Cantate

Ami­kor meg­je­lent az éne­kes­könyv, ki­csit ide­gen­ked­ve néz­tük, pró­bál­gat­tuk ezt az éne­ket. Ta­lán a kö­ze­pén ta­lál­ha­tó ok­táv­vál­tás vagy egy­sze­rű­en az új vol­ta mi­att. Az­óta na­gyon meg­sze­ret­tem; en­nek az oka bi­zo­nyá­ra a szö­veg mély, vi­gasz­ta­ló, re­ményt éb­resz­tő tar­tal­ma.

A ke­resz­tény em­ber nagy le­he­tő­sé­ge, hogy táv­la­tok­ban gon­dol­kod­hat. Nem­csak ban­du­ko­lunk az élet­úton, ha­nem ha­la­dunk elő­re. Ez az elő­re nem va­la­mi fe­lé tart – bi­zo­nyos cé­lok, majd vé­gül a vég­ső nyug­hely, a sír fe­lé –, ha­nem va­la­ki fe­lé. És ez a va­la­ki a ná­zá­re­ti Jé­zus­ban meg­is­mert Is­ten. „…he­lyet ké­szí­tek nek­tek, hogy ahol én va­gyok, ott le­gye­tek ti is.” (Jn 14)

Az egy­ház­tör­té­né­szek a már­tí­rok­kal kap­cso­la­tos leg­fon­to­sabb adat­ként „mennyei szü­le­tés­nap­ju­kat” rög­zí­tik. A vi­lá­gi tör­té­net­írás­ban ez az el­ha­lá­lo­zás év­szá­ma len­ne: az a dá­tum, ami­kor vé­get ért egy élet. Mi, ke­resz­tény em­be­rek azon­ban tel­je­sen más szem­szög­ből néz­het­jük az ese­mé­nye­ket, még a föl­di pá­lya­fu­tás vé­gét is. Mi is szo­mor­ko­dunk, ami­kor el kell en­ged­nünk sze­ret­te­ink ke­zét, de nem úgy, mint akik­nek nincs re­mény­sé­günk. Pál apos­tol is er­re biz­tat­ja ol­va­só­it (1Thessz 4,13–18). Ez a ke­resz­tény­ség egyik nagy tit­ka, ez a dön­tő­en más lá­tás és hoz­zá­ál­lás: a ha­lál a mennyei szü­le­tés­nap, a tá­vo­zás a meg­ér­ke­zés. „Kik Jé­zus­hoz ha­za­tér­tek, cél­hoz ér­tek…”

Itt és ott, két kü­lön vi­lág – gon­dol­ják so­kan, gon­dol­juk né­ha mi is. Itt és ott – két össze­tar­to­zó vi­lág. Ami itt rossz, az vé­get ér, és jó­ra for­dul; ami itt ál­dás volt, az be­érik és ki­tel­je­se­dik; ami itt ne­héz volt, az el­éri cél­ját és ér­tel­mét. Ami ott tel­jes, szép, öröm­te­li, az itt kez­dő­dik; ami itt szo­mo­rú, fá­jó és kel­le­met­len, az ott vé­get ér, mert ki­tel­je­se­dik; ami itt tö­re­dé­kes, lát­ha­tó­vá lesz; ami itt még csak sej­tés, ki­nyí­lik, mind­az, amit itt még csak egy ap­ró re­mény­su­gár­ban szép­nek vágy­tunk. Há­la­adás, kö­nyör­gés, vi­gasz­ta­lás és biz­ta­tás.

Az ének itt még csak rá­han­go­ló­dás, de ott meg­szó­lal a mennyei kó­rus, s akik már elő­re­men­tek és meg­ér­kez­tek, be­áll­hat­nak a Bá­rány éne­két ének­lők kö­zé.

Jó re­mény­ség­gel bú­csúz­ha­tunk hát azok­tól, akik át­lép­nek a ha­lál ka­pu­ján, hi­szen a Krisz­tus­ban va­ló hit út­ja nem a sír mé­lyé­re, ha­nem a menny ma­gas­sá­gá­ba ve­zet. Ezért hang­zik az ének­lő egy­ház aj­ká­ról a ké­rés: „Se­gíts, Jé­zus, hit­ben jár­ni, nem hát­rál­ni!”

Éne­kes­köny­vünk egyik mély imád­sá­ga cseng a fü­lem­be: „Uram, em­lé­kez­tess ha­lá­lom­ra gyak­ran és örök éle­tem­re még gyak­rab­ban.” Így csen­dül­jön fel az ének az egy­há­zi esz­ten­dő vé­ge fe­lé temp­lom­ban és az ott­ho­nom csend­jé­ben, ra­va­tal­nál vagy te­me­tői meg­em­lé­ke­zés­nél.

Össze­tar­to­zunk mind­annyi­an, akik Jé­zus Krisz­tu­sért Is­ten gyer­me­ke­i­nek tud­hat­juk ma­gun­kat. Akik itt jár­tak, de már elő­re­men­tek, s akik itt jár­nak, és el kell majd men­ni­ük. Nem a sem­mi­ben, ha­nem Is­ten sze­re­te­té­ben ta­lál­ko­zunk, aho­va egye­dül Krisz­tus ke­gyel­me nyit­hat utat.

Nem ha­lál­vágy ez, ép­pen el­len­ke­ző­leg: vágy a ki­tel­je­se­dő, örök élet­re. A mennyei Atya ha­za­vár.

Ha­fen­scher Ká­roly