A vasárnap igéje

AD­VENT MÁ­SO­DIK VA­SÁR­NAP­JA – MAL 3,1–7a

Ol­va­san­dó Ma­la­ki­ás pró­fé­ta köny­ve meg­sza­kí­tás nél­kül egy szusz­ra, hogy érez­zük, aho­gyan Is­ten is egy szusz­ra fel­tár­ja előt­tünk ke­se­rű­sé­gét, íté­le­tét és ir­gal­ma meg­ra­ga­dá­sá­nak le­he­tő­sé­gét.

Sze­ret­lek ben­ne­te­ket – mond­ja az Úr. De nem sze­re­tem a bű­ne­i­te­ket. Nem sze­re­tem, sőt gyű­lö­löm azt, hogy nél­kü­lem gon­dol­kod­tok, szól­tok, cse­le­ked­tek. Nem sze­ret­tek en­gem. Krí­zis­ben vagy­tok. Vál­ság­ban vagy­tok. Íté­let alatt vagy­tok. Ezért én most vá­dat eme­lek el­le­ne­tek, mert sze­ret­lek ben­ne­te­ket.

Nem fél­tek en­gem. Nem ér­zi­tek azt, hogy nél­kü­lem csak „fél” vagy­tok, tö­re­dé­ke­sek, hi­á­nyo­sak, cson­kák vagy­tok. Min­dent ma­ga­tok akar­tok meg­ol­da­ni az éle­te­tek­ben. És lám, mi­re jut­tok. Fél-éle­te­tek fél-elem­mel te­li, fe­le­más dön­té­sek­től fél­re­sik­lik éle­te­tek, „fe­le sem igaz” sza­va­i­tok üres­sé vál­nak, és fél-áment mon­do­tok min­den­re, mert ma­ga­tok sem hisz­tek ab­ban, hogy az „úgy le­gyen” va­ló­ban le­het úgy.

Meg­ve­ti­tek ne­ve­met. Nem akar­tok tel­jes ál­do­za­tot ad­ni ne­kem, csak sán­ta, bé­na, fél­sze­mű, tisz­tá­ta­lan, hi­á­nyos és ha­mis éle­te­tek­ből, szí­ve­tek nyo­mo­rá­ból a leg­hit­vá­nyab­bat, a leg­ha­zu­gab­bat. Az iga­zi baj azon­ban az, hogy el­hi­szi­tek, hogy ez ne­kem elég. Hogy ne­kem elég be­lő­le­tek a tö­re­dék. Én fél­te­lek ti­te­ket. Én tel­jes­sé akar­lak ten­ni ti­te­ket, de ti nem akar­já­tok. A tel­jes és igaz ál­do­zat ál­dás­sal jár. De ha­mis­ra ha­mis, nem­re nem a vá­lasz.

Nem hall­gat­tok sza­vam­ra, nem szív­le­li­tek meg, és nem di­cső­í­ti­tek ne­ve­met. Fül és szív és száj nem mű­kö­dik együtt ben­ne­tek. Nincs össz­hang. Nincs egy­ség. Szét vagy­tok csúsz­va. Ti pa­pok! Nem szól az ige a szá­tok­ból, mert nem hall­já­tok meg ma­ga­tok­ra néz­ve az üze­ne­tet, így az nem újít­ja meg szí­ve­te­ket. Ezért erőt­len a mun­ká­tok. Ezért erőt­len a nyá­ja­tok is, ezért ők sem hall­gat­nak rám, nem fo­gad­nak a szí­vük­be, és nem tud­nak en­gem di­cső­í­te­ni. Ezért meg­át­ko­zom ál­dó ka­ro­to­kat, sze­me­tet szó­rok ar­co­tok­ba, ün­ne­pe­i­tek sze­met­jét, és ki­hor­da­nak ben­ne­teket a sze­mét­re. Ezért üres lesz a temp­lo­mo­tok, és te­le a sze­mét­dom­bo­tok meg a te­me­tő­tök.

Hűt­len let­tél, né­pem. Hoz­zám. A tár­sad­hoz. Ön­ma­gad­hoz. A szö­vet­sé­gem nem kell. A kö­zös­sé­gem nem kell. De kell min­den, ami ide­gen. Kell a más, kell a má­sé. Sze­re­ted azt, ami tá­vol áll tő­lem. Sze­re­ted azt, aki tá­vol van tő­led. De nem tud­tad, nem tu­dod vagy nem aka­rod sze­ret­ni azt, aki mel­let­ted él, aki a ti­éd, aki a tár­sad, akit rád bíz­tam. Nem sze­re­ted azt, amit én ad­tam ne­ked: jót, ál­dást, utat, ha­zát, há­zat, tár­sat, gyer­me­ket, kö­zös­sé­get. Ezért gyü­mölcs­te­len az éle­ted. Ezért ál­dat­lan az ál­la­po­tod. Ezért sírsz és só­haj­to­zol, és kér­de­zed: mi­ért? Mert nem vi­gyáz­tál ma­gad­ra…

