Evangélikusok

Ülünk a dol­go­zó­szo­bá­ban. Csak be­szél­ge­tünk és be­szél­ge­tünk. Né­ha egy kis csend, egy kis kör­be­já­rás gon­do­lat­ban. Köny­vek előt­tünk és köny­vek mö­göt­tünk. Ahol nem köny­vek van­nak az üve­ges szek­rény­ben, ott a het­ve­nes és nyolc­va­nas évek jól is­mert pa­pír- vagy mű­anyag bo­rí­tó­jú irat­gyűj­tői duz­zad­nak a be­lé­jük pré­selt pa­pí­rok­tól.

Mun­tag pro­fesszor úr öz­ve­gye, Bar­tucz Ju­dit te­szi elém a bib­li­og­rá­fi­át, a cik­kek jegy­zé­két vagy ép­pen az új­sá­gok­ból és fo­lyó­ira­tok­ból ki­má­solt ta­nul­má­nyok han­gya­szor­ga­lom­mal té­mán­ként össze­gyűj­tött kö­te­te­it. Egyik-má­sik map­pa is­me­ret­len, de fel­buk­kan egy-egy is­me­rős is: ezt már lát­tam haj­da­nán a tan­te­rem­ben. Fe­ke­te bo­rí­tó, rá­ra­gasz­tott fe­hér cím­ke a szép, egyen­le­tes kéz­írás össze­té­veszt­he­tet­len be­tű­i­vel.

Egy nagy ren­de­ző elv már az el­ső pil­la­nat­ban fel­tű­nik: min­den bib­li­ai köny­vek sze­rint van sor­ba rak­va, hogy a hoz­zá­juk kö­tő­dő iro­da­lom, for­rás, ma­gya­rá­zat és tu­do­má­nyos írás egy­aránt egy he­lyen le­gyen. A Ge­ne­zis köny­vé­hez gyűj­tött for­rá­sok szé­pen egy sor­ban, az Ámósz­hoz fel­fe­de­zet­tek egy má­sik kö­tés­ben, nem is be­szél­ve a Jób­hoz gyűj­tött anyag vas­tag kö­te­te­i­ről. Kis pa­pír­da­rab a map­pa ele­jén: a kon­cent­rált váz­lat. Egy na­gyob­bacs­ka pe­dig a gyöngy­be­tűs hé­ber pre­pa­rá­ció.

Mennyi nap­pal és mennyi éj­sza­ka kel­lett eh­hez a mun­ká­hoz! Mi­cso­da ki­tar­tás és tü­re­lem ah­hoz, hogy mi­nél több, jól hasz­nál­ha­tó iro­da­lom ke­rül­jön a hol fi­gye­lő, hol pe­dig el­ka­lan­do­zó gon­do­la­tú hall­ga­tók elé! Ha lel­ké­szek lesz­nek, a szó­szé­ken nagy szük­sé­gük lesz a mély is­me­re­tek­re. Ha be­te­gek­kel be­szél­get­nek, ak­kor is a Bib­lia lesz az iga­zi kincs a ke­zük­ben. Va­jon meg­jegy­zik az igé­ket? Va­jon eszük­be jut a meg­fe­le­lő mon­da­ni­va­ló éles hely­zet­ben? Ele­gen­dő év ele­jén el­mon­da­ni, vagy több­ször kell fi­gyel­mez­tet­ni a hall­ga­tó­kat, hogy ha nem ol­vas­sák éven­te vé­gig a Bib­li­át va­la­mi­lyen mód­szer sze­rint, ak­kor na­gyon el­sze­gé­nye­dik az ige­is­me­re­tük? Nem fog­nak tud­ni idéz­ni a Bib­li­á­ból! Lát­ják majd a bib­li­ai köny­ve­ket össze­füg­gés­ben? Ne­hogy fel­men­je­nek a szó­szék­re ala­pos és több­lép­csős, Lu­ther­től örö­költ ősi mód­szer nél­kül! A szó­szé­ken nem le­het „csak úgy” meg­szó­lal­ni!

Va­la­hogy így kel­lett gon­dol­kod­nia a ta­nár úr­nak, akit a leg­rit­káb­ban szó­lí­tot­tunk meg ilyen hi­va­ta­los for­mu­lá­val. Leg­fel­jebb a vizs­gá­kon igye­kez­tünk így tenni, mert bi­zony ha­mar ki­tűnt az is­me­ret­anyag óri­ás vol­ta a pro­fesszor ol­da­lán… Elég volt egy-két bib­lia­is­me­re­ti rá- vagy vissza­kér­de­zés, és az alá­zat pil­la­na­tok alatt meg­ha­tá­ro­zó tu­laj­don­sá­gunk­ká vált.

