Keresztutak

Száz éve, 1910. au­gusz­tus 27-én szü­le­tett az ak­kor még a Tö­rök Bi­ro­da­lom­hoz tar­to­zó Szkop­jé­ban Bol­dog Kal­kut­tai Te­réz anya No­bel-bé­ke­dí­jas apá­ca, a Sze­re­tet Misszi­o­ná­ri­u­sai rend ala­pí­tó­ja. (Sok for­rás au­gusz­tus 26-ára te­szi a szü­le­té­si dá­tu­mát, ő ma­ga au­gusz­tus 27-ét, meg­ke­resz­te­lé­sé­nek nap­ját, ke­resz­tény éle­te kez­de­tét te­kin­tet­te iga­zi szü­le­tés­nap­já­nak.)

Az al­bán pa­raszt­lányt, akit ak­kor még Ag­nes Gonx­ha Bo­jax­hi­unak hív­tak, ti­zen­két éve­sen szó­lí­tot­ta fel egy bel­ső hang a szük­sé­get szen­ve­dők meg­se­gí­té­sé­re. Ti­zen­nyolc éve­sen be­lé­pett a Lor­eto nő­vé­rek rend­jé­be, s fel­vet­te a Te­réz nő­vér ne­vet. Egy év­vel ké­sőbb In­di­á­ba küld­ték ta­ní­ta­ni, az utol­só ren­di fo­ga­dal­mat 1937-ben tet­te le. 1946-ban, egy vo­na­ton utaz­va hal­lot­ta meg a jé­zu­si hí­vást, hogy a leg­sze­gé­nyeb­bek kö­zött szol­gál­ja őt, ezért el­bo­csá­tá­sát kér­te rend­jé­ből. Ki­ta­nul­ta az ápo­ló­női mun­kát, s az in­di­ai sze­gé­nyek kék csík­kal el­lá­tott fe­hér szá­ri­ját vi­sel­ve a kal­kut­tai ut­cák haj­lék­ta­lan­ja­it, gyer­me­ke­it kezd­te is­tá­pol­ni, ta­ní­ta­ni. Im­már in­di­ai ál­lam­pol­gár­ként 1953-tól hoz­ta lét­re ott­ho­na­it az el­ha­gyott gyer­me­kek­nek, kór­há­zat a sú­lyos be­te­gek­nek, me­ne­dék­he­lyet a hal­dok­ló nyo­mor­gók­nak és nél­kü­lö­zők­nek, ott­hont a lep­rá­sok­nak. Út­ját egy­re töb­ben akar­ták kö­vet­ni, VI. Pál pá­pa 1965-ben hagy­ta jó­vá a Sze­re­tet Misszi­o­ná­ri­u­sai Kong­re­gá­ci­ót. En­nek tag­jai nem dol­goz­hat­nak a gaz­da­go­kért, és nem fo­gad­hat­nak el fi­zet­sé­get, min­den anya­gi be­vé­te­lük ado­mány­ból szár­ma­zik.

A tá­mo­ga­tók szá­ma egy­re nőtt, a rend ala­pít­vá­nyok­kal, kór­há­zak­kal, szo­ci­á­lis ott­ho­nok­kal gya­ra­po­dott, ma­gyar­or­szá­gi meg­ala­kí­tá­sá­ra 1989-ben nyílt le­he­tő­ség. Te­réz anya élet­fi­lo­zó­fi­á­ja a leg­kü­lön­bö­zőbb val­lá­si fe­le­ke­ze­tek kö­ré­ben ta­lált kö­ve­tők­re, ir­gal­mas rend­je ke­re­té­ben több ezer nő­vér dol­go­zik a vi­lág több mint száz or­szá­gá­ban.

A tö­ré­keny, ám ha­tá­ro­zott asszony csak sze­gé­nyei ér­de­ke­it néz­te, így pél­dá­ul a Szent­atyá­tól ka­pott gép­ko­csit el­ár­ve­rez­te, és a pénzt jó­té­kony cél­ra for­dí­tot­ta. Te­vé­keny­sé­gét szá­mos ki­tün­te­tés­sel is­mer­ték el, ezek kö­zül a leg­na­gyobb az 1979-ben ne­ki ítélt No­bel-bé­ke­díj volt – a szo­ká­sos ban­kett el­ma­radt, ezt a pénzt is vé­den­cei kap­ták.

Te­réz anya 1997. szep­tem­ber 5-én Kal­kut­tá­ban halt meg, az in­di­ai ál­lam ren­dez­te bú­csúz­ta­tá­sán egy­mil­lió em­ber vett részt. Már ha­lá­la után két hét­tel fel­ál­lí­tot­ták szob­rát rend­jé­nek há­za előtt, szü­lő­vá­ro­sá­ban ta­valy em­lék­há­za nyílt. A vi­lág­ban több ka­to­li­kus temp­lom őr­zi ne­vét, éle­té­ről né­hány éve ma­gyar mu­si­cal is szü­le­tett. Al­bán szár­ma­zá­sá­ra va­ló te­kin­tet­tel ró­la ne­vez­ték el a ti­ra­nai re­pü­lő­te­ret és az egyik leg­ma­ga­sabb al­bán ál­la­mi ki­tün­te­tést, az or­szág­ban bol­dog­gá ava­tá­sá­nak nap­ja nem­ze­ti ün­nep. Ti­ra­na leg­újab­ban azt sze­ret­né, ha Te­réz anya ham­vai Al­bá­ni­á­ban nyu­god­ná­nak (ami­ről per­sze In­dia hal­la­ni sem akar).

Az éle­té­ben is szent­ként tisz­telt asszonyt a ka­to­li­kus egy­ház tör­té­ne­té­ben pél­dát­lan gyor­sa­ság­gal, ha­lá­la után hat év­vel bol­dog­gá avat­ták.

MTI