De én vi­gyá­zok rád. Én ügye­lek rád. Én fi­gyel­lek té­ged. És jö­vök. Ha­mar el­jö­vök, és el­jö­ve­te­lem nap­ja vá­lasz­tó­vo­nal lesz az éle­ted­ben. El­jö­vök, és íté­le­tet tar­tok fö­löt­ted. Ne­héz és hosszú lesz ez szá­mod­ra. Azt fo­god érez­ni, hogy nem bí­rod ki a szé­gyent, a meg­sem­mi­sü­lést, a meg­tisz­tí­tást. Olyan lesz az, mint az öt­vö­sök tü­ze és mint a ru­ha­tisz­tí­tók lúg­ja. Éget, mar. El­ve­szem be­lő­led, ami kár és sze­mét. Ki­ol­vasz­tom be­lő­led a sa­la­kot. Meg­tisz­tí­tom szennyes szí­ved, és fel­mu­ta­tom ne­ked a ben­ned rej­lő ér­té­ket. Fé­nyes­sé tesz­lek, má­sok szá­má­ra pél­dá­vá. Ha ha­gyod. Ha meg­térsz hoz­zám.

Én né­pem, tér­je­tek meg hoz­zám, és én is hoz­zá­tok té­rek! Tér­je­tek meg, tart­sa­tok bűn­bá­na­tot, fáj­jon a vét­ke­tek! Szo­rít­sa szí­ve­te­ket az el­vesz­te­ge­tett le­he­tő­ség, a nem ér­té­kelt aján­dék! Szo­rít­son sa­rok­ba a föl­is­me­rés, hogy nél­kü­lem sem­mit sem te­het­tek! Is­mer­jé­tek föl, hogy en­gem nem le­het be­csap­ni! Hogy ma­ga­to­kat sem ér­de­mes be­csap­ni és min­dent to­vább úgy foly­tat­ni, ahogy ed­dig tet­té­tek.

Te­gye­tek pró­bá­ra en­gem! Ves­se­tek vé­get bű­nös szo­ká­sa­i­tok­nak! Fe­jez­zé­tek be a va­rázs­lást, a há­zas­ság­tö­rést, a ha­zu­do­zást, a zsa­ro­lást, az adó­csa­lást, a men­te­ge­tő­zést, az uj­jal mu­to­ga­tást, a fe­le­lős­ség el­há­rí­tá­sát! Vég­re mer­je­tek szem­be­néz­ni ve­lem és ön­ma­ga­tok­kal! Mer­je­tek újat kez­de­ni! Mer­je­tek bíz­ni ben­nem. Ad­já­tok ne­kem bű­ne­i­te­ket, és ad­já­tok ne­kem bi­zal­ma­to­kat! Ad­já­tok ne­kem a ti­ze­det! Nem ne­kem van er­re szük­sé­gem, ha­nem nek­tek. Mert a ti­zed a bi­zal­ma­tok és a há­lá­tok je­le. An­nak a fel­is­me­ré­se, hogy az én aján­dé­ka­im­ból, az én ál­dá­som­ból él­tek, és ti csak ab­ból ad­tok vissza ne­kem.

Add ne­kem ma­ga­dat! Amit ma­gad­ból adsz, azt ka­pod vissza. Ha ma­ga­dat adod tel­je­sen, iga­zi ma­gad ka­pod vissza tel­je­sen. Ha ne­kem adod vét­ke­i­det, hi­bá­i­dat, gyen­gé­i­det, ha ne­kem adod ön­tu­da­tos éne­det, visz­ke­tő te­nye­re­det, ön­erő­det, büsz­ke­sé­ge­det, ha ne­kem adod te­het­sé­ge­det, tu­dá­so­dat, jó­sá­go­dat, ha rám bí­zod éle­te­det, tár­sa­dat, gyer­me­ke­det, pénz­tár­cá­dat, ha ki­nyi­tod előt­tem éle­te­det, ak­kor meg­nyi­tom az ég csa­tor­ná­it, és bő­sé­ges ál­dást árasz­tok rád. Te­rem­ni fogsz, és bol­dog­nak fog­nak mon­da­ni má­sok. Sőt te is bol­dog­nak fo­god érez­ni ma­gad.

Azt mond­já­tok: akik meg­spó­rol­ják a meg­té­rést, azok­nak job­ban megy a dol­guk. Több pénzt ke­res­nek, szebb há­zuk van, kí­sér­tik Is­tent, még­is meg­me­ne­kül­nek. Ti vi­szont az én tu­laj­do­nom­má lesz­tek. Kö­nyö­rü­le­tes le­szek hoz­zá­tok. Lát­ni fog­já­tok a kü­lönb­sé­get Is­tent tisz­te­lő és Is­tent nem tisz­te­lő élet­sza­ka­szo­tok kö­zött. Meg tud­já­tok kü­lön­böz­tet­ni a jót és a rosszat, és ké­pes­sé tesz­lek ti­te­ket ar­ra, hogy e tu­dás alap­ján tud­ja­tok is él­ni. Fel­ra­gyog majd az igaz­ság nap­ja szá­mo­tok­ra, akik ne­ve­met fé­li­tek, és su­ga­rai gyó­gyu­lást hoz­nak éle­te­tek­re, mert…

…sze­ret­lek ben­ne­te­ket – mond­ja az Úr.

Far­kas Sán­dor