Kultúrkörök

Tan­év­kez­dés. Sok ok­ta­tá­si in­téz­mény­ben egy­re ne­he­zebb fel­adat elé ál­lít­ják a gye­re­ke­ket és a pe­da­gó­gu­so­kat a vi­sel­ke­dé­si prob­lé­más ta­nu­lók. Ám mi le­het ször­nyűbb, mint egy egész klán, hat vá­sott test­vér: min­den év­fo­lyam­ban egy? Ők köny­vünk hő­sei, a Herd­ma­nek: Ralph, Le­roy, Cla­ude, Ol­lie és Gla­dys, va­la­mint nő­vé­rük és ve­zé­rük: Imo­ge­ne. Aki­be le­het, be­le­köt­nek (fő­leg a ki­csik­be), amit le­het, meg­lo­va­sí­ta­nak – ak­kor sem ri­ad­nak vissza, ha egy bé­bi­ről van szó –, a ta­ná­rok­kal tisz­te­let­le­nek, a sza­bá­lyo­kat fél­re­söp­rik, ret­te­gés­ben tart­ják az is­ko­lát, sőt az egész kis­vá­rost; és per­sze amit csak meg­lát­nak, min­dent fel­fal­nak.

„Az a nagy bü­dös igaz­ság, hogy sen­ki sem akar ve­lük uj­jat húz­ni. Min­den­ki tud­ja jól, hogy ha­csak nem akar bank­rab­lás­ba ke­ve­red­ni vagy egy ki­gyul­ladt könyv­tár­ban szén­né ég­ni, jobb nagy ív­ben el­ke­rül­ni őket. Kü­lö­nö­sen, ha a Wood­row Wil­son su­li­ba jársz, egy osz­tály­ba egy Herd­man­nel. Nem is akár­me­lyik­kel, ha­nem Imo­ge­ne-nel. Rá­adá­sul év vé­gé­re még va­la­mi jót is kell ta­lál­nod ben­ne” – ma­gya­ráz­za a ha­to­di­kos Beth, a me­sé­lő, aki­nek az osz­tá­lyá­ban ez az éves fel­adat: egy­mást ta­nul­má­nyoz­ni és min­den­ki­ben jó tu­laj­don­sá­go­kat fel­fe­dez­ni. Ami per­sze Imo­ge­ne ese­té­ben kép­te­len­ség­nek tű­nik.

A könyv ki­lenc fe­je­ze­té­nek mind­egyi­ke egy-egy csíny­te­vést tar­to­gat, ame­lyen a biz­ton­ság­ban lé­vő, kí­vül­ál­ló ol­va­só rop­pant jól szó­ra­ko­zik, és a leg­vé­gén meg­tud­hat­ja azt is, va­jon rej­te­zik-e a „gye­rek­ban­di­tá­ban” ér­té­kel­he­tő tu­laj­don­ság. A köny­vet aján­lom min­den is­ko­lás­nak ne­gye­dik osz­tály­tól, de akár a szü­le­ik­nek is.

Csak a fel­nőt­tek­nek mon­dom, hogy az is­ko­la nem­csak ar­ra van, hogy a tan­tár­gyak anya­gát a gye­re­kek fe­jé­be tölt­sük. Leg­alább ilyen fon­tos a szo­ci­á­lis kom­pe­ten­ci­ák fej­lesz­té­se. Rész­le­tes ki­fej­tés he­lyett áll­jon itt a kom­pe­ten­cia egy meg­ha­tá­ro­zá­sa: „Prob­lé­ma­hely­ze­tek­ben moz­gó­sít­ha­tó tu­dás, ered­mé­nyes cse­lek­vés­re va­ló ké­pes­ség.” Az­az hogy a gye­rek meg­ta­nul­ja, ho­gyan le­het egy kö­zös­ség­ben kap­cso­la­to­kat fenn­tar­ta­ni, ér­de­ke­ket ér­vé­nye­sí­te­ni, konf­lik­tu­so­kat ke­zel­ni. Több fel­mé­rés ju­tott ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re, hogy a nagy­be­tűs élet­ben nem fel­tét­le­nül a leg­jobb ta­nu­lók ér­vé­nye­sül­nek, ha­nem in­kább azok, akik meg­ta­nul­ták a tár­sa­ik­kal va­ló együtt­mű­kö­dést.

Hát er­ről is szól Bar­ba­ra Ro­bin­son köny­ve, mely ha­zá­já­ban több mint egy tu­cat dí­jat ka­pott a kri­ti­ku­sok­tól, a ta­ná­rok­tól, a könyv­ke­res­ke­dők­től és a gye­re­kek­től.

Na­szá­di Krisz­ta