Kultúrkörök

Mind­az, ami az el­ső vi­lág­há­bo­rú után Ma­gyar­or­szág­gal tör­tént, szin­te egye­dül­ál­ló a tör­té­ne­lem­ben. Ezért nem tud­ta fel­dol­goz­ni a nem­zet em­lé­ke­ze­te. Az 1920-ban meg­kö­tött tri­a­no­ni szer­ző­dés­ről a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után alig es­he­tett szó, né­ma­ság és el­né­mí­tott­ság ju­tott az egy­mást kö­ve­tő ge­ne­rá­ci­ók­nak.

Ezt a tri­a­no­ni hall­ga­tást most, az év­for­du­lón több kö­tet és an­to­ló­gia is meg akar­ja tör­ni. Kö­zü­lük az egyik leg­szebb-leg­fá­jóbb az Ár­gyé­lus Ki­adó tisz­tel­gé­se.

A Le­gyen hi­ted és lé­szen or­szá­god! cí­mű al­bum össze­fog­la­ló­an szól a nem gyó­gyu­ló seb­ről, ame­lyet a ma­gyar nem­zet tes­tén ej­tett a bé­ke­szer­ző­dés. Mind­az ben­ne van, amit öreg­nek és fi­a­tal­nak egy­for­mán tud­nia kel­le­ne, hi­szen tan­köny­ve­ink­ből rég­óta ki­ma­radt.

Nem élt olyan ma­gyar csa­lád, ame­lyet nem érin­tett a bé­ke­dik­tá­tum ke­gyet­len íté­le­te. Az or­szág te­rü­le­té­nek két­har­ma­dát az ott élő ma­gya­rok­kal együtt meg­kap­ták szom­szé­da­ink; mint­egy 3,2 mil­lió ma­gyart sza­kí­tot­tak el tő­lünk…

Pla­ká­tok, kis fém­dom­bo­rí­tá­sok, po­ha­rak, szó­dás­üve­gek a gyűj­te­mény­ben, raj­ta a föl­irat: „Nem! Nem! So­ha!” Met­sze­tek, ér­mek, föl­ál­lí­tott szob­rok és em­lék­mű­váz­la­tok; bé­lyeg­so­ro­za­tok tör­té­nel­münk nagy­ja­i­val… Meg­ko­pott fény­ké­pek: a meg­szállt te­rü­le­tek­ről ki­űzött ma­gya­rok vá­ra­koz­nak a zsú­folt va­go­nok­ban. Meg­sár­gult új­ság­cik­kek: a Pes­ti Hír­lap 1920-as össze­ál­lí­tá­sa… Ver­sek, meg­ze­né­sí­tett ke­ser­gők, je­les ze­ne­szer­zőnk, Doh­ná­nyi Er­nő drá­mai meg­em­lé­ke­zé­se.

Per­sze nem ma­rad­nak el az ir­re­den­ta han­gok sem. Eb­ből is van bő­ven. El­ke­se­re­dett düh árad ezek­ből a szö­ve­gek­ből, a le­szá­mo­lást tü­rel­met­le­nül kö­ve­te­lő, vad, po­gány ma­gyar ha­rag. Nem kell cso­dál­koz­nunk, hi­szen Tri­a­non – Mo­hács óta – a leg­fá­jóbb se­bünk. És ter­mé­sze­tes volt, hogy a köz­vé­le­mény és a hi­va­ta­los po­li­ti­ka sem fo­gad­ta el, nem fo­gad­hat­ta el a dik­ta­tó­ri­kus bé­ke­rend­szer kö­ve­tel­mé­nye­it.

„Ami­kor a győz­te­sek el­un­ták a szűn­ni nem aka­ró pa­nasz­ára­da­tot – ír­ja a kö­tet elő­sza­vá­ban Ne­m­es­kürty Ist­ván –, ki­je­len­tet­ték, hogy kár jaj­gat­ni, mert Ma­gyar­or­szág nincs, és nem is volt. Né­hány Ázsi­á­ból ide­ke­ve­re­dett pusz­tai kó­bor­ló ta­lál­ta ki a ma­gyar nem­ze­tet, hogy ki­zsák­má­nyol­has­sa az itt ta­lált szlá­vo­kat.”

Sza­kály Sán­dor ta­nul­má­nyá­ban rész­le­te­sen elem­zi vessző­fu­tá­sun­kat. A ha­tal­mas anya­got Ver­tel Be­at­rix gyűj­töt­te Acsády György se­gít­sé­gé­vel, a tárgy- és hely­szín­fo­tó­kat Püs­pö­ki Apor ké­szí­tet­te.

Ta­lán nem szé­gyen be­val­la­ni: a szo­mo­rú al­bu­mot meg­könnyez­tem, meg­alá­zott­sá­gunk bi­zo­nyí­té­ka­it ne­héz szív­vel la­poz­tam. Bi­zony el­gon­dol­kod­ta­tó: ki­lenc­ven év el­tel­té­vel még min­dig, még­is élünk! A ké­pek a meg­cson­kí­tott or­szá­got mu­tat­ják. Fá­radt, el­ke­se­re­dett, csüg­gedt em­be­re­ket lá­tunk leg­több­ször, akik vár­tak és vár­tak. Hát­ha tör­té­nik va­la­mi ki­fosz­tott éle­tük­kel. De nem tör­tént. El­vet­tek, el­vit­tek min­dent a győ­zők, kö­zel, a szom­széd­ba. Jó­vá­te­he­tet­len ma­gyar tra­gé­dia.

De az örök ke­ser­gés mit sem ér, in­kább a ten­ni aka­rás és az épí­tés. A re­mény, hogy las­san el­tűn­nek az el­vá­lasz­tó ha­tá­rok, a ke­re­ső ke­zek meg­ta­lál­ják egy­mást, s a múl­tat „bé­ké­vé old­ja az em­lé­ke­zés”.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos