Gyermekvár

Bo­ri egér pi­ci volt és für­ge. Még­se ici­ri-pi­ci­ri.

Min­dig ser­te­per­télt meg sür­gött-for­gott. Min­de­nütt ott ter­mett egy pil­la­nat alatt, ahol nem kel­lett. Ahol meg kel­lett vol­na, hát, ott is ott volt, csak min­dig má­sutt, mint ahol vár­ták. Mert ki gon­dol ar­ra, hogy va­la­ki úgy ér­ke­zik meg egy ven­dég­ség­be, mond­juk, hogy be­le­bú­jik a gal­lé­ros pá­vi­án ka­bát­zse­bé­be? A leg­szebb ün­ne­pi pil­la­na­tok­ban meg fel­má­szik a füg­göny­kar­nis­ra, mert on­nan job­ban lát­ni az ün­ne­pel­tet.

Per­sze Bo­ri egér a leg­szí­ve­seb­ben azon­nal az ün­ne­pi tor­tá­ba fúr­ta vol­na be ma­gát ilyen­kor, de Bo­ri egér il­le­del­mes és jó­szí­vű kis egér volt, nem hoz­ha­tott szé­gyent a csa­lád­ra.

Így is elég ne­héz volt egér­nek len­ni. Pe­dig elő­ke­lő csa­lád­ból szár­ma­zott, ük-ük-ük-ük-ükör­eg­any­ja meg ük-ük-ük-ük-ükör­egap­ja va­la­mi­kor na­gyon ré­gen együtt él­te át a nagy Zu­há­rét, ami­kor min­dent el­ön­tött a víz, egy ak­ko­ra ha­jón, egy ak­ko­ra bár­kán, hogy bár­csak mond­hat­nék ak­ko­ra na­gyot. Ott vol­tak ők is a meg­hí­vot­tak lis­tá­ján, olyan elő­ke­lő tár­sa­ság­ban, mint ele­fán­ték, orosz­lán­ék, orr­szar­vú­ék vagy a hosszú nya­kú zsi­rá­fék, nem be­szél­ve az örök­ké ele­gáns fla­min­gó­pár­ról.

De akár hi­szi­tek, akár nem, az egér­pár ugyan­olyan fon­tos volt a lis­tán, mint, mond­juk, az ál­la­tok ki­rá­lya és ki­rály­nő­je. Ke­res­te is őket min­den­ki, de nem ta­lál­ta. Már azt hit­ték, ege­rek nél­kül ma­rad­nak, nem lesz töb­bé egér a vi­lá­gon, ki­hal­nak, mint a ma­mu­tok vagy a di­no­szau­ru­szok. De nem.

Nóé egy­szer csak ka­pa­rá­szást hal­lott. Épp ak­kor, ami­kor Is­ten be­csuk­ta a bár­ka aj­ta­ját. Most már se be, se ki, in­nen­től rá van­nak bíz­va az eső­re meg a hul­lá­mok­ra. De Nóé nem esett két­ség­be. Tud­ta, hogy Is­ten akar­ta így. Csak azért iz­gult, hogy mi lesz az ege­rek­kel. Mert akár­mi­lyen ha­szon­ta­lan kis ál­lat, vagy leg­alább­is an­nak lát­szik, Is­ten még­is­csak meg­hív­ta őt is a bár­ká­já­ba. Mint az orr­szar­vút vagy az ele­fán­tot. Ért­he­tő hát, mek­ko­ra kő esett le Nóé szí­vé­ről, mi­kor meg­hal­lot­ta a ka­pa­rá­szást. Pont ak­ko­ra, mint egy pi­ci egér. Már­pe­dig a szív­hez ké­pest az elég nagy. Mert kép­zel­jé­tek el, mi len­ne, ha kétegér­nyi kő nyom­ná a szí­ve­te­ket. Ab­ba még be­le is tud­ná­tok be­te­ged­ni.

Bo­ri egér pi­ci volt és für­ge. Mint egy kis ta­laj­tor­nász.

