Kultúrkörök

Élt kö­zöt­tünk egy nagy­sze­rű író, akit Gyu­la di­ák­ként is­mert meg az or­szág, s aki­nek nép­sze­rű­sé­ge a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban volt a leg­na­gyobb. Mú­zsá­ja a leg­ne­he­zebb idők­ben sem hall­ga­tott, pe­dig éle­té­ben szá­mos meg­pró­bál­ta­tás­ban volt ré­sze: 1944–45-ben a Ges­ta­po, 1950–53 kö­zött az Ál­lam­vé­del­mi Ha­tó­ság fog­sá­gá­ban ra­bos­ko­dott. Ha­za­sze­re­te­te és mű­ve­i­nek er­köl­csi tar­tal­ma mi­att év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül el­hall­ga­tott, til­tott író volt.

Vé­gig­har­col­ta az el­ső vi­lág­há­bo­rút, Tri­a­non iszo­nyú tra­gé­di­á­ját lá­zas ver­sek­ben örö­kí­tet­te meg. Ha­zá­ja sor­sá­ért ér­zett ag­go­dal­ma ott buj­kál min­den mű­vé­ben. Tag­jai kö­zé vá­lasz­tot­ta őt a Pe­tő­fi Tár­sa­ság. 1920-tól a Ma­gyar Táv­ira­ti Iro­da osz­tály­ve­ze­tő­je­ként dol­go­zott, majd a Ma­gyar Rá­dió iro­dal­mi igaz­ga­tó­ja lett. 1935-től or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő volt. Mi­vel le­sza­vaz­ta a zsi­dó­tör­vé­nye­ket, el­hur­col­ták Ma­u­tha­us­en­be. So­mogy­váry Gyu­la on­nan még sze­ren­csé­sen ha­za­tért, de a kommunisták kezei kö­zül nem szabadult ki élve. Sok szen­ve­dés és mel­lő­zés után 1953-ban hunyt el.

A száz­ti­zen­öt éve szü­le­tett író­ról élet­mű­ve leg­jobb is­me­rő­jé­vel, az uno­ká­val be­szél­get­tünk.

– Mit le­het­ne ki­emel­ni leg­e­lőbb a je­les nagy­apá­ról?

– A ha­zá­já­ért a leg­jobb lel­ki­is­me­re­te és te­het­sé­ge sze­rint pró­bált min­dent meg­ten­ni, akár iro­dal­mi vo­na­lon, akár a rá­di­ó­nál vagy a po­li­ti­kai pá­lyá­ján. És a film­je­i­ben, hi­szen öt ra­gyo­gó for­ga­tó­köny­vet írt. Éle­té­nek a lé­nye­ge egy szó­val össze­fog­lal­va: a szol­gá­lat – nem vé­let­le­nül je­lent­ke­zett ön­ként ka­to­ná­nak az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban. Eb­ben az ér­te­lem­ben is hasz­nál­hat­juk ve­le kap­cso­lat­ban a ki­fe­je­zést: szol­gá­ló em­ber. Emel­lett ke­resz­tény em­ber volt, aki nyíl­tan meg­val­lot­ta hi­tét.

– Két dik­ta­tú­ra is meg­hur­col­ta.

– „Nem párt­po­li­ti­kai cé­lok­kal lép­tem át az or­szág há­zá­nak kü­szö­bét, ha­nem hogy mély­sé­ges hit­tel, alá­za­to­san és sze­rény erőm egész meg­fe­szí­té­sé­vel szol­gál­has­sam Ma­gyar­or­szá­got” – ezek a mon­da­tok elő­le­ge­zik azt is, hogy kor­mány­pár­ti kép­vi­se­lő­ként nem sza­vaz­ta meg a zsi­dó­tör­vé­nye­ket. Tit­kos meg­bí­za­tás­ként ná­ci­el­le­nes – a Fel­vi­dék fe­lé irá­nyu­ló – rá­dió­adá­so­kat szer­ve­zett és irá­nyí­tott a ren­del­ke­zé­sé­re bo­csá­tott moz­gó ka­to­nai adó­ál­lo­más­sal, ezért a né­met meg­szál­lás­kor a Ges­ta­po le­tar­tóz­tat­ta. A há­bo­rú be­fe­je­zé­se után gya­log jött ha­za, olyan so­vá­nyan, hogy fe­le­sé­ge az Ybl Mik­lós té­ren csak a hang­já­ról is­mer­te föl…

