Kultúrkörök

Ki­rán­du­ló gyü­le­ke­ze­tek fi­gyel­mé­be!

Az ősz be­kö­szön­té­vel a gaz­dák biz­ton­ság­ba he­lye­zik a ter­ményt, rend­be te­szik, ki­ja­vít­ják el­hasz­ná­ló­dott, meg­sé­rült esz­kö­ze­i­ket, szer­szá­ma­i­kat. S ter­mé­sze­te­sen itt az ide­je a szü­ret­nek, az új­bor el­ké­szí­té­sé­nek is. Szor­gos ke­zek vég­zik a fá­rasz­tó mun­kát a sző­lő­ben és a pin­cék­ben egy­aránt.

Nincs ez más­ként a Bükk hegy­ség lá­bá­nál, a Me­ző­kö­vesd­től tíz-egy­né­hány ki­lo­mé­ter­re észak­ra meg­bú­vó köz­ség­ben, Bog­ácson sem. A ma már egy­re na­gyobb rész­ben az ide­gen­for­ga­lom­ból élő te­le­pü­lés ko­ráb­ban szin­te ki­zá­ró­lag a me­ző­gaz­da­ság­nak kö­szön­het­te lé­tét. La­ko­sai egy ré­sze sum­más­ként dol­go­zott, más ré­sze pe­dig ha­gyo­má­nyos pa­rasz­ti gaz­dál­ko­dást foly­ta­tott a sa­ját föld­jén. (A sum­má­sok föld nél­kü­li pa­raszt­em­be­rek, akik ta­vasz­tól őszig csa­lá­dos­tul az ura­dal­mi bir­tok­ra köl­töz­tek, és bé­rért, fi­zet­sé­gért vé­gez­ték el az ak­tu­á­lis me­ző­gaz­da­sá­gi mun­ká­kat.) Egy azon­ban kö­zös volt ben­nük: a Bükk ma­gas­ba szö­kő csú­csai előtt hú­zó­dó sze­líd dom­bok kö­zött min­dig szor­gos, dol­gos em­be­rek él­tek. So­ha nem volt könnyű Bog­ácson az élet, na­gyon ke­mé­nyen meg kel­lett dol­goz­ni a min­den­na­pi be­te­vő­ért, hi­szen a ter­mé­szet nem ad­ta ol­csón a ja­va­it.

En­nek a küz­del­mes élet­nek az is­me­re­te ih­let­te meg a Bog­ács köz­ség Szent Már­ton-temp­lo­má­nak plé­bá­ni­á­ján élő Ko­vács Sán­dor­nét, Man­ci né­nit. Az idős asszony, aki már év­ti­ze­de vég­zi a temp­lom kö­rü­li min­den­na­pi te­en­dő­ket, úgy gon­dol­ta, meg­örö­kí­ti em­lé­ke­it. Tex­tí­li­ák­ból ba­bá­kat ké­szí­tett, és ko­ra­be­li vi­se­let­be öl­töz­tet­te őket – a ba­bák kü­lön­bö­ző élet­hely­ze­tek­nek, élet­ko­rok­nak vagy ép­pen a vég­zett mun­ká­nak meg­fe­le­lő ru­há­kat vi­sel­nek. Ezek­ből az­tán je­le­ne­te­ket ál­lí­tott össze, s az ér­dek­lő­dők oku­lá­sá­ra egy-egy élet­kép­pé ren­dez­te a cso­por­to­kat, a temp­lom szom­széd­sá­gá­ban ren­del­ke­zé­sé­re bo­csá­tott he­lyi­ség­ben pe­dig ta­ka­ros kis ki­ál­lí­tást ho­zott lét­re be­lő­lük. S hogy még tel­je­sebb le­gyen a lát­vány, meg­kér­te test­vé­rét – „aki már gyer­mek­ko­rá­ban is ügye­sen raj­zolt” –, hogy ké­szít­sen a je­le­ne­tek­hez il­lő fest­mé­nye­ket mö­gé­jük.

Az el­ké­szült ké­pek iga­zi na­iv fest­mé­nyek let­tek, ame­lyek ki­vá­ló­an szol­gál­ják a ki­tű­zött célt. Lát­ha­tó a sum­más­élet egy je­le­ne­te, meg­néz­het­jük, ho­gyan él­ték min­den­nap­ja­i­kat a múlt szá­zad ele­ji em­be­rek, majd – egye­bek mel­lett – lát­ha­tunk la­ko­dal­mas ké­szü­lő­dést, te­me­tést, szü­re­tet és egy­há­zi ün­nep­re össze­gyűlt so­ka­dal­mat is.

Man­ci né­ni az em­lé­ke­i­re, az idő­sek el­be­szé­lé­se­i­re és a pad­lá­so­kon vagy a ré­gi lá­da­fi­ák­ban fel­lel­he­tő do­ku­men­tu­mok­ra ha­gyat­koz­va ké­szí­ti a ru­há­kat, öl­töz­te­ti fel kis ked­ven­ce­it, majd te­szi mel­lé­jük a ko­ra­be­li – vagy az azok­ra em­lé­kez­te­tő – esz­kö­zö­ket.

S aki­nek a lát­vány nem elég, az az ízes ma­gyar­ság­gal elő­adott tör­té­ne­te­i­ből tud­hat meg még töb­bet. Kész­ség­gel el­ma­gya­ráz­ta pél­dá­ul, mi az a la­pá­tos konty, „amely nél­kül még a ka­pu­ba sem ment ki a pa­lóc asszony”, de szí­ve­sen me­sélt ar­ról is, hogy mi­lye­nek vol­tak a ko­ra­be­li éte­lek, és hogy me­lyi­ket ho­gyan ké­szí­tet­ték el, vagy hogy mi­lyen ház­ban él­tek a csa­lá­dok.

Jó szív­vel ajánl­ha­tó gyü­le­ke­ze­ti ki­rán­du­lá­sok egyik ál­lo­má­sa­ként e kü­lön­le­ges ki­ál­lí­tás. Hi­szen ha nem is­mer­jük, őriz­zük, ápol­juk ha­gyo­má­nya­in­kat, las­san fe­le­dés­be me­rül­nek a ré­gi szo­ká­sok, s kö­zös múl­tunk, tör­té­nel­münk egy újabb da­rab­ja vész el.

Aki fel­ke­re­si Bog­ácsot, an­nak kár len­ne ki­hagy­ni a fa­lu Ár­pád-ko­ri ala­po­kon nyug­vó temp­lo­má­nak meg­te­kin­té­sét. A gyö­nyö­rű­en fel­újí­tott haj­lé­kot nem kis büsz­ke­ség­gel – mint ked­ves is­me­rő­sök­nek – mu­tat­ja meg Man­ci né­ni.

Be­je­lent­ke­zés­sel bár­mi­kor lá­to­gat­ha­tó mind­két hely­szín. A ró­mai ka­to­li­kus plé­bá­nia Bog­ácson, az Ady End­re ut­ca 18. szám alatt ta­lál­ha­tó. Te­le­fon­szá­muk: 49/534-032. A lá­to­ga­tás in­gye­nes, de a fenn­tar­tás­ra szí­ve­sen fo­gad­nak el tá­mo­ga­tást.

Gyar­ma­ti Gá­bor