Min­den ré­sen át­fért, min­den­ho­va utat ta­lált, és ami­kor az em­be­rek si­kon­gat­tak, hogy jaj, egér, már el is tűnt. Mint­ha ott se lett vol­na. Így hát Bo­ri egér in­kább tá­vol tar­tot­ta ma­gát az em­be­rek­től, nem bír­ta a ri­a­dal­mat. Ő egy sze­re­tet­re vá­gyó kis egér volt.

Na, épp ezért, a tá­vol­ság­tar­tás sem ment túl so­ká­ig. Mert igaz, hogy van­nak olyan ege­rek, akik tán egész éle­tük­ben se lát­tak em­bert, az ő csa­lád­ja min­dig is em­be­rek kö­ze­lé­ben élt. Egér­em­lé­ke­zet óta. Már­pe­dig az ege­rek elég sok min­den­re em­lé­kez­nek. So­ha­sem fe­lej­tik pél­dá­ul a nagy Rin­ga­tó­zást. Mert azt tud­no­tok kell, hogy Bo­ri egér ük-ük-ük-ük-ükör­eg­any­ja meg ük-ük-ük-ük-ükör­egap­ja ott a bár­kán na­gyon jól érez­te ma­gát. Bár­csak el tud­nám mon­da­ni, mennyi­re jól! Ta­lál­tak ma­guk­nak egy re­keszt, amely te­le volt szé­ná­val, no, an­nak a bel­se­jé­ben ott­hon érez­ték ma­gu­kat rög­tön.

A bár­ka meg csak rin­gott, rin­ga­tó­zott. So­ká­ig elég dur­ván, mert oda­kint ször­nyű vi­har dúlt, de ez az ege­re­ket nem na­gyon iz­gat­ta, még él­vez­ték is a tán­cot. Mi­re a vi­har le­csen­de­sült, és elkezdődött ez a rin­ga­tó­zás, ad­dig­ra meg Bo­ri egér ük-ük-ük-ük-ükör­eg­any­ja tíz pi­ci egér­po­ron­tyot ho­zott vi­lág­ra, mert azt biz­to­san tud­já­tok, hogy az egér igen sza­po­ra ál­lat. Nem fog ki raj­ta olyan könnyen még egy nagy Zu­há­ré sem.

Szó­val, a pi­ci ük-ük-ük-ük-ük­egér­gye­re­kek ott szü­let­tek a nagy Rin­ga­tó­zás kö­ze­pet­te. S ott volt még a bár­kán Nóé és fe­le­sé­ge, a há­rom fia, a há­rom fi­á­nak a há­rom fe­le­sé­ge, min­den föl­di ál­lat­ból egy pár és annyi en­ni­va­ló, hogy nyu­god­tan ma­rad­hat­tak akár egy évig. Nem cso­da hát, hogy az­óta min­den egér, aki nyo­mok­ban őriz még va­la­mit a rin­gás­ból, aki­nek a far­kin­cá­ja ön­kén­te­le­nül is hul­lám­za­ni kezd né­ha, sze­ret az em­be­rek kö­ze­lé­ben tar­tóz­kod­ni. És nem­csak a szé­na meg egyéb fi­nom­ság mi­att, amit össze­szed­nek ma­guk­nak. Ha­nem… csak úgy… mit tu­dom én…

Bo­ri egér tá­vol tar­tot­ta hát ma­gát az em­be­rek­től, de épp csak annyi­ra, amennyi­re mu­száj volt. Va­la­hogy bi­zse­reg­ni kez­dett ben­ne min­den, ha még­is a kö­ze­lük­be fér­kő­zött. És ez jó volt. Na­gyon jó.