A kom­mu­nis­ta rend­szer nem vet­te tu­do­má­sul ér­de­me­it, hu­ma­nis­ta né­ze­te­it. Nyug­dí­ját meg­von­ták, sze­mé­lyét tel­je­sen el­szi­ge­tel­ték, a Ma­gyar Rá­dió iga­zo­ló­bi­zott­sá­ga el­til­tot­ta min­den pub­li­ká­ci­ós le­he­tő­ség­től. Idő­köz­ben le­á­nyát ko­holt vá­dak alap­ján tíz esz­ten­de­ig tar­tó Gu­lag-rab­ság­ra ítél­ték, fi­át, az édes­apá­mat ha­di­fo­goly­ként a Szov­jet­uni­ó­ban tar­tot­ták. 1950. no­vem­ber 6-án be­gyűj­töt­te nagy­apát az Ál­lam­vé­del­mi Ha­tó­ság (ÁVH), Ki­star­csá­ra in­ter­nál­ták. Ott 1953-ban szív­in­fark­tust ka­pott, és a pes­ti Mo­so­nyi ut­cai ÁVH-kór­ház­ban halt meg feb­ru­ár 12-én. A rá­kos­ke­reszt­úri te­me­tő 301-es par­cel­lá­já­ban te­met­ték el.

– A Sop­ron me­gyei Fü­le­sen szü­le­tett, és ere­de­ti Fre­iss­ber­ger ve­ze­ték­ne­vét 1929-ben, vi­téz­zé ava­tá­sa­kor ma­gya­ro­sí­tot­ta So­mogy­váryra. Bár kez­det­ben új­ság­író­ként dol­go­zott, ele­in­te még­is ver­sei, majd re­gé­nyei, hang­já­té­kai, film­for­ga­tó­köny­vei tet­ték is­mert­té. Van va­la­mi tit­ka írói nép­sze­rű­sé­gé­nek?

– Nagy­apá­mék csa­lád­já­ban ti­zen­há­rom gyer­mek szü­le­tett, és nyolc ér­te meg a fel­nőtt­kort, te­hát nagy csa­lád­ról van szó. Fel­me­női ka­to­nák és gaz­dász­em­be­rek vol­tak. A föld és a ha­za sze­re­te­te te­hát in­nen ered.

Nagy­apa nagy me­sé­lő volt. Mű­vei ol­vas­má­nyos stí­lus­ban íród­tak, az iz­gal­mas cse­lek­mény­szö­vés ma­gá­val ra­gad­ja az ol­va­sót. Emel­lett hi­te­le­sek a tör­té­nel­mi ala­pok, te­hát egy­út­tal ta­ní­ta­nak is a köny­vei. Az el­ső vi­lág­há­bo­rút vé­gig­har­col­ta, meg­se­be­sült, és fő­had­nagy­ként sze­relt le. Ezt na­gyon szé­pen meg­ír­ja re­gé­nyé­ben, a Vi­rág­zik a man­du­lá­ban. Há­bo­rús tri­ló­gi­á­ja nem szü­le­tett vol­na meg a kö­zön­ség nyo­má­sa nél­kül, egy 1941-es Új Idők­ben be­szél is er­ről: „Úgy jár­tam ve­le, mint Arany Já­nos a Tol­di­val, még ket­tőt kel­lett ír­nom.” Kö­vet­ke­zett hát a Ne sár­gulj, fűz­fa!, majd az És Mi­hály har­colt, így lett tel­jes a há­bo­rú pok­lát meg­szen­ve­dett fér­fi val­lo­má­sa.

– Írói mód­sze­ré­ről mit mond­ha­tunk?