Ülünk a szo­bá­ban. Hir­te­len be­vil­lan a 104. zsol­tár szin­te szó sze­rint. Nem is tu­dom, hon­nan ér­ke­zett ilyen hir­te­len. A ké­pek a te­rem­tett vi­lág­ról, a gyö­nyö­rű, ki­szé­le­se­dő kon­cent­ri­kus kö­rök – és a lé­nyeg, amit ki tud­ja, hány­szor hal­lot­tunk: van en­nél szebb köl­te­mény? Van en­nél tö­ké­le­te­sebb al­ko­tás? Ki kell áll­ni a csil­la­gos ég­bolt alá egy es­te és gyö­nyör­köd­ni, bát­ran és fel­sza­ba­dul­tan. Rá­cso­dál­koz­ni az Al­ko­tó tö­ké­le­tes mun­ká­já­ra. De nem elég ám egy­szer el­ol­vas­ni, ha­nem több­ször, és a hé­ber nyelv ze­nei szép­sé­gé­re is oda kel­le­ne fi­gyel­ni. Mi, a di­á­kok ta­lán ép­pen an­nak örül­tünk, hogy egy­ál­ta­lán kö­vet­ni tud­juk Ban­di bá­csit a hé­ber szö­veg­ben. De ő te­kin­tet­tel ránk is­mé­telt és meg-meg­állt, hogy be­vár­jon min­ket.

Az­tán egy­szer csak meg­ér­ke­zünk oda, amit nem le­het el­fe­led­ni: „Ott jár­nak a ha­jók, és a cet­hal, ame­lyet azért for­mál­tál, hogy ját­sza­doz­zál ve­le.” (Zsolt 104,26) Má­ig ele­ven a ma­gya­rá­zat min­den mon­da­ta: hát nem bá­mu­la­tos, hát nem el­ra­ga­dó? Mi­cso­da ér­té­ke és je­len­tő­sé­ge van en­nek a cet­hal­nak! Az­tán las­san oda­ka­nya­ro­dunk a min­dig ki­ma­rad­ha­tat­lan, Szent­lé­lek­re va­ló uta­lás­hoz: „Ha ki­árasz­tod lel­ke­det, új te­remt­mé­nyek ke­let­kez­nek, és meg­újí­tod a ter­mő­föld fel­szí­nét.” (Zsolt 104,30) Megint a kér­dé­sek so­ra: van en­nél na­gyobb ese­mény? Van en­nél több, ami­re az élet­hez szük­sé­günk van? Nem hi­ány­zik eb­ből sem­mi sem. A te­rem­tő és meg­tar­tó Is­ten nem ír­ha­tó le más­képp, csak ezek­kel a gyö­nyö­rű és tel­jes ké­pek­kel, a zsol­tá­ros mű­vé­szi éne­ké­vel. Ho­gyan is in­dul a zsol­tár? „Áld­jad, lel­kem, az Urat! Uram, Is­te­nem, igen nagy vagy, fen­ség­be és mél­tó­ság­ba öl­töz­tél…”

Egy pil­la­nat alatt be­fe­je­ző­dik a kép­ze­let­be­li elő­adás. Vissza­ér­ke­zem a je­len pil­la­nat­ba. Tíz esz­ten­de­je, 2000. au­gusz­tus 23-án halt meg Mun­tag An­dor ószö­vet­sé­gi pro­fesszor, evan­gé­li­kus lel­kész. Szá­má­ra mind­ket­tő fon­tos volt: a tu­dós és a gya­kor­ló lel­kész. Min­dig iz­gat­ta, hogy mi tör­tént azoknak a csa­lád­já­val, utó­da­i­val az egy­ház­ban, aki­ket egy­kor káp­lán­ként vagy gyü­le­ke­ze­ti lel­kész­ként ta­ní­tott. Na­gyon jól érez­te ma­gát ige­hall­ga­tó­ként is a temp­lom­pad­ban. A pusz­ta meg­je­le­né­sé­vel és né­hány ked­ves sza­vá­val min­dig bá­to­rí­tot­ta egy­ko­ri ta­nít­vá­nya­it a jó ige­hir­de­tés­re. Ap­ró pa­pír­da­rab­kák­ra írt hi­he­tet­le­nül fon­tos mon­da­to­kat. Volt egy név­so­ra is: azok sze­re­pel­tek raj­ta, aki­kért min­den­nap imád­ko­zott név sze­rint is. Nem fe­lej­tem el azt a pil­la­na­tot, ami­kor fel­fe­dez­tem a ne­ve­met ezen az egy­sze­rű no­tesz­la­pon…

So­kan va­gyunk a ma élő lel­kész­nem­ze­dék­ben, akik­nek van mit meg­kö­szön­ni­ük és van mi­ért há­lát ad­ni­uk az ő éle­té­vel kap­cso­lat­ban. Az ige- és Bib­lia-­sze­re­tet­nek azon a fo­kán állt, aho­vá na­gyon ne­héz fel­jut­ni. Lu­ther teo­ló­gi­á­já­nak olyan sze­le­te­it is is­mer­te, ame­lye­ket csak na­gyon ke­ve­sen. Az alá­zat­nak és egy­sze­rű­ség­nek olyan ter­mé­sze­tes hor­do­zó­ja volt, hogy iga­zi ér­té­ke­i­re ta­lán csak mos­ta­ná­ban éb­re­dünk rá.

Őriz­zük em­lé­két, és le­gyünk há­lá­sak az el­vég­zett mun­ká­ért – egy ki­csit emel­ke­det­teb­ben és ün­ne­pi mó­don most, ha­lá­lá­nak ti­ze­dik év­for­du­ló­ján.

Sza­bó La­jos