Volt is egy ba­rát­ja. Nem az egér­ba­rá­ta­i­ra gon­do­lok, mert ab­ból ren­ge­teg volt, mind­egyik gyors és für­ge, de egyik sem sze­ret­te úgy azt a bi­zser­gést, meg ta­lán nem is érez­ték olyan jó­nak. Volt, aki azt mond­ta, már megint iz­gul, volt, aki be­val­lot­ta, hogy fél, má­sok meg hős­köd­tek in­kább, hogy így meg úgy, úgy meg így, ők csak­a­zér­tis. Hogy mit csak­a­zér­tis, az mind­egy. Csak a csak meg az azért szá­mít.

Bo­ri egér­nek fon­to­sabb volt a bi­zser­gés. És az ő em­ber­ba­rát­ja, a Nagy­bo­ri kö­ze­lé­ben bi­zser­gett min­dig. Hogy mi, azt ma­ga sem tud­ta, bi­zser­gett, és kész. Ez volt a nagy Bi­zser­gés.

Egy­szer Nagy­bo­ri egy szí­nes köny­vet la­poz­ga­tott ép­pen. Bo­ri egér kü­lön­ben is sze­ret­te a köny­ve­ket, a ré­geb­bi ki­adá­sok­nak egé­szen érett ízük volt, mint a ca­mem­bert sajt­nak, a szí­ne­sek meg a friss sa­lá­tá­ra em­lé­kez­tet­ték min­dig. Szó­val sze­ret­te a köny­ve­ket, Nagy­bo­ri köny­ve meg kü­lö­nö­sen ér­de­kes volt. A te­te­jén nagy víz, azon egy nagy ha­jó, raj­ta sok-sok ál­lat meg egy em­ber, és a ha­jó te­te­jén, ha jól lát­ja, igen, a ha­jó te­te­jén ott egy egér is.

Bo­ri egér pi­ci volt és für­ge meg elég kí­ván­csi, elő­dug­ta hát or­rocs­ká­ját a pár­na mö­gül, és csak bá­mult. Tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett ma­gá­ról. Hisz ő is ott van a köny­vben. Na jó, nem ő, egy má­sik egér, de még­is, tel­je­sen olyan. Mint­ha ő len­ne. Nagy­bo­ri is meg­fe­led­ke­zett ma­gá­ról. Ész­re sem vet­te, hogy már ket­ten né­ze­ge­tik a köny­vet. Csak la­poz­ta, la­poz­ta. Volt, ahol fa­lat épí­tet­tek, volt, ahol ván­do­rol­tak, egy­szer meg egy nagy ví­zen kel­tek át az em­be­rek. Lá­tott sát­ra­kat és vá­ro­so­kat, em­be­re­ket és ál­la­to­kat, gye­re­ke­ket is, a leg­ap­rób­bat egy fér­fi ölé­ben.

Bo­ri egér még kö­ze­lebb dug­ta az or­rocs­ká­ját, hogy job­ban lás­son. Van-e ott is egér? Nem volt, csak egy ku­tyus meg né­hány ma­dár­ka. De hát­ha csak el­bújt. S ott ku­kucs­kál va­la­me­lyik sa­rok­ban. Nagy­bo­ri ak­kor már az ege­ret néz­te. Nem a k önyv­ben. Ha­nem a pár­ná­ja mel­lett. Hisz épp az előbb ol­vas­ta: „En­ged­jé­tek hoz­zám a gye­re­ke­ket.” Hir­te­len bi­zser­gést ér­zett. Nem ege­re­ket? Nem az volt oda­ír­va vé­let­le­nül, hogy en­ged­jé­tek hoz­zám az ege­re­ket? S már nyúj­tot­ta is a ke­zét.

Bo­ri egér előbb csak egy te­nye­ret lá­tott. Meg­fe­led­ke­zett min­den tá­vol­ság­tar­tás­ról. Már ott is volt Nagy­bo­ri te­nye­ré­ben. Mint­ha egy csó­nak­ban rin­ga­tóz­na.

Bo­ri egér pi­ci volt és für­ge. És bá­tor, mint az ük-ük-ük-ük-ükör­eg­any­ja, aki nem ijedt meg az em­be­rek kö­ze­lé­ben.

Mik­lya Zsolt