– Re­gé­nye­i­ben min­dig van egy sze­rel­mi és egy tör­té­nel­mi szál. Nagy­sze­rű az el­ső vi­lág­há­bo­rús tri­ló­gi­á­ja, amit az imént em­lí­tet­tem. Van még egy ma­gyar tör­té­nel­mi tet­ra­ló­gi­á­ja, amely­ben a re­form­kor és a sza­bad­ság­harc kel élet­re: A pi­ros­sap­kás kis­lány, A had­test hű ma­rad, Ka­to­na­csil­lag meg­for­dul. A be­fe­je­ző, 1947-ben írt, A Tűz­osz­lop cí­mű re­gé­nye Gör­gey tá­bor­nok­ra utal, csak 2007-ben je­lent meg. Az al­ko­tói lis­tá­ján össze­sen ti­zen­négy re­gény, négy-öt ver­ses­kö­tet, szín­da­ra­bok so­ka­sá­ga sze­re­pel. Mond­hat­juk, So­mogy­váry min­den mű­faj­ban ma­ra­dan­dót al­ko­tott. A hang­já­ték pe­dig az ő ked­ves gyer­me­ke, hi­szen a Ha­za­té­rés cí­mű, 1927-es mű­vé­vel a Ma­gyar Rá­di­ó­ban ő ho­no­sí­tot­ta meg a mű­fajt, mely­nek a ne­ve is tő­le szár­ma­zik a Hör­spi­el szó ma­gya­ro­sí­tá­sa ré­vén.

– Me­lyik ki­adó vál­lal­ta mű­vei meg­je­len­te­té­sét, és mi­kor kez­dő­dött a re­ne­szán­szuk?

– Nagy Im­re új­ra­te­me­té­se jel­adás volt. 1989-ben ki­adók so­ra ke­re­sett meg ben­nün­ket, de olyan, ame­lyik élet­mű­ben gon­dol­ko­dott, csak egy volt: az Auk­tor Ki­adó, egy ta­nár há­zas­pár, Lothrin­ger Mik­lós és fe­le­sé­ge, L. Je­szensz­ky Ág­nes ve­ze­ti. A Bá­lint úr ró­zsái cí­mű kö­tet elő­sza­vá­ban ír­nak is vál­lal­ko­zá­suk­ról: „Egy ked­ves ro­kon se­gí­tett, ő aján­lot­ta fi­gyel­münk­be So­mogy­váry Gyu­la mun­ká­it. A két vi­lág­há­bo­rú kö­zött al­ko­tó, egy­ko­ron nép­sze­rű író mű­vei – a szo­ci­a­liz­mus ne­vé­ben fel­lé­pő kom­mu­nis­ta rend­szer­ben – til­tó­lis­tá­ra ke­rül­tek, sőt an­nak ide­jén volt olyan ren­de­let is, amely összes köny­ve meg­sem­mi­sí­té­sé­re uta­sí­tot­ta a köz­könyv­tá­ra­kat. Va­ló­ban so­vi­nisz­ta, na­ci­o­na­lis­ta író volt? So­mogy­váry összes mű­ve a ha­za­sze­re­tet­ről szól. Rá­adá­sul a min­den­ko­ri sza­bad­ság mel­lett és a min­den­ko­ri dik­ta­tú­ra el­len lé­pett föl.”

– Ön mint az író élet­mű­vé­nek gon­do­zó­ja ter­vez-e va­la­mi új ki­adást?

– Rég­óta gon­dol­ko­dom egy Nagy­apá­ról szó­ló mo­nog­rá­fi­án. So­ká­ig úgy vél­tem: ezt ne­kem kell meg­ír­nom. Ma már lá­tom: az élet­mű olyan gaz­dag, hogy csak egy ku­ta­tó­cso­port ké­pes össze­han­gol­tan, iga­zul és igé­nye­sen meg­ír­ni. Ha a Jó­is­ten így akar­ja, előbb-utóbb el fog ké­szül­ni…

Az­tán az Auk­tor Ki­adó sor­ban ado­gat­ja ki a mű­ve­ket. Bí­zunk ben­ne, hogy Nagy­apa jó­té­kony szel­le­mi­sé­ge és er­köl­csi­sé­ge egy­re szé­le­sebb kör­ben fog hat­ni ha­zánk­ban…

Feny­ve­si Fé­lix La­jos