meg. Igyek­szem az Úr út­ján jár­ni, mert sze­re­tem őt, és nem aka­rom meg­szo­mo­rí­ta­ni atyai szí­vét. Köz­ben jó ta­pasz­tal­ni, ho­gyan for­má­ló­dik éle­tem, és ho­gyan gyom­lál ki be­lő­lem az Úr go­nosz in­du­la­to­kat, gon­do­la­to­kat, tet­te­ket. Nagy bu­ká­sok azon­ban még min­dig van­nak, s ezek em­lé­kez­tet­nek: hí­vő em­ber­ként is bű­nös va­gyok, és ke­gye­lem­re szo­ru­lok. Tö­rek­szem a tő­lem tel­he­tő leg­jobb­ra, de nem én öl­töm fel a fe­hér ru­hát, ha­nem a Bá­rány Jé­zus vé­re tesz tisz­tá­vá.

Kedd

Pál ír­ja: Tud­juk, hogy vá­lasz­tot­tak vagy­tok. Mert a mi evan­gé­li­u­munk nem­csak sza­vak­ban ju­tott el hoz­zá­tok, ha­nem erő­vel, Szent­lé­lek­kel és tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal is. 1Thessz 1,4–5a (Ézs 33,13; 2Kor 6,11–18/7,1/; Jn 6,66–71) Az evan­gé­li­um nem olyan „szó, mely el­száll”. Éle­te­ket vál­toz­tat meg, rab­ság­ban lé­vő­ket sza­ba­dít meg, gyen­gé­ket erő­sít, út­ke­re­sők­nek mu­tat­ja az irányt. Aki az evan­gé­li­u­mot hir­de­ti, erő­vel, Szent­lé­lek­kel és tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal szól­hat. Az erőt­len szó­nak, Lé­lek nél­kü­li ige­hir­de­tés­nek, bi­zony­ta­lan üze­net­nek mi ér­tel­me, mi hasz­na len­ne?

Szer­da

Jé­zus így imád­ko­zott: „Meg­is­mer­tet­tem ve­lük a te ne­ve­det, és ez­után is meg­is­mer­te­tem, hogy az a sze­re­tet, amellyel en­gem sze­ret­tél, ben­nük le­gyen, és én is őben­nük. Jn 17,26 (2Móz 16,12; Jak 3,13–18; Jn 7,1–13) Úr Jé­zus, kö­szö­nöm, hogy el­fo­gá­sod éj­sza­ká­ján is a ti­e­id­re gon­dol­tál, és ta­nít­vá­nya­i­dért imád­koz­tál. Kö­szö­nöm, hogy meg­is­mer­tet­ted ve­lem a mennyei Atyát, és hogy az ő sze­re­te­té­ből kap­tam új éle­tet. Kér­lek, na­pon­ként ve­zess en­gem, és se­gíts, hogy tel­jes szív­vel ra­gasz­kod­jak hoz­zád!

Csü­tör­tök

Meg­ha­gyok Iz­ra­el­ben hét­ezer em­bert: min­den tér­det, amely nem ha­jolt meg a Baál előtt. 1Kir 19,18 (Ef 3,14–15; Lk 11,33–36/37–41/; Jn 7,14–24) Il­lés pró­fé­ta meg volt győ­ződ­ve ar­ról, hogy ő az utol­só is­ten­fé­lő em­ber, ezért két­ség­be­esett, el­fá­sult és fel­ad­ni ké­szült a küz­del­met a bál­vány­imá­dás el­len. Az Úr azon­ban ki­je­len­tet­te, hogy so­kan van­nak még az or­szág­ban, akik hű­sé­ge­sek ma­rad­tak hoz­zá, és az új kez­det már a kü­szö­bön áll. Ha mi meg­ha­lunk, meg­szű­nik a gyü­le­ke­zet – időn­ként így ke­se­reg­nek hű­sé­ges, idős test­vé­rek, ám bal­jós jö­ven­dö­lé­sük sok eset­ben nem vá­lik va­ló­ra. Is­ten­nek há­la ezért, hi­szen ő szün­te­le­nül mun­kál­ko­dik Szent­lel­ke ál­tal: újabb és újabb em­be­re­ket hív el, s al­vó ke­resz­té­nye­ket tesz lel­kes, ak­tív kö­ve­tő­i­vé. Ne ess hát két­ség­be, hogy mi lesz az egy­ház­zal, ha te már nem le­szel, vagy erőd fogy­tán lesz! Amíg le­het, mun­kál­kodj hű­sé­ge­sen az Úr szol­gá­la­tá­ban, a töb­bit pe­dig bízd rá Is­ten­re!

Pén­tek

Min­den ol­dal­ról kö­rül­fog­tál, ke­ze­det raj­tam tar­tod. Zsolt 139,5 (Jn 16,26–27; Jn 18,19–24, Jn 7,25–31) Is­te­nem, kö­szö­nöm, hogy kö­rül­fogsz je­len­lé­ted­del, és biz­ton­ság­ban le­he­tek ná­lad. Kö­szö­nöm, hogy ke­zed áld, óv, si­mo­gat, dor­gál, s hogy te pon­to­san tu­dod, mi­kor me­lyik moz­du­la­tod­ra van szük­sé­gem. Kér­lek, légy ve­lem a mai na­pon is!

Szom­bat

Én va­gyok az Al­fa és az Óme­ga – így szól az Úr Is­ten, aki van, és aki volt, és aki el­jö­ven­dő: a Min­den­ha­tó. Jel 1,8 (Dán 2,21; Fil 2,12–18; Jn 7,32–39) Mi sok­szor azt hisszük, min­den ró­lunk szól, kö­rü­löt­tünk fo­rog, ve­lünk kez­dő­dik és zá­ró­dik, pe­dig ez nem így van. Is­ten­nél van a tel­jes­ség, ne­ki kö­szön­he­tő a kez­det, és ő hoz­za el a vé­get. Bát­ran rá­bíz­hat­juk ma­gun­kat a min­den­ha­tó Is­ten­re, aki Ura múlt­nak, je­len­nek és jö­vő­nek, s aki­nek ke­zé­ben jó he­lyen van sor­sunk.

Hu­lej Eni­kő