Cantate

Nagy szük­sé­günk van a vi­lá­gos­ság­ra. Elég né­hány má­sod­perc áram­szü­net a met­ró­ko­csi­ban, és az uta­sok kö­zött könnyen ki­tör a pá­nik. El sem tud­juk kép­zel­ni a vi­lá­got ki­vi­lá­gí­tott ut­cák nél­kül. Au­to­ma­ti­ku­san nyú­lunk a kap­cso­ló­hoz, mi­előtt egy sö­tét szo­bá­ba be­lé­pünk.

Já­nos evan­gé­lis­ta úgy fo­gal­maz­za meg Jé­zus föld­re jö­ve­te­lét, mint a vi­lá­gos­ság meg­je­le­né­sét a sö­tét­ség­ben: „A vi­lá­gos­ság a sö­tét­ség­ben fény­lik, de a sö­tét­ség nem fo­gad­ta be” – hang­zik a ke­se­rű tény­meg­ál­la­pí­tás. Nincs ment­sé­günk: a sö­tét­ség a mi vi­lá­gunk! Hét­köz­na­pi gya­kor­lat­tá vá­lik kö­zöt­tünk az igaz­ság rej­te­ge­té­se, a sö­tét­ség lep­le alatt el­kö­ve­tett ma­chi­ná­ció.

Óri­á­si az el­lent­mon­dás! Mi­köz­ben ki­hasz­nál­juk a fény hi­á­nyá­nak elő­nye­it, mi ma­gunk fé­lünk a sö­tét­ben. Ba­las­si Bá­lint cso­dá­la­tos imád­sá­ga mu­tat rá az iga­zi vi­lá­gos­ság for­rá­sá­ra. Mai éne­künk­ben ar­ra bá­to­rít, hogy ke­res­sük azt a fényt, amely a Lé­lek ál­tal su­gár­zik fe­lénk, amely ben­nün­ket hoz­zá köt, lel­kün­ket meg­nyug­tat­ja, a hit­ben meg­erő­sít, amely se­gít, hogy tet­szé­sé­re él­jünk.

Is­ten vi­lá­gos­sá­ga el­ve­zet az igaz­ság­ra. Jé­zus­ban jött el a vi­lá­gos­ság, és ahol meg­je­lent, ott le­lep­le­ző­dött a go­nosz­ság, a sö­tét­ség cse­le­ke­de­te. Nem ma­rad­ha­tott rejt­ve a fa­ri­ze­u­sok rossz­in­du­la­ta, a pa­pok irigy­sé­ge és Jú­dás áru­lá­sa sem. Nap­ja­ink­ban ta­lán azért vál­lal­ják ke­ve­sen hi­tük nyil­vá­nos meg­val­lá­sát, mert fél­nek a vi­lá­gos­ság kér­lel­he­tet­len íté­le­té­től. Hi­szen az ige fé­nyé­ben nem ma­gya­ráz­hat­juk bu­ká­sa­in­kat, ku­dar­ca­in­kat, szán­dé­kos en­ge­det­len­sé­gün­ket.

Aki azon­ban ki mer lép­ni a vi­lá­gos­ság­ra, meg­is­me­ri Is­ten út­ját, amelyen jár­ni kell. Er­re utal Ba­las­si ere­de­ti szö­ve­ge: „Vi­lá­go­síts meg min­ket ir­gal­mas­sá­god­ból / Or­cád vi­lá­gos­sá­gá­val, Lel­ked aján­dé­ká­val, / Hogy él­tünk­ben ez föl­dön jár­junk igaz­ság­gal!”

Is­ten vi­lá­gos­sá­ga ál­tal meg­is­mer­jük a ke­gyel­met. Lapp­föl­dön fél évig nem kel fel a nap. A ta­vasz el­ső nap­ján így kö­szön­tik egy­mást az ott élők: „Lát­tad a na­pot?” Csak az tud örül­ni a fény­nek, aki so­kat szen­ve­dett a sö­tét­ség­től. Csak az tud­ja, mi a ke­gye­lem, aki tud­ja, mit je­lent el­vi­sel­ni a bűn sú­lyát. Is­ten ezért küld­te el hoz­zánk Vi­lá­gos­sá­gát. Ő el­vi­sel­te sö­tét­sé­gün­ket, majd el­űz­te azt is­te­ni vi­lá­gos­sá­gá­val. Ba­las­si sza­va­i­val mi is ezért ad­ha­tunk há­lát.

Is­ten vi­lá­gos­sá­ga bá­tor­sá­got ad. Gyer­me­ke­im csak ak­kor tud­nak jól alud­ni, ha lát­ják az őket kö­rül­ve­vő is­me­rős tár­gya­kat. Ezért ég min­dig egy kis lám­pa a szek­rény te­te­jén. Ilyen lám­pás a mi hi­tünk a Lé­lek ál­tal, amely se­gít, hogy Is­ten vi­lá­gos­sá­gá­ban él­jünk. Tet­te­ink ta­nús­kod­ja­nak ar­ról, hogy az ő ke­zé­ben éle­tünk biz­ton­ság­ban van!

Ve­tő Ist­ván