Cantate

Be­szél­he­tek-e éle­tem pil­la­nat­nyi ter­hé­ről anél­kül, hogy nem sok­kal ké­sőbb gú­nyos fin­tor­rá tor­zul­va ka­nya­rod­jon vissza hoz­zám a tör­té­net? Meg­oszt­ha­tom-e va­la­ki­vel gyen­ge­sé­ge­met anél­kül, hogy fegy­vert ad­nék a ke­zé­be ah­hoz, hogy el­ti­por­has­son? Fel­tár­ha­tom-e a múl­ta­mat a meg­könnyeb­bü­lés szán­dé­ká­val anél­kül, hogy az új­ra­kez­dés­ben bá­to­rí­tó tet­tek he­lyett meg­ve­tő te­kin­te­tek kí­sér­je­nek? – Ne­héz kér­dé­sek ezek, ne­héz ta­pasz­ta­la­tok­kal a hát­tér­ben. Ne­héz ta­pasz­ta­la­tok­kal, ame­lyek mi­att fa­la­kat épí­tünk ma­gunk kö­ré, ame­lyek mi­att el­for­dít­juk te­kin­te­tün­ket a má­sik­ról, ame­lyek mi­att sü­ke­tté le­szünk ak­kor is, ami­kor hal­la­nunk, meg­hal­la­nunk kel­le­ne.

Pe­dig nem jó ez így. Fel­őröl­nek ben­nün­ket a sú­lyos pil­la­na­tok, a ne­héz idők élet­mor­zso­ló ma­lom­kö­vei, ros­ka­do­zás­ra ítél sa­ját gyen­ge­sé­günk, ame­lyet nem me­rünk fel­vál­lal­ni, ál­mat­lan éj­sza­ká­kon kí­sért a múlt, ame­lyet nem tu­dunk le­zár­ni. Ször­nyű, min­den­nél fer­tő­zőbb és rom­bo­lóbb nép­be­teg­ség tü­ne­te­it vesszük ész­re ma­gun­kon nap­ról nap­ra. De ha gyó­gyu­lá­sért ki­ál­tunk, cso­da tör­té­nik. Sza­va­in­kat nem a kon­gó üres­ség nye­li el, ha­nem az ég vissz­han­goz­za a vá­laszt: min­den gon­do­to­kat őreá ves­sé­tek!

Van, aki­nél tel­jes em­ber­sé­günk el­fo­ga­dás­ra ta­lált. Van, aki tud ter­he­ink­ről, is­me­ri gyen­ge­sé­ge­in­ket, el­szen­ved­te bű­ne­in­ket, még­sem él vissza mind­ez­zel. In­kább meg­ad­ja mind­azt, ami­re szük­sé­günk van, ve­gyen bár kö­rül ben­nün­ket bár­mi­lyen vi­lág. Bol­dog bé­ke­kor­szak­ban vagy min­dent pusz­tí­tó vi­lág­égés­ben, bal­la­gó idő­ben vagy őrül­ten ro­ha­nó új év­ez­red­ben őná­la tud­hat­juk a múl­tat, je­lent s jö­vőt. Fon­tos ne­ki, hogy ne le­gyen perc, ami­kor ne érez­nénk: nem akar­ja vég­ze­tes el­sod­ró­dá­sun­kat őtő­le. Kü­lön­ben nem ad­ta vol­na oda a leg­drá­gáb­bat ér­tünk, kü­lön­ben nem kér­né ma is tel­jes va­lónk gyer­me­ki bi­zal­mát.

Ha meg­kap­ja tő­lünk tö­re­de­zett, buk­dá­cso­ló éle­tünk tel­jes­sé­gét, ak­kor ő azt egé­szen más tel­jes­ség­re cse­ré­li fel. Sok­szor már most is meg­érez­zük en­nek örö­mét, hisz min­den jó mö­gött fel­sej­lik ar­ca. De majd egy­szer, ami­kor ő mond­ja ki, hogy „öröm vált­son bá­na­tot”, nem mú­ló jó­kedv, szal­ma­láng lob­ba­ná­sú eu­fó­ria tör fel, ha­nem vi­lág­tör­té­nel­mi pil­la­nat ér­ke­zik el. Az ő ar­ca is fel­de­rül, mert már nem lát bűnt, nem lát­ja el­le­ne lá­za­dó, őt meg­ta­ga­dó gyer­me­két, ha­nem a vég­ső győ­zel­met min­den fö­lött, ami el­vá­lasz­tott ben­nün­ket egy­más­tól és tő­le.

Igen, bíz­ha­tok még iga­zán. Sőt egye­dül ez ment meg, ez hoz­za el az iga­zi, örök meg­úju­lást.

Ör­dög End­re