Keresztutak

Egy se­gély­szer­ve­zet, ame­lyet a vi­lág sze­gé­nyei tá­mo­gat­nak és tar­ta­nak fenn?! El­kép­zel­he­tő­nek tart­ja ezt a ked­ves ol­va­só? A „The Fel­lows­hip of the Lea­st Co­in” (a leg­ki­sebb pénz­ér­me kö­zös­sé­ge) több mint öt­ven esz­ten­de­je bi­zo­nyí­ték ar­ra, hogy ez már­pe­dig le­het­sé­ges. Az ér­ték­te­len fil­lé­rek­ből Is­ten ál­dá­sá­val cso­dá­la­tos vál­lal­ko­zá­so­kat le­het be­in­dí­ta­ni. A Fü­löp-szi­ge­te­ki teo­ló­gus­nő, Cor­azon Tab­ing-Reyes be­szélt ne­kem er­ről, aki 2008 óta töl­ti be a vi­lág­mé­re­tű szer­ve­zet fő­tit­ká­ri poszt­ját. Ta­lál­ko­zá­sunk­ra az al­só-szász­or­szá­gi Loc­cum­ban ke­rült sor, az Eu­ró­pai Ke­resz­tény Nők Öku­me­ni­kus Fó­ru­má­nak nagy­gyű­lé­sén, aho­vá ven­dég­ként ér­ke­zett.

– Cor­azon asszony tar­tot­ta a kon­fe­ren­cia egyik reg­ge­li áhí­ta­tát. Itt be­mu­tat­ta, hogy szer­ve­ze­tü­ket nem egy­sze­rű­en az ada­ko­zás, ha­nem el­ső­sor­ban a kö­zös imád­ság kö­ti össze.

– Ki­ala­kult rend­je, mond­hat­nám, li­tur­gi­á­ja van ná­lunk a pénz­gyűj­tés­nek. Kö­zös­sé­günk mind­egyik tag­ja elő­ször imád­ko­zik. Na­pi el­csen­de­se­dé­sét hasz­nál­ja fel ar­ra, hogy va­la­mi­lyen konk­rét ké­rést az Úr elé vi­gyen. Eb­ben se­gít­sé­get kap tő­lünk, kör­le­ve­le­ink­ben min­dig meg­je­lö­lünk ima­té­má­kat. Majd csak ez­után dob­ja be­le a pénz­ér­mét a per­se­lyé­be. Eh­hez ra­gasz­ko­dunk. Úgy ke­rül­jön hoz­zánk a pénz­ado­mány, hogy tud­has­suk, imád­ság kí­sér­te.

– A kö­nyör­gés, a vi­lá­gért va­ló köz­ben­já­rás fon­tos­sá­gá­ra utal a szer­ve­zet lo­gó­ja is?

– A hong­kon­gi mű­vész, Rayann Ma ál­tal ké­szí­tett emb­lé­ma ló­tusz­vi­rá­got for­má­zó, imád­ko­zó ke­ze­ket áb­rá­zol. Mi ezt tart­juk a leg­fon­to­sabb­nak. Ado­má­nya­ink Is­ten se­gít­sé­gé­vel vál­hat­nak va­ló­ban ál­dás­sá. Nem a mi ke­zünk, ha­nem az ő ke­ze tud gyó­gyí­ta­ni, meg­sza­ba­dí­ta­ni és meg­újí­ta­ni. Mi csu­pán kö­nyö­rög­he­tünk, és ap­ró ado­má­nyunk­kal mel­lék­sze­rep­lői le­he­tünk az ő nagy tet­te­i­nek.

