Élő víz

„Is­ten a gő­gö­sök­nek el­len­áll, az alá­za­to­sak­nak pe­dig ke­gyel­met ad.” (1Pt 5,5)

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után a ti­zen­egye­dik hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi ezt üze­nik: min­dig az Úr Is­ten ke­gyel­mé­re szo­ru­lunk; ő el­né­mít­ja a di­csek­vőt, az alá­za­tost fel­ma­gasz­tal­ja. „Krisz­tus ál­tal, hit­ben van me­ne­te­lünk ah­hoz a ke­gye­lem­hez, amely­ben ál­lunk, és di­cse­ke­dünk is az­zal a re­mény­ség­gel, hogy ré­sze­se­dünk Is­ten di­cső­sé­gé­ben.” (Róm 5,2; LK) Kérd: Uram, ments meg en­gem, a te ir­gal­mas­sá­go­dért! „Kö­nyö­rülj raj­tam, Uram, mert erőt­len va­gyok.” (GyLK 673) A fa­ri­ze­us és a vám­sze­dő pél­da­tör­té­ne­té­nek üze­ne­tét Jé­zus fo­gal­maz­ta meg: „Mert min­den­ki, aki fel­ma­gasz­tal­ja ma­gát, meg­aláz­ta­tik, aki pe­dig meg­aláz­za ma­gát, fel­ma­gasz­tal­ta­tik.” (Lk 18,14; lásd Mt 23,12; Lk 14,11) Lu­ther pe­dig így mi­nő­sí­ti a fa­ri­ze­us sze­mé­lyét: „Ez a fa­ri­ze­us nem­csak Is­ten el­len vét­ke­zik, ha­nem fe­le­ba­rát­ja el­len is gyű­löl­kö­dik; mert bi­zony, sze­mer­nyi ke­resz­tyén sze­re­tet sincs ben­ne. Mit re­mél­he­tünk az ily ťke­gyes­tőlŤ, aki oly el­ve­te­mült, hogy irigy­li fe­le­ba­rát­já­tól az üd­vös­sé­get?!” A meg­iga­zult vám­sze­dő­vel kap­cso­lat­ban a pá­li meg­iga­zu­lás­tan ke­rült elénk: „Hi­szen ke­gye­lem­ből van üd­vös­sé­ge­tek a hit ál­tal, és ez nem tő­le­tek van: Is­ten aján­dé­ka ez; nem cse­le­ke­de­te­kért, hogy sen­ki se di­cse­ked­jék.” (Ef 2,8–9) Is­ten ígé­re­tet tett a vá­lasz­tott nép hely­re­ál­lí­tá­sá­ra, s az óegy­há­zi evan­gé­li­um idé­zett ver­sének elő­ké­pét is meg­hir­det­te: „Ak­kor majd meg­tud­ja a me­ző min­den fá­ja, hogy én, az Úr, te­szem ala­csonnyá a ma­gas fát, és ma­gas­sá az ala­csony fát.” (Ez 17,24) A rom­lott So­do­má­ban nem volt tíz igaz em­ber, ezért „kén­kö­ves tü­zes esőt bo­csá­tott So­do­má­ra és Go­mo­rá­ra, az Úr­tól, az ég­ből. Így pusz­tí­tot­ta el azo­kat a vá­ro­so­kat és azt az egész kör­nyé­ket…” (1Móz 19,24–25) Csak Lót s két le­á­nya ma­radt élet­ben, mert az an­gya­lok ki­vit­ték őket a bű­nös vá­ros­ból. A po­gány asszony a nagy hi­te ál­tal nyert ke­gyel­met; Jé­zus ki­űz­te le­á­nyá­ból az ör­dö­göt, mert Urá­nak ne­vez­te őt, iga­zat adott ne­ki, s bát­ran a „sza­ván fog­ta”: „Úgy van, Uram, de a ku­tyák is esz­nek az asz­tal alatt a gyer­me­kek mor­zsá­i­ból.” (Mk 7,28) Sa­ját ta­pasz­ta­la­tai alap­ján in­ti a pres­bi­ter­társ a gyü­le­ke­zet tag­ja­it. A vé­ne­ket, ve­ze­tő­ket így: ön­ként, kész­sé­ge­sen „le­gel­tes­sé­tek az Is­ten kö­zöt­te­tek le­vő nyá­ját”! S az if­jab­ba­kat így: „…en­ge­del­mes­ked­je­tek az idő­seb­bek­nek…” Min­den ch­ris­ti­a­nust így: „…egy­más iránt pe­dig va­la­mennyi­en le­gye­tek alá­za­to­sak…” (1Pt 5,2.5) Így tel­je­sí­tet­te be a Mes­ter sza­vát: „…azért, ha majd meg­térsz, erő­sítsd atyád­fi­a­it.” (Lk 22,32) Ő előbb há­rom em­ber előtt ta­gad­ta meg az Úr Jé­zust, de ami­kor meg­szó­lalt a ka­kas, „meg­for­dult az Úr, és rá­te­kin­tett Pé­ter­re”, aki „ki­ment, és ke­ser­ves sí­rás­ra fa­kadt” (Lk 22,61.62). Pé­ter bűn­bá­na­tát dön­tő­en az vál­tot­ta ki, hogy Jé­zus re­át­ekin­tett. Lu­kács itt Úr­nak ne­ve­zi, ez­zel Jé­zus is­te­ni telj­ha­tal­má­ra utal. Is­ten né­pé­nek há­la­éne­ke örök ér­vé­nyű üze­ne­tet hir­det: „Bíz­za­tok az Úr­ban min­den­kor, mert az Úr a mi kő­szik­lánk mind­örök­re!” (Ézs 26,4) A sze­me­it le­sü­tő vám­sze­dő­vel együtt kérd: „Sze­líd sze­med, Úr Jé­zus, / Te­kint­sen rám, ha ros­ka­dok; / Ad­jon bé­két, bo­csá­na­tot…” (EÉ 385,2)

Ga­rai And­rás