Evangélikusok

Egy evan­gé­li­kus lel­kész Ke­me­nes­al­ján meg­tért te­rem­tő Urá­hoz. Azok szá­má­ra, akik nem is­mer­ték Ko­vács Im­rét, a gyász­je­len­tés­ből ta­lán ennyit le­he­tett meg­tud­ni ró­la.

Ne­künk, ke­me­ne­si­ek­nek azon­ban egé­szen mást je­len­tett e hír. Mi tud­tuk: a tá­jé­ko­zó­dás biz­ton­sá­gát adó, előt­tünk já­ró lel­ki ve­ze­tőnk tá­vo­lo­dott el lá­tó­me­zőnk­ből, ér­zék­szer­ve­ink te­ré­ből. Ár­ván ma­rad a gyü­le­ke­zet. Ez ak­kor is igaz, ha mind­vé­gig hű­sé­ges fe­le­sé­ge, Már­ti szol­gál to­vább a kö­zös­ség­ben, aki­nek éle­té­ben és gon­do­la­ta­i­ban, a gyü­le­ke­ze­tek­hez va­ló vi­szo­nyá­ban nap mint nap je­len lesz az el­vá­laszt­ha­tat­lan társ, Im­re.

Nem igaz a mon­dás: nincs pó­tol­ha­tat­lan em­ber. A for­dí­tott­ja igaz. Min­den em­ber pó­tol­ha­tat­lan, és ami­kor el­tá­vo­zik eb­ből a vi­lág­ból, az utá­na ke­let­ke­ző űrt csak az tölt­he­ti be, aki­nek az aka­ra­tá­ból vég­ső so­ron itt él­he­tünk e föl­dön, aki­nek „je­len lé­té­ben” nem lé­te­zik űr, aki a lét, az élet for­rá­sa.

Tud­tunk szen­ve­dé­se mély­sé­ge­i­ről, de va­la­hol me­ne­kül­tünk tu­do­má­sul ven­ni mind­ezt, mert a bot­rány­kér­dés: „Mi­ért hagy­ja ezt a jó em­bert?” – oly so­kat hall­va gyer­mek­ko­runk­tól nagy­szü­le­ink és szü­le­ink szá­já­ból – ki­tö­röl­he­tet­le­nül be­lénk égett. Mi fél­tünk, hall­gat­tunk és sok­szor ke­rül­tünk. Ke­rül­tük a té­mát, a jö­vő fir­ta­tá­sát és – ami a leg­fá­jóbb – több­ször a ta­lál­ko­zást is.

Az ő be­teg­sé­ge az em­be­rek tu­da­tá­ban össze­kap­cso­ló­dott a vég­ze­tes, a meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan, az el­ke­rül­he­tet­len, a vissza­von­ha­tat­lan, az­az a ha­lál kép­ze­té­vel. Nem vet­tük ész­re, hogy a ben­nünk élő fé­le­lem nap mint nap gyen­gí­tet­te, pró­bá­ra tet­te hi­tün­ket, tá­vo­labb vitt a sze­re­tet for­rá­sá­tól. An­nak el­le­né­re így tör­tént, hogy min­den sze­mé­lyes ta­lál­ko­zás­kor, le­vél­be­li érint­ke­zés­ben vagy ál­ta­la kül­dött üze­net­ben ő erő­sí­tet­te hi­tün­ket, pró­bál­ta tar­ta­ni ben­nünk a lel­ket.

Min­den kéz­fo­gá­sa, gesz­tu­sa, mon­da­ta, mo­so­lya biz­ta­tás volt: Ne fél­je­tek, én sem fé­lek! „Ha szó­lí­ta­nak, és el­jön az idő, men­ni kell”– mond­ta egy­szer. Egy le­ve­lé­ben pe­dig így írt be­teg­sé­gé­ről: „El tu­dom fo­gad­ni. A szo­ká­sos kér­dés­sel (ťMi­ért ép­pen én?Ť) szem­ben azt szok­tam mon­da­ni: ťMi­ért ép­pen én ne?Ť Min­dig is teo­ló­gi­ai ťbó­námŤ volt a par­ti­ci­pá­ció, ne­kem most a rák­be­te­gek sor­sá­ban va­ló ré­sze­se­dés ada­tott. Egy­faj­ta meg­tisz­tel­te­tés­ként is te­kint­he­tek rá. Mint­ha az Úr­is­ten azt mon­da­ná: ki fo­god bír­ni. Meg­ma­rad­va a hoz­zám va­ló hű­ség­ben, ki fo­god bír­ni. Igyek­szem meg­fe­lel­ni en­nek a bi­za­lom­nak.”

És va­ló­ban igye­ke­zett éle­te utol­só per­cé­ig; és ta­lán azon túl is. Nem sa­ját be­teg­sé­ge, fáj­dal­mai okoz­ták szá­má­ra a nagy pró­ba­té­telt, ha­nem a hát­ra­ma­ra­dók­ról va­ló gon­dol­ko­dás. Már­ti, a gyer­me­kek, a ro­ko­nok és a ba­rá­tok, gyü­le­ke­ze­te­i­nek min­den egyes tag­ja. Hi­szem és tu­dom, hogy imá­i­ban el­ső­sor­ban ér­tünk, a hát­ra­ma­ra­dó­kért kö­nyör­gött. Ke­rül­het va­la­ki kö­ze­lebb a ke­resz­tény­ség lé­nye­gé­hez? – kér­dez­het­te vol­na a szá­má­ra oly ked­ves Pi­linsz­ky Já­nos.

Em­lé­ke­ink­ben min­dig élet­erős. Szen­ve­dé­se és ta­nú­ság­té­te­le még lát­ha­tób­bá tet­te éle­té­nek fon­tos­sá­gát és je­len­tő­sé­gét. Ju­hász Gyu­la Tes­ta­men­tom cí­mű ver­sé­nek gon­do­la­ta­i­val bú­csú­zunk és em­lé­ke­zünk:

Sze­ret­nék né­ha vissza­jön­ni még,
Ha in­nen majd a föld alá me­gyek,
Fe­led­ni nem könnyű a föld izét,
A csil­la­got fönn és a fel­le­get.

Fe­led­ni oly ne­héz, hogy volt ha­zánk,
Könnyek vi­zét és a Ti­sza vi­zét,
Köl­tők da­lát és es­ték bá­na­tát:
Sze­ret­nék né­ha vissza­jön­ni még.

Ó, én sen­kit se há­bo­rí­ta­nék,
Sze­líd kí­sér­tet vol­nék én na­gyon,
Csak meg­néz­ném, hogy kék-e még az ég,
És van-e még ma­gyar dal Vá­ra­don?

Csak meg­hall­gat­nám, sír-e a sze­gény,
Vi­lág ár­vá­ját sor­sa ve­ri még?
Van-e még könny a ne­fe­lejcs sze­mén?
Sze­ret­nék né­ha vissza­jön­ni még!

És néz­ni fá­jón, Lé­ván, Szi­ge­ten,
Sza­kol­cán és Ma­kón a hold alatt,
Vén hárs alatt az if­jú sze­re­lem
Még min­dig bol­dog-e és bal­ga­tag?

És néz­ni: édes­anya al­szik-e,
S ál­má­ban meg­csó­kol­ni a szi­vét,
S érez­ni, most is rám gon­dol szive:
Sze­ret­nék né­ha vissza­jön­ni még!

Gu­óth Emil