Ázsi­á­ban a ló­tusz­vi­rág ké­pé­hez több je­len­tés is kap­cso­ló­dik. Van olyan ré­gió, ahol a ter­mé­keny­ség jel­ké­pe. Sok he­lyen a múlt-je­len-jö­vő egy­sé­gét szim­bo­li­zál­ja a vi­rág. De szin­te ki­vé­tel nél­kül min­den ázsi­ai or­szág­ban úgy is­me­rik, mint a tisz­ta­ság je­lét. A víz za­va­ros iszap­já­ból táp­lál­ko­zik ugyan, de fent a fel­szí­nen eb­ből nem lát­szik sem­mi. Csak a szir­mok őszin­te ki­tá­rul­ko­zá­sa. Szép­sé­ge, fen­sé­ge el­káp­ráz­tat­ja a ráte­kin­tőt.

A pénz vi­lá­gát so­kan tart­ják za­va­ros, tisz­tá­ta­lan kö­zeg­nek. A lo­gónk­ban az is ben­ne van, hogy Is­ten ál­dá­sá­val a vi­lá­gi ja­vak szent­té vál­hat­nak.

– Be­szél­ne ar­ról, ho­gyan in­dult a moz­gal­muk?

– Ezek sze­rint még nem annyi­ra is­mert a kö­zös­sé­günk az Önök ha­zá­já­ban? Pe­dig kap­cso­la­tot tar­tunk fenn Ma­gyar­or­szág­gal is. Pél­dá­ul a nagy­kő­rö­si re­for­má­tus nő­szö­vet­ség tag­jai rend­sze­re­sen kül­de­nek ado­má­nyo­kat. Ám a kér­dé­sé­re vá­la­szol­va, va­ló­já­ban ázsi­ai sze­gény asszo­nyok in­dí­tot­ták el a moz­gal­mun­kat, mely az év­ti­ze­dek nyo­mán vi­lág­mé­re­tű szer­ve­zet­té nőt­te ki ma­gát. Még 1956-ban tör­tént, hogy az in­di­ai szár­ma­zá­sú Shan­ti So­lo­mon misszi­ói úton vett részt tér­sé­gé­ben. Ami­kor nem en­ged­ték be Ko­re­á­ba, s így a Fü­löp-szi­ge­te­ken kel­lett ma­rad­nia, imád­koz­ni kez­dett Is­ten ve­ze­té­sé­ért. Kér­te az Urat, hogy mu­tas­sa meg, ho­gyan le­het­né­nek egy­más­sal kö­zös­ség­ben a kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai kü­lönb­sé­gek, az el­té­rő gaz­da­sá­gi hely­ze­tük mi­att egy­más­tól annyi­ra el­szi­ge­tel­ten élő asszo­nyok. És ak­kor je­lent meg előt­te ez a kép: asszo­nyok egy­má­sért imád­koz­nak föld­raj­zi ha­tá­ro­kat át­ível­ve, és fél­re­tesz­nek egy-egy pénz­ér­mét az egy­másért ér­zett fe­le­lős­sé­gük je­le­ként. A moz­ga­lom 1970-ben vált nem­zet­kö­zi szer­ve­zet­té. A kö­zös­sé­get ve­ze­tő fő­tit­ká­rok so­rá­ban én va­gyok a ne­gye­dik.

– Úgy tu­dom, fő­leg ön­kén­te­sek se­gí­tik a kö­zös­ség mun­ká­ját.

– A The Fel­lows­hip of the Lea­st Co­in­nak egye­dü­li, fi­ze­tett al­kal­ma­zott­ja csu­pán a fő­tit­kár. Az ado­má­nyok össze­gyűj­té­sét Genf­ben, az Egy­há­zak Vi­lág­ta­ná­csá­nak pénz­ügyi osz­tá­lyán vég­zik. Igyek­szünk min­den felajánlást ka­ri­ta­tív cél­ra fel­hasz­nál­ni, hogy az „öz­vegy­asszo­nyok két fil­lér­jé­ből” sem­mi se vesszen kár­ba.

– Igaz, hogy a sze­gé­nyebb ázsi­ai or­szá­gok­ból több ado­mány ér­ke­zik Önök­höz, mint a gaz­dag Nyu­gat­ról?

