Egyházunk egy-két hete

Eb­ben az év­ben a re­for­má­ció em­lék­nap­ja va­sár­nap­ra esett. Gyü­le­ke­ze­tünk­ben ta­valy in­dult egy kez­de­mé­nye­zés: a ha­lot­tak nap­ján együtt em­lé­kez­zünk el­hunyt hoz­zá­tar­to­zó­ink­ra, ba­rá­ta­ink­ra, test­vé­re­ink­re. Idén en­nek a két je­les nap­nak a gon­do­la­ta­it Lu­ther Már­ton el­mél­ke­dé­se kö­töt­te össze: „Is­ten azért en­ged bú­za­szem­ként el­por­lad­ni tél­re, hogy nyár jöt­tén nap­nál szeb­ben kel­jünk ki.”

Ok­tó­ber 31-i ün­ne­pi is­ten­tisz­te­le­tünk a re­for­má­ció je­gyé­ben in­dult. Két fi­a­tal ze­ne­is­ko­lás kán­to­ri­zá­lá­sa mel­lett éne­kel­tük el az Erős vár a mi Is­te­nünk… erőt adó so­ra­it. Kis temp­lo­munk meg­telt, hí­vo­ga­tá­sunk­ra szép szám­mal je­len­tek meg hí­vő és nem hí­vő em­be­rek.

Ige­hir­de­té­sé­ben Ko­csik Mó­ni­ka lel­kész a Zsol­tá­rok köny­vé­ből Dá­vid zsol­tá­rát (36,6–10) idéz­ve adott út­mu­ta­tást: a min­den­na­pok ne­héz­sé­gei, fáj­dal­mai kö­ze­pet­te úgy tu­dunk vé­gig­men­ni az úton – aho­gyan Lu­ther is vé­gig­ment –, ha mind­vé­gig ve­lünk van az Is­ten, aki be­lénk, mai em­be­rek­be is Lel­ket önt, ha el­fo­gad­juk hí­vó sza­vát. Ha ak­kor, az 1500-as évek­ben „Lu­ther Már­ton hall­ga­tott vol­na, ma nem len­ne bá­tor hit­val­ló ke­resz­tény­ség” – szól egy mai ta­nú­ság­té­vő gon­do­la­ta.

Az ige­hir­de­tést Bes­se­nyei Fe­renc szín­mű­vész hang­já­val kí­sért dia­me­di­tá­ció ve­zet­te át a ha­lot­tak na­pi meg­em­lé­ke­zés­re. Ber­zse­nyi Dá­ni­el Fo­hász­ko­dás cí­mű ver­se al­kal­mat adott az el­csen­de­se­dés­re.

Az ün­ne­pi al­kal­mon volt lel­ké­sze­ink csa­lád­tag­jai tisz­tel­ték meg gyü­le­ke­ze­tün­ket: a Bo­tyánsz­ky és a Bárt­fai csa­lád. Gyer­me­kek, uno­kák és déd­uno­kák ül­tek a temp­lom­pad­ban, ami­kor egy­ko­ri lel­ké­sze­ink­re em­lé­kez­tünk. Wik­kert La­jos, a gyü­le­ke­zet- és temp­lom­épí­tő lel­kész 1924-től 1934-ig szol­gál­ta a szar­va­si gyü­le­ke­zet­től le­vált me­ző­tú­ri test­vé­re­ket. Szük­ség volt a szer­ve­ző­mun­ká­ra, hi­szen egy új gyü­le­ke­ze­tet kel­lett út­já­ra in­dí­ta­ni. Lel­kes pres­bi­té­ri­um, ön­zet­len ada­ko­zók vol­tak se­gí­tő mun­ka­tár­sai. Így 1926-ban – egy év alatt – fel­épült a temp­lom a vá­ros köz­pont­já­ban. Ez­zel egy idő­ben ké­szült el a pa­ró­kia. Ké­sőbb gyü­le­ke­ze­ti te­rem­mel és mel­lék­épü­le­tek­kel bő­ví­tet­ték az in­gat­lant.

Bo­tyánsz­ky Já­nos (1894–1976) a tör­té­ne­lem iga­zán vi­ha­ros idő­sza­ká­ban, 1934-től 1955-ig volt me­ző­tú­ri lel­kész, 1942-től egy­ben es­pe­res is. Nem­csak gyü­le­ke­ze­tét, de a vá­rost sem hagy­ta el a ne­héz idők­ben, így gyá­mo­lí­tó­ja tu­dott len­ni a re­for­má­tus és ka­to­li­kus hí­vek­nek is, ami­kor pász­tor nél­kül ma­rad­tak. A ta­nya­si is­ko­la fel­épí­té­se ugyan­úgy szív­ügye volt, mint a meg­hur­colt zsi­dó­ság se­gí­té­se. A nyolc nyel­ven be­szé­lő, „arany­szá­jú Já­nos­nak” ne­ve­zett, szé­pen pré­di­ká­ló lel­kész­ről sok-sok tör­té­net él még ma is az idő­seb­bek em­lé­ke­ze­té­ben. Fe­le­sé­gé­vel együtt a me­ző­tú­ri te­me­tő­ben nyug­szik.

Az Új­pes­ten 1914-ben szü­le­tett Bárt­fai La­jos 1955-től 1972-ig, ha­lá­lá­ig élt és dol­go­zott Me­ző­tú­ron csa­lád­já­val. Az ő ide­jé­ben ke­rült sor a temp­lom fel­újí­tá­sá­ra. Csen­des, halk sza­vú em­ber volt, aki­nek szív­ügye volt a szór­vány­ban és kis gyü­le­ke­zet­ben élő evan­gé­li­kus­ság meg­tar­tá­sa. Val­lot­ta, hogy nem a hely te­szi fon­tos­sá az em­bert, ha­nem az el­vég­zett mun­ka, az Is­ten­től ka­pott el­ren­de­lés. Így vi­dé­ki lel­kész­ként tisz­te­let­tel lát­ta el az es­pe­re­si te­en­dő­ket is ha­lá­lá­ig.

A je­len­le­gi gyü­le­ke­zet fon­tos­nak tar­tot­ta, hogy e lel­ké­szek­nek sze­rény em­lé­ket ál­lít­son. En­nek ér­de­ké­ben a temp­lom bel­ső fa­lán hár­muk ne­vét és szol­gá­la­ti ide­jét rög­zí­tő már­vány­táb­lá­kat he­lyez­tünk el; fel­szen­te­lé­sük­re és meg­ko­szo­rú­zá­suk­ra az ün­ne­pi al­ka­lom ke­re­té­ben ke­rült sor.

Is­ten­tisz­te­le­tünk imád­ság­gal és kö­zös ének­kel zá­rult. A tá­vo­zás­kor ré­gi is­me­rő­sök ta­lál­tak egy­más­ra. Az el­men­tek­re em­lé­kez­ve né­há­nyan csen­de­sen bo­rul­tak egy­más vál­lá­ra…

Ju­hász­né Kop­pány Már­ta gyü­le­ke­ze­ti fel­ügye­lő (Me­ző­túr)