– Er­re a kér­dés­re so­ha­sem fog vá­laszt kap­ni tő­lünk. Nem te­szünk kü­lönb­sé­get kis és nagy ado­má­nyok kö­zött. Mert Is­ten sze­mé­ben is min­den hoz­zá­já­ru­lás egy­for­mán fon­tos és ér­té­kes. Az éves je­len­té­se­ink­ben sem ad­juk köz­re, hogy me­lyik or­szág­ból mek­ko­ra összeg folyt be. Azt ter­mé­sze­te­sen sejt­he­ti, hogy van­nak a vi­lág­nak olyan tér­sé­gei, ahol az ap­ró­pénz a fö­lös­leg­ből ke­rül a per­sely­be. És van­nak olya­nok is, ahol nem egy­sze­rű­en a leg­ki­sebb ér­mét, ha­nem ta­lán a leg­utol­só pénz­da­ra­bot, a min­dent dob­ják be a kö­zös­be, tud­ván, hogy Is­ten­nek sem­mi sem le­he­tet­len.

– Mon­da­na er­ről az „Is­ten­nek sem­mi sem le­he­tet­len­ről” konk­rét szám­ada­to­kat is?

– Éven­te 35–50 pro­jek­tet tu­dunk tá­mo­gat­ni öt­ezer dol­lár ér­ték­ben a vi­lág kü­lön­bö­ző pont­ja­in. Épít­ke­zé­sek­re nem adunk, de ar­ra igen, hogy a nők és a gyer­me­kek em­be­ribb kö­rül­mé­nyek kö­zött él­hes­se­nek. Né­hány hó­nap­ja ér­ke­zett egy le­vél Ni­ca­ra­gu­á­ból, amit be is tet­tem az éves kör­le­ve­lünk­be. Be­szá­mol­tak, hogy a mik­rok­öl­csö­nök­ből az asszo­nyok ho­gyan kezd­het­tek vál­lal­ko­zá­sok­ba. Az egyi­kük pél­dá­ul gyü­möl­csös­bol­tot nyit­ha­tott. Most ha­von­ta pon­to­san fi­ze­ti vissza a köl­csö­nö­ket. Egy má­sik asszony meg a kis­vá­ro­suk­ban ta­xi­zás­ba kez­dett, ami si­ke­re­sen mű­kö­dik. Má­sok hasz­nált ru­hák­kal kezd­tek el ke­res­ked­ni. De a lé­nyeg az, ami­vel ni­ca­ra­gu­ai ba­rá­ta­ink a le­ve­lü­ket zár­ták: „(…) kö­szön­jük a le­he­tő­sé­get, amit kap­tak ezek az asszo­nyok, hogy ön­ál­ló­ak le­hes­se­nek, hogy meg­él­hes­se­nek, s így mél­tó em­be­ri kö­rül­mé­nyek kö­zött él­hes­se­nek. Pénz­ado­má­nyo­tok és imád­sá­ga­i­tok meg­vál­toz­tat­ták az éle­tü­ket.”

– Eze­kért az ered­mé­nye­kért hagy­ta ott Cor­azon asszony a teo­ló­gi­ai ta­ná­ri szé­ket, s lett a szer­ve­zet fő­tit­ká­ra?

– Eze­kért a cso­dá­kért ér­de­mes. Nagy­sze­rű ér­zés – ha csak ap­rócs­ka, je­len­ték­te­len esz­köz­ként is – részt ven­ni Is­ten vál­lal­ko­zá­sá­ban, amely­nek cél­ja az em­ber fel­eme­lé­se. S ez­zel nem csu­pán a föl­di kö­rül­mé­nye­i­nek ja­ví­tá­sá­ra gon­do­lok, ha­nem el­ső­sor­ban ar­ra, hogy Is­ten mind­eze­ken ke­resz­tül is men­tő, ir­gal­mas sze­re­te­tét tár­ja a vi­lág elé.

B. Pin­tér Már­ta